Harangszó, 1932

1932-09-18 / 38. szám

302

HARANGSZÓ

1932 szeptember 1Ő.

az ő csodálatos világosságára hivott el titeket! Ezt várja tőletek az egyház örök Ura, ezért dolgozott ő 200 évig a ti jövendőtök új tavaszán . . .

„Jézus Krisztus, mi kegyelmes jó Urunk, Könyörgéssel teelődbe járulunk:

Oh légy erős kőfala te népednek, Szaporítsad számát a hű seregnek;

Vezérinek adjad te Szentlelkedet,

Hogy hirdessék áldással szent nevedet".

Ámen. Nagy Miklós.

Amikor a szülők vizsgáznak.

A megnyíló tanév újra ráirányította az emberek figyelmét a nevelés nagy kérdésére. A „Harangszó“ múlt száma a családi nevelés vizsgájának, az első hittanórának, képét rajzolta meg. Most pedig egy levelet közlünk le, mely egy egyszerű ember boldog bizonyság- tétele arról, hogy vannak családok, amelyeknek nevelése nemcsak az első hittanóra, hanem az élet vizsgáját is kiállja.

így szól a levél:

„A ,Harangszó‘ csak most, nem régen egy (ismerősöm útján jutott hozzám. Mindössze csak néhány példányt olvastam belőle, de mindent megtaláltam benne, ami egy jó keresztyén és egy buzgó hivő számára szükséges és amiből magának magasabb életcélt meríthet. Itt megjegyzem, hogy — sajnos — nem vagyok abban a helyzetben, hogy a lapra előfizessek, ellenben megígérem, hogy ezentúl szorgalmas olvasója leszek.

Minden embernek van valami, amit szeret, amihez ragaszkodik; némelyik testileg, némelyik lelkileg. Én például mindig inkább Istenhez, vagyis a lelkihez ragaszkodtam inkább, mint a testiekhez. Mert tudván azt, hogy a testi kívánságoknak, vagyis „A bűnnek zsoldja halál, de a lelki életnek jutalma örök élet...“

Az alföldön, Debrecenben és Hajdu-Hadházon nevelkedtem fel. Szüleim vallásosak voltak, tehát minket is úgy neveltek. Apám mindennap templomba járt, a vasárnap pedig nálunk ünnepszámba ment. Mert amidőn hazamentünk a templomból, nekünk, gyerekeknek körül kellett ülnünk az asztalt. Apám pedig elővette a nagy Bibliát és első szava az volt hozzánk: „mi volt a lecke?“ És ha történetesen előfordult, hogy a kilenc gyermek közül valamelyik nem tudta megmondani, az nem kapott ebédet. Ezután hozzáfogott azon rész elolvasásához, amelyben a felhagyott vers is benn foglaltatott. Az olvasás közben gyakran megállt és nekünk fejtegette, hogy miről is van szó. Midőn pedig ezt elvégezte, utána énekeltünk és imádkoztunk, este szintén.

így neveltek minket fel a mi drága jó szüléink! És nekem most, húsz év után is, eszembe jutnak mindezek; szeretet és hálaérzet fog el irántuk. És néha még most is fülembe cseng jó apám intő szava, hogy „Fiacskáim a jót kövessétek, de a rosszat kerüljétek“. Nem volt ő tanult ember, mert csak az eke forgatásához értett, de a Bibliához nagyobb tudása volt, mint sok tanult embernek. Azt a Bibliát, melyet egykor ő forgatott és amely most az én tulajdonom, melyre büszke is vagyok, nem adnám oda semmi kincsért! Épülök is belőle Isten segedelme által és bizony el is hiszem, hogy amik e szent könyvben meg vannak írva, hogy azok „mind igazak és ámenek“. Mert az Űr Jézus is ezt mondta „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak“. Mint élő hitet, ezeket csepegtette belém édes jó, megboldogult apám még gyermek koromba, amely azóta is nő és gyarapodik bennem feltartóztathatatlanul.“

Kedves Szülő! Te is elmégy e földről egyszer. Gondolhat-e majd húsz év múlva így rád a gyermeked? Áldani fog-e azért, hogy bib- liássá tetted?

