Harangszó, 1932
1932-07-31 / 31. szám
248 HARANGSZÓ 1932 július 31. újjászületett és az egyházban azok vannak „benn“, akik megigazultak, bárha szétszórtan vannak az egész világon stb. Merem állítani u. i., hogy tőlünk ú. n. meggyőződésből nem is lehet kitérni, hanem csupán érdekből, avagv tudatlan-* Ságból. Aki a megigazulás, a hit és a többi evangéliomi tanok általunk hirdetett tiszta igazságait nem ismeri, annak a helyes igazságról legfeljebb tévedése lehet, de nem meggyőződése! Ezért fontos az ev. alapigazságok alapos és ismételt feltárása. A hitből, ingyen és kegyelemből való üdvösség u. i. annyira i degen az ember természetes (testi) felfogásának, hogy nem elég arról egy életben 1—2-szer hallani egy pár szót. ÁJlítáteom bizonyítására hivatkozom saját magamra, aki az Apológiát ismételten talán 20-szor is áttanulmányoztam és még mindig szükségét érzem a további olvasásának. Sajnos, mulasztás terhel bennünket, hogy ezeket az alapigazságokat száraz, vagy kellemetlen témának tartva nem visszük a szószékre oly mértékben, mint ahogy kellene. (Mert nem elég ezekről a dolgokról az iskolában tanítani, ahol a fejletlen gyermek még nem is tudja felfogni azok értelmét.) így esik sok hívünk abba a tévedésbe, hogy mi egyformák vagyunk a katholikusokkal, a többivel csupán egy pár „külsőségben“ különbözünk ... De nagyon szükséges ez a tanítás az alámerítkezök, a szombatosok stb. ellen is, mert ezekkel a fő tanokkal tudjuk kimutatni az alámeritkezés, a szombat és a különféle érdemek és cselekedetek iránt való bizalom istentelenségét és hiábavalóságát. Az áttérők legtöbbje tudatlanságból tér ki tőlünk, mert nem tudja értékelni azokat a kincseket, amelyeket őseink vérük hullásával, vagyonuk feláldozásával, a máglya lángjai, a gályarabság emberhez méltatlan szenvedései és a kínzókamrák elképzelhetetlen kínjai közepette sem vtoltak hajlandóak a sárba taposni, ahogyan ma a mai méltatan utódok azt könnyelműen megteszik. Legalább annyi fáradságot vennének maguknak azok a kitérni szándékozó hittestvérek, hogy alaposan áttanulmányozzák úgy a mi vallásunk, mint a „vár lasztott' vallás hitvallási iratait. Akkor azután rájönnének az igazságra. Ámde mit tesznek ők? Beköltöznek egy olyan házba, amelyet még 'nem is ismernek! Ha már átléptek, akkor kezdik megismerni az új vallás tanait. Ha azután valami mégis nem tetszik, röstellve elhallgatják, mert szégyenlenek ismét visszajönni . .. Hát nem nevetséges az az ember, aki házat akar venni, kívülről megnézi, de a belsejét, szerkezetét, beosztását, tartósságát stb. nem vizsgálja meg. Végezetül összefoglalóan: prédikáljuk és tanítsuk hitünk fő igazságait, nyílt tárgyilagossággal. Mi, a nép egyszerű fiai vegyük elő a mi Ágostai Hitvallásunkat és Apológiánkat, Bibliánkat, de vegyük elő az ellenfelek hivatalos irományait is, akkor öntudatos fővel áttudjuk érezni hitünk mély igazságait, amelyekhez foghatóak széles-e világon nincsenek. (Folytatjuk.) Ritka szavak. Frits Kreisler, minden korok legnagyobb hegedűművésze ezt írja egy helyen: „En a zenébe úgy születtem bele. Előbb ismertem a kottát, mint az abc-t. Isteni adomány volt ez, nem önérdem. Nem érdemiek én ezért semmi dicséretet. A pénzemre, amelyet kerestem sohasem úgy néztem, mint a magaméra. Közpénz az, amely rámbizatott. Állandóan arra törekszem, hogy minél szükebbre szabjam szükségleteimet. A drága ételt bűnnek érzem, mert az megfoszt Valakit egy szelet kenyértől, — talán valahol egy kis gyermeket egy pohár tejtől. A feleségem is így érez. Úgynevezett sikereimnek éveiben még házat se építtettünk magunknak. Megakadályoztak ebben minket a világ hajléktalanjai“. A mi önző világunkban de furcsán hangzanak ezek a szavak! Egyházi közterhek. Földi életünk viszonyai között, amint az egyes emberek, úgy az egyesületek és intézmények, bármily magasztos célokért fáradozzanak is, nem nélkülözhetik az anyagi eszközöket: a pénzt. Akár az egyes gyülekezetek, akár az egyes intézmények kitűzött céljait vegyük figyelembe, látni fogjuk, hogy anyagi erő hiányában azok meg nem valósíthatók. Földi viszonyok között élő egyház is csak földi eszközök igénybevételével felelhet meg hivatásának. És amint a családok a család minden egyes tagjának erejére, munkájára vannak