Harangszó, 1932
1932-10-09 / 41. szám
328 HARANGSZÓ 1932 október 9. ember az Isten szent nevét? Ha az aranyat sárba, szennybe, piszokba vetjük, ugyan megváltozik-e az arany? Veszít-e értékéből? Megjelenik-e rajta csak egyetlen rozsdafoltocska is? ■— Bizony nem!! Ellenben vészit az az ember értékéből, aki az aranyat sárba veti. Aki az Isten szent nevét káromolja, sárba, szennybe, piszokba veti, ront-e Isten nevén valamit?—Semmit! Az arany a sárban is arany marad, az Isten szent neve a legszennyesebb káromkodások között is szent marad! Ellenben veszít értékéből az, aki az Isten szent nevét a káromkodás szennye közé dobja. Aki az Isten szent nevtét eldobja magától azáltal, hogy durva szitkokba tör ki, nyilván nem tudja, hogy a szerencsétlen úgy jár, mint az a koldus, aki az ebek közé jutva utolsó fegyverét dobja támadói közé s védtelen maradva, az ebek halálra harapdálják őt! Mert az Isten szent neve az élet nehéz harcai között a legerősebb fegyverünk: — Te jössz énreám fegyverrel, dárdával és pajzzsal, de én megyek a seregek Urának és Izrael népe Istenének nevével! Ezt mondta Dávid, a pásztor ifjú annak az óriásnak, aki a legkülönfélébb fegyverzettel: pajzzsal, páncélzattal, karddal, tőrrel, dárdával tetőtől talpig felfegyverezve állt vele szemben. És ugyan mi bizonyult erősebb fegyvernek: a kard, páncél, pajzs és a többi fegyve- rek-e, vagy pedig az Isten szent neve? A harcban járatlan, páncélzattal meg nem védett fegyvertelen ifjú bebizonyította, hogy a legerősebb fegyver az Isten szent neve és ezzel legyőzte rettenetes ellenfelét. Az Élet, mint egy felfegyverzett Góliát hív bennünket naponként súlyos, nehéz, kétes kimenetelű harcra. Esztelen ember tudod-e, hogy egyetlen biztos fegyvered dobod el magadtól, amikor az Isten szent nevét veted a káromkodásaid szemétdombjára? A gyermeknek így szoktam magyarázni: — Mondd, gyermekem, mi történik veled, ha valami rosszat követsz el? — Hát bizony atyám megver! — És mi történik akkor, ha te a verés közben durva szavakkal sértegeted atyádat? — Még jobban megver! — Lám ezt csinálja a mennyei Atya azzal is, aki öt durva szavakkal szidja, káromolja: még jobban megveri! Testvérem! Gondolod, hogy ez a történet csak a gyermekeknek szól? Az egyik tanyai épület sarkán fordultam éppen be, hogy a szomszédságában levő iskolába menjek vallást tanítani. Egy középkorú férfi éppen szétszáradt hordóját gördítette ki a kamrából, amelynek feneke hirtelen kiesett. Durva, szégyenteljes szitkokba tört ki. Éppen ekkor fordultam be a sarkon s köszöntöttem őt! Rám nézett és elpirult zavartan, majd szégyenkezve sütötte le fejét. Ezt az embert egyébként személyesen nem ismerem és ő sem ismer engem. Legfeljebb annyit tud rólam, hogy évenként párszor megjelenek a tanyai iskolában, hogy két növendékemet vallásomra tanítsam s így valószínűleg lelkész lehetek. Kitől restelte ez el magát? Talán tőlem? Tőlem, aki a világon parányi kis pont vagyok, amely ma van, holnap nincsen? Tőlem szégyelte volna magát? Milyen esztelen is az ember! A kis pont előtt pirul és az egész világot betöltő hatalmas Isten előtt, aki tehát mellette is ott van, nem jut eszébe szégyenkezni arcpiritó káromkodásai miatt!! „Átkozd meg az Urat és halj meg!“ Ezt a tanácsot adta lobnak a saját felesége, aki egymásutáni csapásoktól s végül is rettenetes betegségétől lesújtva a ház mögötti szemétdombon feküdt s cserépdarabkával vakargatta kellemetlen szagot árasztó s erősen viszkető fekélyeit. „Asszony, úgy beszélsz, mint egy esztelen! Hát az Istentől csak a jót fogadjuk el, a rosszat ne fogadnék el? Bűneidnek erköllcsi szemétdombján ülő káromkodó ember, aki Jób rettenetes fekélyeit viseled lelkeden s a bűnnek átható szagát árasztod magad körül, nem gondolod, hogy ezt a szózatot egyenesen hozzád intézi az istenfélő Jób: „Úgy beszélsz, úgy káromkodsz, mint egy esztelen! Hát az Istentől csak a jót fogadjuk el, a rosszat ne fogadnék el? Benkóczy Dániel Győri levél. A sokat utazott embernek van, amiről meséljen. Jómagam is csak a közelmúlt napokban jöttem meg Dunántúlról és nyári állomásaim sorban utolsó, de benyomásokban első helyen álló városa, Győr adott nekem annyi lelki tápot, hogv aprópénzre váltva, szeretnék elmondani egyet mást