Kedves Szülő! Te is voltál egykor gyermek. Megvan-e még az öreg családi biblia a házadnál?

Cselnek vára.

Irta: Szende Ernő. (13)

— Azt is, hogy egy; oltárképet akartál eüraboltatni vele valami templomból. De hogy az nem sikerült, boszuból kiverted a birtokából, földönfutóvá tetted.

Csetneky lehiggadt.

— Az igaz, hogy tudtam a képről. De nem én biztattam a lopásra. Tolvaj nem vagyok. Maga ajánlkozott., hogy megszerzi. S nem vagyok rabló. Nem vettem el semmijét. Nem is vehettem volna, hiszen nincs semmije. Az én jobbágyom volt. Én tettem szabaddá. Ismétlem, egy barázda földjét sem vettem el. Tőlem nem kapott. Úgy tartottam el, mint az ebet. S most mégis belém harapott.

Ali Bodóhoz fordult.

— Mit felelsz te erre?

Bodó hápogott, de hang nem jött ki a torkán.

— Nem tudsz felelni? Ügy is jó. Az áruló nem is védekezhet. S ráadásul nekem is hazudtál.

Aztán a lelkészhez fordult.

— Mért fogtak d téged?

Ibrahim szólalt meg.

— Bodó azt állította, hogy ez az ember, meg a kocsisa égették ki a szemét.

Ali összehúzta szemöldökét.

— Mit mondott neked ez az ember?

Ibrahim újból elmondta.

Ali Bodóhoz ugrott.

— Hát itt is hazudtál? Te bitang!

öklével az arcába sújtott.

Bodó megtántorodott. Nekidőlt a falnak s holtra vált arccal nézett a dühöngő emberre.

Ali a lelkész elé lépett.

Én fogtam el, mikor az oltárképet el akarta lopni. János az én parancsomra világított az arcába. De csak azért, hogy ráismerjünk. Bántani nem akartuk. Nagy szél volt s az csapta arcához a fáklya lángját. Az sütötte ki a szemét. Tehát nem akarattal történt. Különben is az én hivatásom a megbocsátás s nem a büntetés. Azt hagyom Istenemre, mert az igazságosan ítél.

A basa hangja felcsattant.

— Most Ali is igazságos lesz. Nekem ez az ember hazudott. Hazudott Csetnekyröl s hazudott magáról is. Azt mondta nekem, hogy ebédfözésnél egy zsarátnok vágódott a szemébe s úgy égette ki a szemét. S most hallom, hogy hogyan történt. Hogy igazságos büntetést kapott.

Aztán Bodó felé tett egy lépést. És dörgő hangon támadt rá:

— Hát te gaz kutya, hazudtál? Tévútra vezettél? Másokra kented a bűnödet? S ráadásul elárultad a jóltevödet is? Elfogattad a lelkészt is?

Bodó alig állt a lábán. Halkan nyöszörgött.

— Hatalmas basa, hát ezt Ígérted ?

A basa egészen kikelt magából.

— Mit? Még az ígéretemre figyelmeztetsz? Hogy jutalmat Ígértem neked? No jó. Megkapod rögtön! Tudod-e, mi az áruló, hazug ember jutalma?

Bodó kétségbeesetten nyögött fel.

— Az ellenséged árultam el. Téged hűségesen foglak szolgálni.

Ali magánkívül bömbölte:

— Nekem ellenségéül, de neked nem! Neked az urad, a jóltevőd, a parancsolod volt! S ha ezeket elárultad, épúgy elárulhatsz engem is! A kocka fordul! Ma nekem! Holnap másnak! Te gaz kutya! Te hálátlan eb! Mars ki! Húzzátok karóba! így büntetem az árulót! Ez a jutalmad! Vigyétek!

Azzal elhagyta a szobát.