létfentartásukban utalva, úgy egyesületek és intézmények is a közösség minden egyes tagjának teherhordozására és áldozathozatalára számot tartanak. A közönség érdekében egyesek által vállalt anyagi áldozatokat nevezzük közterheknek. Evangélikus egyházunk tagjai előtt mindenkor ismertesek voltak a közterhek. Maguknak az egyes gyülekezeteknek léte, közös intézményeinek, főleg pedig alsóbb és felsőbb fokú iskoláinak fentartása, melyek olyan sok és felbecsülhetetlen áldást árasztottak egyházi és nemzeti életünkre egyaránt, mindenkor a hívek egyházszeretetéből táplálkozó áldozatkészségre voltak utalva, annak köszönhették létezésüket. Nekünk nem voltak és nincsenek uralkodók kegyéből, vagy az állam bőkezűségéből élvezett birtokaink, sőt kegyes lelkek által egyházunk fentartására létesített alapítványainkat is elértéktelenitette, tönkre tette a háborús idők pénz devalvációja. Nálunk a közterhek súlya mindenkor a hivek vállán nyugodott; minden nemes célú alkotást a hivek áldozatkészsége támogatott és tartott fenn. Bámulatraméltó, sőt a mai nehéz viszonyok között szinte megmagyarázhatatlan, honnan tudták elődeink az egyház fentartásához szükséges anyagi eszközöket előteremteni, hogyan tudtak alkotásokat létesíteni, iskolákat fentartani?! Bizonyos, hogy anyagi szegénységük mellett, a lélek gazdagsága volt támaszuk; gazdagok voltak egyházszeretet- ben, áldozatkészségben, önfeláldozó hűségben. Ezekből a forrásokból teremtették elő, ha kellett a kenyeret, ha kellett a munkát, ha kellett az aranyat, ha kellett a gyémántnál értékesebb életodaadást. Emellett egyházunk mindig azon igyekezett, hogy a legnagyobb igazságokkal és méltányossággal ossza meg hívei között a közterheket, nem feledve a Szentírás utasítását: akinek több adatott, attól több kívántatik. Szívesen is hozta a szegény a maga garasát, a vagyonosabb a maga tallérját áldozatul egyházáért. Habár gyülekezeteink mindenkor különböző anyagi viszonyok között éltek, azonban a vagyon- beli különbségek nagy mértékben kiegyenlítést nyertek a jobb viszonyok között levők leikéből kiáradó azon felsegítő, samaritánusi szeretet által, mely nem feledte el az apostoli intés kötelező szavát cselekedni: „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét“. A mai időkben reánk súlyosodé gazdasági helyzet a megszokott mértéken jóval felül teszi próbára gyülekezeteink teherbíró képességét, egyházunk tagjainak pedig tehervállaló készségét. Azon sok oldalról jelentkező kérés és követelés között, melyek mindegyike a dolgozó ember keresményének egy hányadát kívánja a maga számára lefoglalni, az egyház sem maradhat el kérésével, hanem kér, zörget, kinyújtja kezét, miért ha ezt nem tenné, létét és intézményeit hagyná veszélybe jutni. Ä helyzet nem egy helyen nagyon nehéz. Falusi gyülekezeteinkben, hol terményekben folyik be az egyházi járulékok túlnyomó nagy része, a termények árának alacsonysága miatt, városi gyülekezeteinkben, ahol a keresethiány sok helyen a mindennapi kenyeret is kivette a dolgozni akaró emberek kezéből, a fizetni képtelenség miatt csökkent meg ijesztő módon a gyülekezeti háztartás „bevétel“ rovata. Innen van, hogy eddig gazdagnak tartott, kedvező anyagi körülmények között élő gyülekezeteink közül is nem egynek feje felett jelent meg a deficit réme. Pedig egyházunkat, gyülekezeteinket, intézményeinkéi, i kell tartanunk, ha élni akarunk. Épen azért a jelen helyzet tapasztalataiból két igen fontos következtetést kell levonnunk és magunkra alkalmaznunk. Ámbár tudom, hogy eddig is meg volt, ele azért külön is hangsúlyozni kívánom, hogy a legmesszebbre menő, józan takarékosságot kell érvényesíteni úgy gyülekezeteinkben, mint egész egyházi életünkben általában. Mindnyájunknak szent kötelessége nemcsak életszínvonalunkat leegyszerűsíteni, de gyülekezeteink háztartásában is elmenni a józan takarékosságnak addig a végső határáig, ameddig azzal a jelen meglevő eredményeit és egyházi életünknek jövőbeli fejlődését nem veszélyeztetjük. Ami áldozatot pedig egyházunk fenntartása és fejlődése feltétlenül megkíván tőlünk, azt hozzuk meg férfias akarattal, zúgolódás, elégedetlenkedés, szemrehányás és kicsinyes szempontok felhány- torgatása nélkül, abban a tudatban, hogy mi vagyunk a Gondviselés kivá-
