Harangszó, 1932
1932-01-31 / 5. szám
1932 január 31. HARANGSZÓ 35 kát munkájukban, kockára veti céljaik elérését. De sehol sorvasztóbb, rombolóbb hatást nem gyakorolnak, mint az egyházi életben. Mert akár a gyülekezet vezetőjének személye, akár bármi más ok miatt táplált sértődésnek mindig az egyház adja meg az árát, tehát az a szent ügy szenved — ez azután igazán szenved! — sérelmet, mejyet előmozdítani, diadalra segíteni mindnyájunk szent kötelességévé tétetett Istentől. Gyülekezet, Nőegylet, Ifj. Egyesület, egyházi szent célok, megvalósításra váró feladatok, mindnyájunk munkáját igénylő alkotások, ezek azok, amelyeknek létezéséről a „megsértett“ többé tudomást sem vesz, velük nem törődik, velük közösséget nem vállal, hanem közönyösen nézi munkájukat, sokszor kárörömmel vergődésüket. Az ilyen „sértett“ lélek gőgös elbizakodottsága kiöli az egyház iránt, Isten ügye iránt tartozó szent kötelesség érzését, visszavonulást erőltet magára az egyházi élet minden vonalán, mígnem teljesen elszigeteli magát, nemcsak a hivek társaságától, hanem magától az Istentől is. Sajnos, nem egv gyülekezetben szinte járványszerüen lép fel és romból ez a kicsinyes „sértődöttség“. S mivel nincs olyan „sérelem“, mely igazolókra, pártfogókra ne találna, így hát minden felületes felfogás követőket von maga után, pártot toboroz s sátáni örömmel örül neki, hogv „már sokan vagyunk“, akik segítjük elrontani mások munkáját. De tegyük fel, hogy emberi gyarlóság, vagy rossz indulat csakugyan megbántott minket iószándékú munkánkban, nemes törekvésünkben, szabaa-e akkor is „sértődve“ félredobni a közügyét, elhanyagolni egyházunk érdekeit és odaállni azok közé, akik közönnyel szemléa teremben, kimegy s ott találja őket egy pádon. Melániát beküldi s Horvai Istvánnak nyersen megmondja, hogy ne akarjon álutakon elprédált vagyonához jutni. Istvánt vérig sértette a kíméletlen s igazságtalan rendreutasítás. Nagy önuralmával azonban legyőzte felkorbácsolt indulatait s megfogadta magában, hogy soha nem jön Eőryék tájára. Holnap úgyis külföldre megy s tanulmányai között majd feled. így telt el a nagy nap. Irén és Pali elérték e nappal céljukat s a kapzsi vágyakra alapított egybekelés egyenlőre boldognak látszott. Arthur leikébe pedig egy titkos álom rajzolta valakinek képét e mai napon s magával vitte otthonába ennek egyre élesebbre váló vonásait. Melánia engedelmes leány volt s meg sem tudta igazán érteni, mitől féltette őt atyja s gondtalan napjaiban hamarosan elfelejtette, hogy volt egy bánatos arcú ifjú, kivel beszélgetni szeretett. István meg külföldre ment feledni. VIII. Éva is felgyógyult s ott hagyta a kórházat. A negyed év, melyet itt töltött, életének legszebb ideje volt. A gondos ápolás, a diakonisszáknak figyelmessége és közvetlen szeretete mély nyomokat hagyott árva lelkén. Kedvességével egyszerre megnyerte ápolóit, akik szinte el- kényesztették. Jól esett szegénynek, hisz ilyenben úgy sem volt része életében. lik annak lelkünk érdekében folyó magasztos munkáját? ... Ki küldött minket ide?... Isten vagy az emberek?... Kinek kell szolgálnunk?... Istennek, vagy az embereknek?... Ki az, aki számot kér tőlünk cselekedeteinkről és mulasztásainkról? ... Isten, vagy az emberek?... Isten hív, Isten küld, Isten kötelez szolgálatra, Isten vesz tőlünk számot cselekedeteinkért és mulasztásainkért! Krisztus Urunk egész élete, Pál apostol mindent áldozatul hozó munkássága a hűséges kötelességteljesítésről, el nem ernyedö kitartásról tesz bizonyságot, ök nem az emberek tetszésére vágyva, hanem igen sokszor velük szembeszáll- va szolgáltak Istennek! Hová jutott volna az evangélium szent ügye, ha Luther megbántva és duzogva félreáll és „sértődötten“ magára hagyja a Krisztus anyaszentegyházát?... Vértezzük fel egész valónkat tiszta lelkiismerettel, ez legbiztosabban megvéd bárhonnan jövő sérelmek ellen. Csak egy sérelem az, amitől irtóznunk, menekülnünk kell, az amelyet a Sátán, a bűn okoz a mi lelkűnkön. Egyébként pedig félretéve minden valóságos, vagy képzelt „sérelmet“, szilárdsággal, elvhűséggel, nagy alázatossággal és életünk teljes odaadásával szolgáljuk Anyaszentegyházunk szent ügyét. Mutassuk meg hogy ez a szolgálat nekünk dicsőség, öröm, boldogság, még akkor is, ha a világ töviskoszorút fon homlokunkra, mert annak sérelmeit is örömmel hordozzuk a Krisztusért. így bizton kevesebben lesznek a „sértődöttek“. Nagy István. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-?! Nem akart megválni tőlük s inkább végzett volna akármilyen munkát, csak ott maradhatott volna. Betegsége alatt a diakonisszák útmutatása szerint kézimunkával foglalkozott. Természetes tehetsége volt ehhez s a szakszerű kiképzés hatása alatt sokra vitte e téren. Veleszületett ióizlése oly bájt tudott adni munkáinak, hogy ezek az első megtekintésre tetszettek. Úgy gondolta, hogy ezzel megkeresi kenyerét. Szerényen megél belőle. De vitt ennél drágább kincset is magával a kórházból. Megtanult igazán bízni a jó Istenben, ki az árvákon segít. A kórházban uralkodó mély vallásos szellem megragadta szívét s magával vitte ezt magárahagyatottságának setét útjára. Nem is érezte magát már egvedül. Vele voltak imái, énekei s ezek annyi békességgel, örömmel töltötték el lelkét, hogy nem is érezte övéinek hiányát. Vele volt az Isten s jézusnak beszédei, a Biblia. Ezt nem adta volna oda a világnak minden kincséért sem. Úgy érezte, ha ez vele van és él szerinte, akkor a legnagyobb szegénységében is nagyon boldog lesz. Érzékenyen búcsúzott el a kórháztól, a jó diakonisszák lekisér- ték a kapuig, megcsókolták s a jó Isten áldását kérve reá útnak bocsájtották. Úgy gondolták, hogy visszamegy gazdag otthonába. Ha tudták volna, mily súlyos elhatározásokat rejtett magában ártatlan szíve, nem engedték volna a bizonytalan világba. Naplótöredékek az 1931. évi Osnabriickben s Míinsterben tartott Gusztáv Adolf-egyesületi ünnepek és közgyűlések napjaiból. Irta: Ziermann Lajos, e. gyámint. e. elnök. (Folytatás.) 1931. szeptember 15. Az egész ünnepi közönség sok osna- bfücki s Osnabrück vidéki iiivővel együtt átrándult Münsterbe, ahol az ez idei G. A.E. ünnepélyei befejezést nyertek. A mi ünnepi örömünket igen megkeserítette a biatorbágyi vasúti merénylet, melyről e napon vettünk hírt. Münsterbe érve, hosszú menetben vonultunk be az Erlöser kirchébe, ahol megint több üdvözlő, köszöntő, biztató és bátorító szó hangzott el. A városházán Münster és Osnabrück főpolgármesterei és D. dr. Rendtorff váltottak szi\ élyes szavakat. Ezután megnéztük a történelmi nevezetességű münsteri béketermet, amelyben 1648. okt. 24.-én a westfáliai békét véglegesen megkötötték (Lásd a képet). Miután a G. A. E. főtitkárával még rövid bizalmas tárgyalást folytattunk, még volt annyi időm, hogy Münster városát s különösen szép templomait kissé megnézhessem. A lakosságnak ma csak egy ötödrésze evangélikus, a többi katholikus. A reformáció kezdetén az arány megfordított volt. De az ujrake- resztelök, a szekták és szektáriusok, kik rajongásukban s szertelenségükben határt nem ismertek (aminthogy ma sem ismernek), erősen megtépték az evangélikus egyházat. A föbűnösöket a győztes Első dolga az volt, hogy szobácska után nézett, melyben meghuzódhatik és megkezdheti tervbe vett munkáját. A többit a jó Istenre bízta. így látta a kórházban is. Mindenki elvégezte kötelességét s az Isten segedelme nem hagyta siker nélkül fáradozásukat. Mily áldás volt számára e hit. Nyomorult, elhagyatott helyzetében nem is támaszkodhatott volna másra. Volt ugyan kis pénze, de ezzel legfeljebb a szobáját tudja egy-két hónapra fizetni. Nem látszott rajta semmi bánkódás. Jó kedvvel rótta a nagy város forgalmas utcáit s kereste a kapukon a cédulákat, hol van kiadó szoba. A külvárosnak csendes utcáiban keresett helvet. Hamarosan meg is találta, egv özvegy asszonynak házában. Gyermek nélküli özvegy volt s örült a kellemes megjelenésű Évának. Úgy tekintette, mint saját gyermekét. Vele lakott, vele étkezett. Pénzt pedig csak annyit fogadott el tőle. hogv az önérzetes leány, ne higvie. hony ingyen részesül annyi jóban. Mikor Éva meglátta a falakon a sok bibliai mondást, az asztalon a bibliát s az énekeskönyvet, felütve ez éneknél: Légv csendes szívvel, egyszerre otthon érezte magát. S mikor önkéntelenül dúdolta az ének dallamát, Anna néni, az özvegv, karjába zárta s össze-vissza csókolta. Oly boldog találkozás volt ez. Az Istennek útja. (Folyt, köv.)
