Harangszó, 1932
1932-08-28 / 35. szám
Fóti áa Kélt.Dr.Antal rsf.püsjsjk urnák PÁPA MÁTIS SÁNDOR érc- és fakoporsó raktára BE}LED, Fő-utca. 1932 augusztus 28. Állandóan d ú ■ választék érc- és fakoporsókban, szemfedőkben és sirkoszo- rúkban, valamint az összes temetkezési cikkekben. El sem is képzelhető, hogy a meglehetősen magas kultúrájú Assyriában már elég okszerűen ne méhész- kedtek volna, amikor ők már harci eszközül is használták a méheket hódító hadjárataikban, amint arról a történelem is megemlékezik. De vannak assyr reliefek is, melyeken a pajzsokat a támadó méh, mint a harci bátorság jelképe, díszíti. Az is lehet, hogy a méhekkel harcoló csapatok jelvénye volt az ilyen paizs. Esaiás próféta Assyria méheivel fenyegette Achaz királyt (Esaiás VII., 18.19.). Az assyroktól tanulták el a méhekkel való hadakozást a szomszédos párthusok is, akik Themiscyra ostrománál vadállatokkal és méhekkel védekeztek Lucullus római hadvezér támadó serege ellen. Borzalmas fegyver lehetett! Melyik hős vitézkedhetett azokkal szemben? Kasostól dobták a várostromlók tömegére. Vagy könnyen széteső kosarakban lép nélkül hajították — talán valami hajítószerkezettel az ellenség közé. Akármilyen lovasroham megtorpant, ha méheket dobtak a lovak közé, mert a méhszúrásoktól megvadult lóval nem bír a lovasa. A méheknek a harcban való alkalmazása nyomán természetesen az ellenük való védekezés is kialakult s mivel néha napján visszafelé is sült a dolog, lassanként elhagyták. De sokkal későbben is — még más népek is — alkalmazták sikerrel, de csakis meglepetésszerűen. Bizonyos, hogy nagyon jól értettek a méhészethez, akik harcaikban rendszeresen alkalmazták a méheket. Az ó perzsák (majd médek, később parszok) már a vallásszerző bölcs Zoroaster korában annyira nélkülözhetetlennek tartották a mézet, hogy törvényeik szerint a rangbeli leány addig nem mehetett férjhez, míg kétszer kilenc szolgája nem volt, akik a marhákról gondoskodjanak és gyűjtsék a mézet, ami a papoknak, sőt a királyoknak is kedvelt eledele volt. így van ez megírva a Zendavestában. Ugyancsak Zoroaster könyvei a gyermekágyas nőknek igen javasolják a mézbort. Használták orvosság gyanánt és az áldozatoknál is a mézet. A rnysté- riumokba beavatottak kezeire mézet öntöttek, hogy azzal megmosakodván, erkölcsi megtisztulásukat jelképezzék. A babiloniak nyomán itt is szokásban volt a viaszban-mézben való temetkezés. Halálbüntetéseik egyik borzalmas neme az volt, hogy a bűnöst két teknő közé zárták, egy nyíláson a fejét kint hagyva — azt mézzel bekenték és a legyekkel, rovarokkal gyötrették halálra. A mindezekhez szükséges mézet és viaszt — lega- láb Zoroaster korában még — valószínűleg csak a vadon élő méhektől szedték el. Későbben bizonyára ők is eljutottak a valóságos méhészkedésig, de erre kétségtelen adatunk nincsen. Az ó-kori kincses, mesés India mézben is mindenkor bővelkedett. Már a Sanskrit irodalom legrégibb maradványai, a vallásalapító Manu és a vedák könyvei, valamint a nem sokkal későbbi sok politikai társadalmi és szépirodalmi munkák — a Mahabharáta is — számos vonatkozásban emlegetik a méheket és a mézet. Hitregéjük szerint a 300 évig uralkodó Ranáditja király korában a Vindhja hegységben annyi volt a méh, hogy külön istennő — Laxáni — uralma alá kellett őket helyezni, akit később Ranáditja vett feleségül. A méz nagy népszerűségére jellemző a méz hindu nevének sok variációja a személy- és helynevekben. Hitregéjükben van egy Madhu nevű óriás. Két nagy királyuknak Madhura volt a neve. S még több férfi- és ezekből képzett nő-név. Madhjadéca, Madhura, Mad- hupaghna stb. helynevek. A veda naptárban .pedig a mi február és március hónapunknak, melyekben legbővebb volt a mézelés, Madhu és Madhura a neve. Ősrégi hindu példabeszédek dicsérik és ajánlják a mézet. Közmondásos az ó-kori India nép bősége. Nagy Sándor korában is emlegette Kalanos Onesikritisnak, hogy a régi jó világban a tej, méz, bor és olaj versenyt folytak a vízzel. Hogy az egész világon páratlan mézbőség lehetett Indiában, azt természetessé teszi az, hogy növényzete ma is páratlanul gazdag. Buja, trópusi talajában bőven tenyészett és jó részén még most is tenyészik a sok — szinte képtelenül bőven mézelő —, évente kétszer- háronrszor, sőt állandóan virágzó fa, cserje és egyéb növény. Némelyiknek a virágából sajtolni lehet a mézet, ami a dsungelek állandóan párás, forró levegőjében hihetetlen mennyiségben képződik. A cukornádból már Manu korában készítettek valami cukorfélét, de a mézet sokkal többre becsülték, amelynek egy része — legfeljebb egynegyede — a királyokat illette. Az újszülöttnek először mézet és vajat adtak; mézzel áldoztak a jó szellemeiknek, de legkedveltebb mindennapi eledelük is volt. Nélkülözése önmegtagadás. A növendékpapok és a vezeklők nem élvezhettek mézet, hogy ezzel magukat a világ gyönyörűségeiről való lemondásban gyakorolják. A felsőbb kasztokba tartozók — a papok és katonák-— a méhtermékekkel való kereskedéstől el voltak tiltva. Tehát volt már ilyen kereskedelem. Legtöbb méz került forgalomba a Himarat hegységből, ahol kora tavasztól késő őszig állandóan buja virágzás volt. De a legérdekesebb, hogy Indiának ősidőktől fogva olyan különleges méhfajtája van, amely a szabadban építkezik. Lehetőleg egyik oldalról védett sziklafalra, sarokba, fa oldalára, ágakra, eresz alá. De nem üregekbe, hanem a szabadba. Kasokba, kaptárokba nem is telepíthető. A hinduk méhészkedése csak any- nyira terjed, hogy ezekből a szabad lépépítményekből kifüstölik a méheket és elszedik a mézüket. Verhetet- lenül olcsó méhészkedés. Valóságos Eldorádó! Mire lehetne ott menni okszerűbb méhészkedéssel — de csakis importált méhekkel! És mégsem lepték el vállalkozó szellemű méhészek. Mert nincsen rózsa tövis nélkül. India nemcsak a méheknek, hanem a tigriseknek, mérges kígyóknak, az alligátoroknak és a mocsárláznak is eldorádója. Jobb arról csak olvasgatni tisztes messzeségben . .. Szerény méhesünkben az Eldorádóról, a rózsákról — tüskék nélkül — álmodozni.
