Harangszó, 1932
1932-10-09 / 41. szám
326 HARANGSZÓ 1932 október 9. szól hozzád: milyen parányi vagy te és milyen végtelen nagy az Isten. De emlékezzél másra is. Hadban töltött karácsony estéd régen elmúlt és te — talán sebesülten, talán rokkantán is, de egy napon, mégis hazakerültél szeretteid körébe. Hosz- szú betegséged sem lett rád végzetes, egyszer megint felkelhettél betegágyadból és boldogan tanulhattál járni — másodszor. Kis gyermeked láza is eltűnt egy reggel, mintha elfujták volna. — Oh, mikor újból láthattad kedveseidet, lépegetni kezd- tél a teljes meggyógyulás felé, kis gyermeked tekintete megint mosolygott rád, — ezekben az órákban gyermeki szíved igazi hálájából fakadt imádságod. Mennyire érezted, hogy bár magad tehetetlen voltál, nem voltál elhagyott, veled volt az Ür. Az a csodálatos végtelen hatalom lehajolt hozzád, mint ahogy az édesatya lehajol kicsiny gyermekéhez és megoltalmazott, megáldott téged. Érezted azt, hogy a nagy Isten áldó kezét tárja az előtte leboruló parányi ember fölé, mert szeret minket, mert a mi Atyánk. * Amit naponta végzel, az a cselekedeted ki van téve annak a veszélynek, hogy csak szokásból, lélek nélkül végzed. Naponta elmondod a Miatyánkot is. Ne tedd ezt soha anélkül, hogy legalább egy gondolattal elő ne készítenéd a lelkedet az imádkozásra, azon órák emléke által, amikor különösképen tudtál imádkozni. Legalább arra gondolj, hogy te parányi ember a nagy Isten szine előtt állasz és mégis, mint gyermek a jó Atya előtt. Legyen ezért imádkozó lelked alázattal és bizalommal teljes. — S amint napjaid múltával s ami ezzel egyenlő kell, hogy legyen: lelki életed előrehaladtával mind nagyobb alázattal s mind örvende- zőbb hittel imádkozol, érzed, hogy mind több igazi áldást hoz számodra buzgó imádságod, a Mi Atyánk . . . //y. Szlancsik Pál. Fél-szeretet. Lukács ev. 9g2. „És mondá néki Jézus: Valaki az ekeszarvára veti kezét és hátra tekint, nem alkalmas az Istenországára .. V égre-valahára egészen komolyan kellene venni keresztyénségün- ket, hisz erre vonatkozólag igazán megáll a szokásos mondás : vagy egészen — vagy semmit! Mit ér a fél-szeretet? mit ér a fél keresz- tyénség ? . . . Semmit! Jézus Krisztus egészen megváltott minket azért, hogy mi egészen az övéi legyünk... „Valaki az ekeszarvára veti kezét és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára“ ... Ha egészen a Krisztusé akarsz lenni, ne tekint- gess hátra, búcsút integetve ne fordulj ismételten elhagyott régi világod felé! Elér-e csak valamikor is Jézushoz az az ember, aki tanakodva barátaitól kérdezgeti: érdemes lesz-e a Krisztust követni ? Ne tekintgess hátra: lásd, Lóth felesége a menekülés útjáról vissza- tekintgetett Sodomára — lám nem is érkezett meg sohasem Czóárba, az élet városába, hanem nyomorultul elpusztűlt. . . ugye Izrael fiai is visszatekintgettek Egyptom földjére, a húsos fazekak országára és lám: ezek közül egy sem érkezett meg Kánaánba, az ígéret földjére . . . „Valaki az ekeszavára veti kezét és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára“ . . . Nekünk is van egy szántóföldünk, amelyet fel kell törni, meg kell művelni — a szivünk ez a szántóföld. Hittel, bün- bánattal kell sok-sok barázdát hasítani rajta, hogy megtisztuljon, tüskétől, gaztól megszabaduljon . , . hogy kinzó aggodalmaskodásainkat, bűnös kívánságainkat pusztulásra, mélyre szántsuk. Nem sikerülhet ez másként, csak úgy, ha elfelejtjük végérvényesen mindazt, ami a hátunk mögött van és keressük az odafelvalókat. . . Szakítani kell gyökeresen egyszersmindenkorra e világgal, ennek gondolkozásmódjával, ennek erkölcstelenségével, ennek gonoszságával. Ne tekintgess Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (16) Kigombolta a kabátját s az inge alól zacskót vett elő. ■— Itt hordom a szívem fölött ezt a marék port. Széthúzta a zacskó száját, belenyúlt s elővette a drága házai rögöt. — Ez az. Látod? Juszuf szeme elé köd borult. Nem látott semmit. De ráhagyta : —; Látom. A porkoláb a szájához emelte a kezét. Megcsókolta a rögöt. Aztán vigyázva, nehogy egy kis porszem is elszóródjék, visszacsusztatta a zacskóba, összehúzta rajta a zsineget s a keblébe rejtette. Juszuf a szemét törölgette. Úgy meghatotta a jelenet. Végre megszólalt. — Testvéred nem volt? — Nem. — Mi az igazi neved? — Kádár István. — Hát arra emlékszel-e, kinek a faluja volt Nyéki? Kádár gondolkodott. — Kinek? Kinek? Rémlik előttem az öreg nemzetes úr neve. A fiával, a kis urfival egyszer egy egész délutánt átjátszottunk. Még birkóztunk is. A papáknál volt az uraság, de a kis urfi kiszökött. Lehetett olyan 8—10 éves. Velem egykorú. Ejnye, hogy nem jut az eszembe a neve! Nem csoda, hiszen ide s tova 35 esztendeje, hogy elkerültem' onnan. — Nem Csetneky György volt? Kádár a szemét meresztette. — Hát te honnan tudod? — Hallottam Nyékiben a nevét. — Úgy van. Csetneky Györgynek hívták. A jobbágya volt az apám. Én is az lettem volna, ha ott maradok. A kis urfi nevét, azonban tudom. Balázs vplt. Szép, deréktermetű gyerek és erős. Kétszer vágott a földhöz! Én csak egyszer. Erősebb volt nálamnáil. Pedig én öregebb lehettem valamivel. Nem tudod, él-e, vagy már meghalt? Juszuf alig birt szóhoz jutni. — Azt neked jobban kell tudnod. Kádár a társára bámult. — Nekem? Hogy tudnám, mii történt odahaza 12 év óta? Hiszen ki se mozdultam innen! — Mégis, te előbb megfelelhetsz rá, hogy él-e még, mint én. — Én? — Igen. Te. — Már honnan a csodából tudnám? — Mert... mert . . . Csetneky Balázs itt van. Kádár felugrott. Vállon ragadta az embert. — Te ember! Ki vagy te? — A ... a ... fia. — A fia? Az bólintott. — Az. A fia: Dénes. Kádár agyán átvillámlott valami. — S te azért jöttél, hogy megszöktessed? Dénes némán intett igent. Kádár lerogyott a székre. Rákönyökölt az asztalra. S meredten nézte a társát. Az odalépett hozzá. Átkarolta a nyakát. — Haragszol rám, István? Ne haragudj. Nem érdemiem meg. Hiszen a fia vagyok. Az egyetlen fia. Te is csak így tennél a helyemben. Ugy-e?
