Harangszó, 1932
1932-10-09 / 41. szám
1932 október 9. HARANOSZÓ 327 vissza! Egészen légy a Krisztusé! Ez az egy és szükséges dolog!... „Ha kívánod ezt megnyerni, Hagyd el, mit e világ ád; Más örömöd lesz ezernyi, Keresd Istenországát. Égiekre törekedjél, Örök kincsed lesz Istennél; Hogyha Jézust követed, Nyugalmadat megleled I“ Ámen. * Dr. Ravasz László. Ref. püspök. Még csak nem is kon- venti elnök, csupán egy kerületnek, a dunamellékinek püspöke. Mégis egyetemes érték. Annak tekintette már 12 évvel ezelőtt maga a ref egyház is, mikor az akkor már román fennhatóság alatt álló Erdélyből, tehát „külföldről“ Magyarországra hozta, mikor idegen kerületből hozta ide Dunamellékre püspöknek s mikor egész fiatalon, 38 éves korában püspökké választotta. Ezzel bizonyságát adta annak, hogy Ravasz Lászlót oly egyetemes értéknek tekinti, aki előtt ország, egyházkerületi és korhatárok ledőlnek. Ez alatt az évtized alatt Ravasz László túlnőtt egyházának keretein s egyetemes magyar nemzeti értékké lett. Tudományos és irodalmi társaságok tagja lett s szavára fel-felíigyel az egész ország. Szeptember 29.-én töltötte be ötvenedik esztendejét. Ebből az alkalomból minden oldalról meleg szeretettel ünnepelték. Azok között, akik őt ebből az alkalomból megköszönik Istennek, ott van a mi evang. egyházunk is, melyhez a hivő lélek Dr. Ravasz László. megértő szeretete s melynek vezetőihez az Isten harcosának bajtársi összetartása fűzi. Legyen vele s ezzel velünk is továbbra is Isten kegyelme! Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! A káromkodásról. Egy ókorban élő férfiú mindenáron hires akart lenni s hogy neve belekerüljön a történelembe, felgyújtotta az egyik nagymultú templomot. Nevét tényleg abban az időben sokat emlegették, sőt belekerült a történelembe is. Hírneve azonban szomorú híresség volt. A magyar embernek is van ilyen, a teniplomgyujtogatáshoz hasonló szomorú híressége, amely még a külföldre is eljutott: a káromkodás! — Hírnév ez is, de szomorú hírnév! A Biblia megkövezésre és vagyonelkobzásra ítéli az istenkáromlót. A magvar törvények is súlyos pénzbírságra ítélik a káromkodót. A magyar ember azonban nem törődik sem az Isten törvényével, sem az állam törvényével, tovább káromolja az Istent... Az ifjú, amikor kikerül az elemi iskolából. természetesen felnőttnek akarja magát minden áron feltüntetni. Ezt oiv módon teszi, hogy fogai közé cigarettát szorít s ajkait lépten-nyomon durva szitkok hagyják el: meg van róla szentül győződve, hogv most már öt mindenki komoly, érett felnőttnek tekinti! Pedig viselkedése semmi mást nem árul el, minthogy testileg tényleg némi- képen kifejlődött, de lelkileg fejlődése nagyon alacsony fokon állapodott meg, körülbelül azon a fejlődési fokon, amelyen a házőrző eb fejlődése: ez t. i. kicsi korától késő vénségéig folyton ugat! ... Mit akar elérni voltaképen a káromkodó? Talán a mindenható Isten szent nevét véli bemocskolni, amikor gonoszságaitól szennyes ajkaira veszi azt? Be- mocskolhatja-e egyáltalában a bűnös Kádár nem felelt. Csak nézte Dénest. Az folytatta. — Nem éfek vissza a jóságoddal, István, örök hálára köteleztél már azzal is, hogy oly jó szívvel voltál irántam. Nem akarlak bajba kevlerni. Csak azt mondd meg, él-e még atyám? Meg Thaly, a társa. Együtt hozták őket ide 10 év .előtt. Két éve nem kaptunk róluk hírt. Hát azért jöttem, hogy kiszabadítsam őket. Váltsággal. Ha így nem megy, szökéssel. De előbb tudnom kell, élnek-e még? Ezt mondd meg. S aztán, aztán, ha lehet, engedd meg, hogy láthassam őket. Azután távozom innen. Bajba nem akarlak sodorni. Nem érdemelnéd meg. A barátom lettél. Az igaz, jó barátom. Nélküled próbálom meg a dolgot. A porkoláb felugrott. A szeme csak úgy ragyogott. — Mit? Nélkülem? Azt már ugyan nem éri meg a nem- zetes úr! Dénes nem akart hinni a fülének. — Hogyan mondod? Hogy nélküled nem? Kádár boldogan mosolygott. — Igén, nemzetes uram. Nélkülem nem. Csak velem és általam. Nos, kezet ad rá? Dénes a keblére ölelte a derék embert. — Hogyan köszönjem ezt meg neked? Kádár kibontakozott az ölelő karokból. —- Nem jár érte köszönet. A kis gazdámról van szó! Aki kétszer vágott a földhöz. De akit egyszer én is leterítettem. Kutya kötelességem rajta segíteni! S fogok is! Szabad lesz! Erre esküszöm! Elővette a zacskóját. A fele port kiöntötte a tenyerébe. — Ezt vegye tőlem zálogul a nemzetes úr. A legdrágább kincsem felét adomL Ez megsegíti magát. A másik fele meg enyém. Dénes átvette a honi földet. Megcsókolta s a tárcájába rejtette. — Arra kérlek, István, engem ne nemzetes urazz. Hívj csak Dénesnek. És tegezz. István megcsóválta a fejét. — Azt már nem. Nem vagyunk egyenrangúak! Én tudom a mórest! — Ha tudod, ha nem tudod, most egyszer és mindenkorra megtiltom neked! Neked csak Dénes vagyok! S az is maradok ! Te is velünk jössz. Odahaza szabaddá s a király által nemessé teszlek. Egyenrangú leszel velem. — De most még ... Dénes a szavába vúgott. — Ne is beszélj róla. A barátom vagy! Punktum. Itt a kezem. Csapj belé. — Ha éppen muszáj, hát legyen úgy. A két ember melegen szorított egymással kezet. — De most mondd meg. István, éi-e az atyám s a lelkész? István megvakarta tarkóját. — Ha én azt tudnám! Dénes azt hitte, sülyedni kezd a világ. ■— Nem tudod? Hogy-hogy? István magyarázni kezdte a dolgot. — Tudod, úgy áll a dolog, hogy itt mindenkinek csak száma van. Neve nincs. Egytől vagy kétszázhuszig. Mert most annyian vannak. A nevet a parancsnok is csak a lajstromból tudná megmondani. Dénes kétségbeesetten nézett rá. — Dehát akkor hogyan tudjuk meg? István elnevette magát. — Majd megmondod te, hogy élnek-e! — Én? (Folytatjuk.)