arról, ami engem ott érdekelt, megkapott és felemelt evangélikus vonatkozásban légióként. Győr szab. kir. város, D. Kapi Béla püspök székhelye, a messze földön elterjedt kedves lapunk, a „Harangszó“ kiindulási helye, a Kis-Duna jobbpartján, a Rába és Rábcának abba való tor- kolásáná! épült. A folyók a várost több külön városrészre osztják. A vasútállomás jóformán a város központjában van és egészen nagyvárosias kép tárul a szemlélő elé, amint a Royal-szálloda ablakából letekint az élénk forgalmú utcára, amelyen most különös nagy volt a jövés-menés. Az utca csak úgy tarká- lott a matrózbluzos leányok és egyensapkás diákoktól, akik gondtalanul élvezték a még hátralévő néhány szabad órát, mielőtt bevonultak volna internátusba, zárdába, vagy kosztot adó privátházhoz. A verőfényes délelőtt, a még nyária- san forró napsugár ott ragyogott a fiatal arcokon és láttukra meghatott öröm, derű, életkedv járta át valómat — a szebb magyar jövő reménye dobbantotta meg szívemet. Imádságos lélekkel léptem ki a modern szállóból az idegen városba, melynek helyén hajdan Arrabona nevű kul- turállomás volt a római uralom alatt és később ugyan itt Jaurinum városa, — hogy felkeressem a mi Erős Várunk — a mi Urunk hajlékát. Kezemben a térkép, róttam a Belváros utcáit és tovább haladva, örömmel szemléltem a két Rábahíd közötti, az Újváros elején elterülő épülettömböt, mely magában egyesíti a dunántúli evang. püspökség és a győri évi egyházközségének intézményeit. A két Rába-hidon átkelve, a gyülekezet impozáns, kétemeletes sarokbér- háza előtt állunk. Első emeletén a püspöki hivatal és lakás. Mellette az új ev. elemi fiúiskola szép, emeletes frontjával, derűs stílusával. Utána — vasrácsos kőkerítésen belül — a templom. Azontúl, régi épületben, az evt leányiskola és végül a szeretetház, mindmegannyi stációja a lutheri szellemnek, a magyarhoni ev. kultúrának. A Petőfi-tér és Kossuth Lajos-utcára nyíló régi konventház széles kapualján keresztül jutunk el az impozáns méretű udvarra és nyitunk be a külsőleg egész dísztelen templomba. Tornya nincs. II. Tózsef, a kalapos király idejében épült. Nagyon örültem, hogy a vasalt kapu kilincse engedett a kéz nyomásának és beléphettem Isten házába — hétköznap, a délelőtt csendes órájában. Fehér barokkstilű oltár, sok aranv- dísszel. Urunk jézus a Gethsemáné kertben, — sötétlő színekben pompás oltárkép, — sok-sok virág az oltáron. A templompadok, székek barna tónusban, a falak ellenben fehérek, a karzat is. Az oltár mellett jobbról, balról a világháborúban elesett hősök emléktábláin. Hosz- szú sorban nevek — nevek. Fájdalmas sóhaj száll fel keblemből és összekulcsolom két kezem: Mi Atyánk... Később bekopogok a lelkészi hivatalba, az ódon konvent-ház első emeletén, amely épület hajlékot ad nemcsak a hagytiszteletű uraknak, hanem a tanítócsaládoknak is. Egvháztörténet keretét képezik e falak, ahol az egykori neves egyházfelügyelők képmásai mellett Luther Márton és Kálvin János domborművei tekintenek le ránk és a teremnek az utcára néző frontján két nagy, ovális, rózsaszínű, aranydíszes márványlap ékeskedik fehér márványprofilokkal, melvek uralkodói kegyről tanúskodnak. Mindkettőnek feliratát megjegyeztem. Az egyik így szól: „1791. márt. 12. törvény kebelébe vette: II. Leopold“. A másik: „Megszemlélésével dicsőítette 1807. ápr. 4. I. Ferencz“. A terem egyik hosszfalán óriás méretű olajfestmény vonja magára a figyelmet: Luther a wormsi birodalmigyülésen. 1521. Peregi János műve 1887.-ből. Biz- tatólag néznek le ránk és szinte kilépni látszanak kereteikből Haubner Máté szuperintendens és Karsay Sándor püspök, körülvéve Veöreös Mihály, Peregjek és Perlakyakkal. Ismét az udvaron vagyok, ahonnan átvezetnek a kerten keresztül a szere- tetházba. Megkap méreteivel, nemes egyszerűségével, napfényével, mely szinte átitatja az egész terjedelmes épületet, úgy, hogv minden zuga világos, derűs, tiszta. Mert nemcsak külsőleg nézem meg ezt a hajlékát a szeretetnek! A diakonissza fönöknö, Huber Etelka nővér, szívesen üdvözöl, hellyel kínál és én tele érdeklődéssel egyre kérdezősködöm. Nem győz felelni. Miközben Etel nővér beszélt szerényen, kedvesen, okosan; jólesön hatott rám szobájának finom női Ízlésről tanús
