Harangszó, 1932
1932-07-31 / 31. szám
1932 július 31. HARANGSZÓ 247 világviszonylatban is oly kötelező erővel fog fellépni a népek ügyének intézése terén, hogy nincs az a hatalom, mely a világbékének, a Krisztus országa eljövetelének útját állhatná. Míg azonban nem jössz erre az elhatározásra, tűrj s keresd magadban a nyomorúságod okát. Vess magadra s ne panaszkodj! Gondolkodj ezeken, kedves felebarátom. Az őszinteségnek szavai ezek, melyek a te jóvoltodért szólaltak meg. Ne hidd, hogy nincsenek, kik őszintén törődnek a te sorsoddal, de te azokat nem szoktad észrevenni. Mindig másfelé tekinthetsz s ha még annyiszor csalódsz is. Ez a te végzeted. Sorsoddal őszintén csupán a te egyházad törődik. Tudomásul vetted-e már ezt legalább egyszer is komolyan? Ha nem, úgy közeledj egyszer őszinte bizalommal egyházadhoz, Istenedhez, menj védő szárnyai alá hittel s meglásd, megoldódnak mindenek, melyek oly súlyosan terhelik ma szívedet. A kitérések és reverzálisok. Irta: Borgulya Endre. Egyházközségeink statisztikájában évenkint olvashatjuk, hogy tőlünk kitért ennyi, hozzánk betért ennyi. Reverzálist adott javunkra ennyi, kárunkra ennyi. Nem tudom, melyik egyházközségben hogyan áll a nyereség és veszteség aránya; de bizonyos, hogy ha az áttérések révén nem vesztünk is olyan sokat, miután a betérők kiegyenlítik a veszteség számát, annál szomorúbb a helyzetünk a reverzálisoknál. Mindegyik egyház bizonyos „nyereséggel“ zárhatja évi statisztikáját, csak nekünk evangélikusoknak kell látnunk, hogy a mi „híveink“ adják a legtöbb reverzálist a másik fél javára. Mindezeken segítendő — nem elégedhetünk meg a vétkesek elítélésénél, tisztségekből való kizárással. Sokkal mélyebben van itt a baiok gyökere, semhogy azt az első megállapításra gondoljuk. Legelsősorban is tudnunk kell az okát, hogy egyesek miért térnek ki, hogy az okozatok megszüntetésével tudjuk a bajt orvosolni. Az egvik egyháztag azért tér ki, mert anyagi előnyei úgy kívánják. Egy-egy előnyös kölcsön, munkaalkalom stb. kedvéért elhagyja hitét. A másikat már valami „meggvőző- dés“-féle vezeti. Látja, hogy a másik fe- lekezetnél a karácsonyi osztogatáskor többen kapnak ruhát. Talán épen az ő gyermeke is. Ebből azután azt következteti, hogy miután ott több a jócselekedet, ott kell neki is helyet keresnie. A harmadik sehogysem tudja megérteni, hogy mikén lehet ..egyedül hit által“ tidvöziilni és megejti a tetszetős, cselekedetekről szóló tanítás. Sok meg azért válik ki az egyházból, mert valamin megbotránkozott. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy mit is tegyünk a kitérések megakadályozására? Felelet: Azt. amit Luther Márton már az 1. tétel magyarázatában aiánl: Prédikáljuk a megtérést és teremjük a megtérés gyümölcseit. Az igehirdetés számára nincsen kötelezőbb feladat, mint a lutheri, illetve evangéliumi megigazulás tanának állandó nyilvántartása és hirdetése. Ebben a (sokak által száraz teológiai dogmának tartott) hitcikkben van az evangélium legfőbb ható ereje és legfőbb védő anyaga! Ha u. i. valaki igazán megérti a hit által való megigazulás nagy titkát, tudatára jön saját bűnösségének, hogy szívünk ifjúságunktól fogva gonosz (L Móz. 8, 21.), hogy értelmünket megfertőzte a bűn, hogy tagjainkban „nincsen jó“ (Róm. 7.), hogy testünk sok rossz hajlama önmagában véve is bűn, — az kizártnak tart minden olyan tant, mely szerint cselekedeteink, érdemeink révén „ki-ki egyedül nyithatja meg magának az üdvösség házát: a mennyországot“. Aki azután így mleglátta saját é rdemtelenségét, másfelől átéli Krisztus Urunk értünk hozott áldozatát, az nem fog oly istentelen tant támogatni és nem fogja olyan könnyen ott hagyni ev. egyházunkat. Ami pedig a szekták felé