Harangszó, 1932
1932-01-31 / 5. szám
34 HARANGSZÓ 1932 január 31kességnek és a tiszta nemes életszeretetnek miden boldog öröme. Vannak-e örömeid? Nem tarto- zol-e azok közé, akik nyomorúságuk őrlő malomkövei között elfelejtették a mosolygást s már csak sírni tudnak. Bizony nagyon sok mosolygás megfagyott manapság, bizony nagyon megörömtelenedett az élet. Van ország, ahol plakátokon szólítják fel az embereket arra, hogy örüljenek. Jézus meg tud tanítani, hogy könnyek között is, nyomorúságok hideg köpadolatján is hogyan lehet — ha nem is mindig nevetni, — de Isten iránti hálás örömmel élni az életet. Milyenek az örömeid? Nem tartozol-e azok közé, akik csúf fertővé tették örömüket és nagy eltévelyedések bűnös tüzei mellett vigadoz- nak? Jézus megmutatja, hogy a nagy tékozlások idegenjéből merre vezet az út vissza az elhagyott apai ház boldog örömének tiszta asztalához. Örömök adója, örömök megtisztító ja Ő! Sz. 1 Nem az a fontos, hogy keresztyénsé- günket hogy tudjuk fitogtatni, hanem az, hogy mennyire tudjuk azt életünkkel meg- kivántatni. A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (8) S ekkor lépett be Irén. Sejtette, hogy a kellemetlen levélre összebújtak valahol a családnak puhább szívű tagjai s félt a botránytól. Rettenetes volt csak gondolni is arra, hogy holmi családi üggyel megzavarják az előkelő társaságnak mulatságát. Ezt akarta elintézni. Azért jött. Úgy gondolta, hogy az adott helyzetben a szép szó inkább segít s mosolyogva igyekezett hatni. Úgy tett, mintha nem tudná, mi bántja Elizéket s csak véletlenül jött hozzájuk. — Ej de neki búslakodott az ifjú pár — szólt incselkedve, — mit húzódtok ide, mikor kint meg keresnek? Ez a könnyed hang csak fokozta Eliz izgalmát. — ;Te nyugodt tudsz lenni, Irén, — szólt szinte remegve — mikor testvéred a nagyvilágban kóborol s azt sem tudjuk él-e, hal-e? Mintha Irén arcán megmerevedet volna a mosoly. — Nem küldte senki, — válaszol egykedvűen — mit dacoskodik. ő így látja jónak, menjen. Ezért nem rontom el vendégeim kedvét s remélem, ti sem csináltok botrányt. Igazán nem érdemes. Mit szólna férjem? Tudod, nem szereti a kicsinyeskedést. Sértődések. Gyülekezeteink belső életét figyelve nem egyszer tapasztalhatjuk, hogy gyülekezeti munkánk sikertelenségében, eredménytelenségében milyen nagy szerepe van az emberi sértődéseknek. Az egyik azért sértődik meg, mert félre álltak előle, a másik azért, mert nem akartak előle félre állni; az egyiknek az esik zokon, hogy nem figyelmeztették valamire, a másiknak meg az, hogy miért épen öt figyelmeztették; az egyiknek az a baja, hogy nem az ő indítványát fogadták el, a másiknak meg az, hogy miért másnak a felfogása szerint határoztak; soknak az fekszik a szívén, hogy elfoglalták a helyét és nem oda ülhetett, ahová akart; egyik azért haragszik, mert megválasztották valaminek, a másik meg dul-fúl, hogy épen csak őt nem vették észre. De ki tudná elöszámlálni azokat az ezerféle bántódásokat, nagynak és fontosnak tartott okokat, amelyek miatt majd itt, majd ott sértődnek meg és duzzognak az emberek? Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a vélt sérelmek okát és szembenézünk az előtárt kifogásokkal, azt tapasztaljuk, hogy nagyon ritkán, csupán elvétve akad valamely komolyabb ok a neheztelésre. Rendszerint emberi gyarlóságból, félremagyarázásból eredő lényegtelen semmiségekről, komoly emberek között számba sem jöhető csekélységekről, tűszúrásokról van szó csupán, amelyek mindenütt előfordulnak, ahol csak emberek élnek együtt. És mégis gyülekezeteink tagjai között nem egyszer akadnak olyan külön— Irén, testvéredről van szó, — szólt szinte könyörögve Eliz — legalább köröztetni kellene, vagy utána nézni, hol van? .Kijött-e a kórházból, hová ment? Vagy akármit, de kell valamit csinálni. Irén, én beleörülök ebbe. Éváról van szó, nem érted. S te úgy beszélsz a dologról, mintha nem történt volna semmi. — Mindenki