Harangszó, 1932
1932-10-30 / 44. szám
352 HARANGSZÓ 1932 október 30. hogy lélekben és igazságban imádják«. Luther egész életmunkája, a reformáció küzdelme abban merült ki, hogy érvényt szerezzenek ennek a szent örök igazságnak: az Isten Lélek! . . . Tehát egyaránt közel van mindenütt, ahol hívő lelkek sóvárogva, alázattal keresik . . . a legegyszerűbb templom is az Úr házává dicsőül, ha szíved igaz imádsága, igét váró lelked áhítata megszenteli... enélkül pedig hiába járod Róma fényes templomait. . . hiába indulsz vezeklő útra ... hiába tépi testedet véresre a szöges ostor.. . hiába kábít a fényes szertartás, mégsem találod meg Istent, sem a megtartó kegyelmet, mert az Isten Lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják . . . Ezért hagyja el Luther a fényes templomi szertartásokat, amelyek csak emberi csodálkozást keltettek, de nem emeltek égfelé; ezért tagadja meg a szentek seregét, amely elzárta a szabad- utat felfelé, az Isten felé; ezért tépi szét az olvasót, amely megölte az imádság áhítatát; ezért égeti el a bűnbocsátó-leveleket, amelyek vásárt csaptak Isten kegyelméből és megcsufolták az igazságot... ezért száll szembe zsinattal, császárral, mindennel és mindenkivel, hogy diadalra jusson Krisztus követelése: lélekben és igazságban . . . Ezért szabadítja fel Luther a leláncolt Bibliát, hadd szárnyaljon szabadon az evangéliom üzenete, mely egyedül tudja összekötni Isten lelkét a földön bolyongó emberi lélekkel... 400 év óta harcol a reformáció egyháza azért, hogy végre mindenütt lélekben és igazságban imádják az Istent. A keresztyénség millióinak már majdnem felét meg is hódította ez az igazság. Mi is hatalma alá kerültünk ... a reformáció igazait valljuk . . . s reánk van bízva a százados örökség . . . rajtunk a felelősség ... vigyázzunk, hogy míg a fényes szertartásokat ma is ezeren nézik csudálkozva, addig a lélek és igazság beszéde üres templom csendességébe ne vesszen! Vigyázzunk, hogy amíg Rómába ma is ezeren zarándokolnak, addig a mi oltárunk lépcsőjén el ne fogyjanak a kegyelemkeresők !... Vigyázzunk, mert az igazság beszéde győz, vagy velünk, vagy ellenünk! . .. „Jézus hitünk fejedelme Segítsd igéd megvédünk, Ös ellenünk tör vesztünkre, Harcunkban légy vezérünk! Te szent kezeddel Zászlód emeld fel, És ml követünk, Jószágunk, életünk Örömest adjuk érted". Ámen. Nagy Miklós. OKTÓBER 31. Október harmincegy. A harangok szólnak. Mondd, mért ünnep nekünk — jó apám — [ez a nap? — Fiam, te ezt talán most még meg nem [éried, De azért csak figyelj, elmondom tenéked. Sok évvel ezelőtt — régen volt, réges rég, Nagyapádnak apja, ükapád sem élt még — Az emberek, akik hangosan hirdették, Hogy Krisztust követik, megtartják törvényét, Külső mezként hordták a keresztyén nevet, Letértek az útról, mely Istenhez vezet. Krisztus tanítását semmibe se vették, Helyébe önmaguk törvényét helyezték. Leláncolt Biblia. A Bibliát, e szent világító fáklyát, Láncraverve sötét négy fal közé zárták. De Isten nem hagyta hu népét sötétbe, Hatalmas fényt gyújtott hívei szivébe. Itt is, ott is fény gyűlt a nagy sötétségbe, Ha el is oltották másik gyűlt helyébe. Wittembergában is az Isten Szentlelke Világot gyújtott egy kicsike kis mécsbe. Kigyult a kis mécses, fénylett közel s távol... E napon szólalt meg a nagy Luther Márton. Luther? Képe ott függ az iskolafalon. Mondd, ki volt ö? Ki volt a nagy Luther [Márton ? — Hogy ki volt ő, fiam, hogy mondjam [neked el? Ember volt ö, akit az Isten küldött el. Férfiú volt, aki bátor erős hittel Szembeszállt az álnok rút hitetlenséggel. Hitvalló hősünk volt, kit Isten Szentlelke Azért küldött ide e megtévedt földre, Hogy kiket álnokul tévútra vezettek, Vezesse nyomába a dicső Mesternek. Hirdesse törvényét a megfeszítettnek, S ami jó Atyánknak az igaz — Istennek. Az apostolokból támadt föl egy benne, Hogy hitet öntsön az elcsüggedt bús népbe- A Biblia volt a fegyver a kezébe,' Az volt erős vára, biztos menedéke. Az Isten Szentlelke el is érte célját, Mindenütt olvassák már a szent Bibliát.— Mi most akkor hálát „néki“ zengünk itt ma? — Nem fiam, Istené egyedül a hála. Övé, ki fényt gyújtott hívei szivébe, Hogy ne tévelyegjünk örökké sötétbe’. Övé, ki Megváltót, Krisztust küldött nékünk, Hogy megtérve, hitben mindörökké éljünk. Az embereknek csak szerény tisztelet jár. Imánk,idicséretünk a nagy Istenhez száll, Ki nem hagyta népét elveszni örökre, Megbocsátott néki, magához ölelte. — Értem már jó apám, értem már e napot, Melyen a jó Isten meggyujtolt egy „Napot", Hogy fényességénél megláthassuk mind azt, Amit a sötétség előttünk eltakart! Köszönöm jó apám — a szivemig hatott — Sohasem felejtem többé el e napot. — Szakály Dezső. „Evezz a mélyre“. Lukács 5, 4. Péternek nagy kudarca van. Egész éjjel egy fia halat sem fogott. Jézus azonban nem akarja meghagyni őt a kudarc elkedvetlenítő lelki állapotában, hanem munkára serkenti: Kezdd újra! Nem szabad tragikusan venni a kudarcokat. A kudarc az emberi életnek természetes velejárója. Előzménye igen sokszor egy Istentől belénk oltott természet, a felfelé törekvés. Nem elégszünk meg azzal, amink van, hanem többet, nagyobbat akarunk. Jaj annak, akinek már nincs kudarca, mert annak nincsenek vágyai. De a kudarc isteni kegyelem is. Szükségünk van rá, hogy meg tudjunk maradni alázatosnak. Enélkül Péter sem tudta volna elmondani : „Én bűnös ember vagyok“. A kudarc drága alkalom arra is, hogy Jézus szóba elegyedjék velünk s mi felfigyeljünk az ő szavára. Kellenek a kudarcok, hogy el tudjunk csendesedni és meg tudjuk hallani Jézus beszédét, aki be akar lépni életünk hajójába. És végül kellenek a kudarcok, hogy kigyógyítsanak a felszínességünkből s megtanítsanak mélyebbre evezni.