húzó kitérőket illeti; halaszthatatlan kötelességünk itt is: a hit gyümölcseinek termése. Meg kell gondolni, hogy az egyes személyi torzsalkodások, féltékénykedé- sek. áskálódások, irigységek stb. súlyos lelki kárára vannak a jó példát méltán elváró közhiveknek. Jaj annak, aki egy hitben kicsinyt megbotránkoztat és el- állja előle a mennyország kapuját. Egyházhatósági ellenőrzés alá kellene venni az egyházi irodalom termékeit s betiltani közülök azokat, amelyek nem a tiszta evangélium talajából fakadnak. És végül ismételten nyilvánosságra kell hozni az Apológia egyházról szóló azon cikkét, melv szerint Krisztus egyháza nem kíilsőséges alakulat, hanem szellemi ország, amelybe minden keresztyén beletartozik, aki őt töredelmes szívvel imádja, aki a Szentlélek által — Kerülj előre! S mutasd az utat Csetnek vára felé! De jaj neked, ha tévútra vezetsz! Bodó a csapat élére lépett. — Sohse félj te attól. Délután kettőre, háromra ott leszünk. ha szaporán kiléptek. A szakálas ráförmedt. — Hát csak indulj. A nyomodban leszünk. A csapat elindult. Elől Bodó két katona között. Utána ismét két katona s hátul a kaftános, aki úgy látszik, a parancsnokuk volt. Mig török területen jártak, addig csak jó volt, mert az országúton haladtak. De mikor Csetneky birtokára értek, tehát magyar területre. akkor le kellett az útról térni s aztán már uttalan-utaknn. a hó teteién járták a hegyeket, az erdőket. Sokszor olv sűrű fák közé jutottak, hogy csak egyesével haladhattak előre. Bizony. a batyu sok bajt okozott. Hol jobbról ütödött egy fának, hol halról kapott egy lökést s Bodó egyebet se tett, mint hol ide, hol oda rángatta. Eleinte csak morgott, de a végén már elfogyott a türelme. Nagyot káromkodott s a földhöz vágta a batyut. A szakállas egy ugrással mellette termett. Tört szegzett a mellének. — Mit csinálsz, te bitang? Miért dobtad le a csomagot? — Nem birom tovább! Megfojt ez az átkozott kötés! A szakállas ember szeme szikrát hányt. — Rögtön vedd a nyakadba, mert beléd mártom a kést! S hogy nyomatéba legyen a parancsnak, az egyik katona puskatussal jól oldalba döfte. Bodó felordított s a hóra esett. A másik katona a kardját kapta kézbe. — Leszúrjam. Ibrahim? A szakállas, kit Ibrahimnak szólított a katona, intett. — Ne bántsd még. Aztán ráförmedt Bodóra. — Kelj fel, te kutya! És indulj! Bodó nagynehezen felkászolódott. Nyakába vágta a batyut s morogva indult meg. Ugv három után célhoz értek. Sűrű cserjés között állt meg Bodó s undorral dobta le a terhét. — Megérkeztünk. A katonák tanácstalanul néztek a parancsnokra, fik se várat, se más épületet nem láttak. Csak rengeteg fát, csupasz fehérséget. Ibrahim Bodóhoz lépett. — Hát hol a víár? Itt nincs semmi! — Csak nem akarsz egyenest neki menni a várnak? Mi° Akkor egv félóra múlva lógni fogsz velünk együtt! — Ne nrézsmitálj! Azt mondd meg, hol a vár? Bodó jobb kezével oldalt mutatott. — Errefelé van. Alig egv puskalövésnyire. Itt előttünk húzódik az út. Az odavezet. Neked azon az úton kell menned. — Majd előbb megnézem. Maradjatok itt. Előre sietett s csakhamar eltűnt a cserjék között. Néhány perc múlva visszatért. — Igazad van. Az út itt van s a várhoz vezet. Hát most ide vigyázzatok. Én ezzel a portékával — a batyura mutatott — bemegyek a várba. Ti itt várjatok rám. Lehet, hogy kilencig is elmaradok, vagy talán tovább is. Attól függ, mit végzek, mit látok? Az is lehet, hogy éjjeli szállást is kapok s ez volna a kedvem szerint. Ti tehát várni fogtok holnap reggelig. Ha nyolcra, legkésőbb kilencre nem leszek itt, annak az a jele, hogy bajba jutottam. Akkor már ne várjatok, hanem siesetek vissza s jelentsétek a dolgot. Megértettétek? Az egyik katona megszólalt: — Meg. (Folytatjuk.)