úgy rendezi be életét, mint akarja, — válaszolt minden megindulás nélkül Irén — viselje mindenki tettei következményét. Légy nyugodt, visz- szajön. Legalább megtanulja, mi az élet. Nagyon jó ment neki. Nem érzek iránta semmi könyörületet. Gyertek a vendégek közé, mintha mi sem történt volna. Lehet, reggelre itt lesz. Minek ez a nagyképűsködés?! Ezzel ott hagyta őket. Eliz s Amália néni már majdnem igazat adtak Irének, arckifejezésük legalább erre engedett következtetni. Irén fölényes viselkedése most is megtette rájuk hatását. Bandi azonban másként határozott. Meg fogja keresni Évát s rábírja, hogy visszatérjen az apai házhoz. Ennyivel tartozik Évának, mint a család új tagja. Nem akar azonban hirtelen eltávozásával a vendégek kijzött zavart okozni s így megállapodtak abban, hogy megvárja a holnapot. Ebben megnyugodtak s a vendégek közé mentek. A vendégsereg jó hangulatban volt már. Nem hiányzott az asztalról semmi, ben buzgó és jószándékú emberek, akik azért nem vesznek részt a gyülekezeti életben (talán évek során át templomba sem járnak!), mert őket valaki „nagyon megsértette“'. De ha megkérdezed sértődöttségének oka felől, akkor előáll valami általa felfújt és nagynak tartott semmiséggel, elbeszél egy gyerekes történetet, melyben több a mese és még több a képzelődés, mint a valóság, azután valami szörnyű nagy fogadást emleget, amelyet haragja hirtelen tellob- banásában meggondolatlanul tett. De ehez a fogadáshoz még ma is, hosszú évek elteltével csökönyös makacssággal ragaszkodik és kitart mellette. Ebbe a beteges lelki állapotba azután évröl-évre, mind jobban és jobban belelovalja magát a sértődött, úgy, hogy szinte tetszeleg vele önmagának. Ezek azok a nebánts-viráglelkek, akiket senkinek érintenie nem szabad, mert a legcsekélyebb érintésre azonnal összerezzennek és a legártatlanabb megjegyzésre azonnal megsértődnek. Az ilyennek azután magyarázhatsz bármennyit, kérlelheted, hozhatsz fel neki világos okokat álláspontja megváltoztatására, — hiába! Ő „meg van sértve!“ Bizonyos azonban, hogy az ilyen könnyen sértődő lelkek sérelmének igazi oka nem az, amit ők felhoznak, hanem a lelkűk felett uralkodó gőg, büszkeség, az önteltségnek oly magas foka, mely nem bírja el, hogy őket bárki akár a legszelídebben is intse, kérje, figyelmeztesse valamire. Önteltségük fellázad az ellen, hogy mások véleménye legyen igaz az övék felett, vagy mások egy padsorral előbbre üljenek, mint ők. Minden társadalmi alakulat életében bomlasztóiag hat a túlérzékeny lelkek ilyen beteges sértődsége; gátolja azoami a kedélyt emeli. Irén értett hozzá, hogy kell az előkelőt adni és sikerült is neki házának jó nevet adni a társaság előtt; hogy mennyi pénzbe került, az nem számított. A fő az volt, hogy mindenkit elragadtatott a nagy pompával. Mit törődött ö az elűzött testvérével, mikor a környék előkelősége hódolattal lábai előtt feküdt. Nem hiányzott szegény Éva senkinek sem nagyon. Egyedül Arthur nem értette meg, hogy a hák harmadik leánya nincs jelen a fényes esküvőn. Érdeklődött mindenütt, ahol csak gondolta, hogy felvilágosítást kaphat, de mindenki csak annyit tudott felöle, hogy kórházban van s hosszabb ideig kell neki ott maradnia, mert súlyos lábficamo- dása van. Első találkozásuk nem maradt nyomtalanul Arthur szívében. Az a nemes lélek, mely Évának bágyadt, gyermekes arcán ült, kitörölhetetlenül beleírta magát Arthur érzelmeibe. Többször kiment az útra, hol megállt az autó, mintha várta volna Évát, be-bejárta a parkot, mintha meg kellene találnia. Nem találta helyét s hol a legvigabb volt a társaság, ott érezte magát legrosszabbul. Apjának is feltűnt ez, de csak kitérő választ adott kérdéseire. Nem tetszett az öreg Eórynek az sem, hogy István túlsókat foglalkozik Melániával. Egyre figyelte őket s mindinkább meggyőződött róla, hogy közbe kell lépnie, hogy útját állja egy nem óhajtott szerelemnek. Nem látja őket most sem
