Harangszó, 1932
1932-07-24 / 30. szám
238 HARANGSZÓ 1932 július 24. pillanatra még csak önzésnek sem mondhatunk. Gondolkodóba esünk, vájjon van-e egyáltalán bázis, melyből a különérdek kikapcsolható, hogy alapjává lehessen az örök béke felé haladó fejlődésnek? Van-e egyáltalán értelme a népek szövetségével kapcsolatos törekvéseknek? A nemzetek meg vannak győződve, hogy igen. Szentül hisznek e béke megvalósításának lehetőségében. Ez a hit pedig a béke után való mélységes, beléje oltott vágyból fakad, a népek összességének vágyából s ez maga is elegendő alap, hogy ne lássuk kivihetetlennek a kérdés megoldását. Ha az Isten valami után vágyat ébreszt, megadja hozzá a formát is, mely a megvalósításhoz segít. Így ebben az esetben is. Csak meg kell találni a formát. Ez azonban már az embernek a dolga, kit azért teremtett az Isten értelmes lénynek, hogy birodalma alá hajtsa a világot. És keresik is az ehhez szükséges formát. Amennyiben az egyes államok között fennálló érdekellentétből származó nagy gazdasági szétesettség hatásaiban először a kisebb egységeknél, a kisebb államoknál mutatkozott, úgy gondolják, hogy ezeket kell valamiképen közös nevezőre hozni. Ebből az elgondolásból bontakozott ki az a törekvés, mely a dunai államokat akarná egy nagyobb, közös érdekszférába vonni. De lehet-e ennek eredménye? Nem. Bármily reményteljesnek is lássék, csak emberileg elgondolt fércmunka, melyből nagyobb baj származna, mint a jelenlegi. Ez a nagyobb érdekegység, amint az újonnan előálló körülményeknek kényszerítő hatása alatt be igyekszik rendezni más irányokban haladó gazdasági életét, eddig ismeretlen életfeltételekre bukkan, melyeknek realizálása, a rajta kívül álló, egymással rokon életfeltételű államoknál szükségképpen ki fogja váltani azt a törekvést, hogy a megalakult, új érdekhatalommal szemben szintén szervezkedjenek. Két új hatalom áll egymással szemben. Mindegyik élni akar s ellentétes érdekeinek megóvására megteszi a szükséges intézkedéseket. A különbség a mai helyzettel szemben csak az, hogy az erőviszonyok meghatványozódtak, mert nagyobb egységekről van szó s az összeütközés veszélye ka- tasztrófálisabb. Ugyanaz az elzár- kózottság fog jelentkezni, mint ma, ugyanaz a gazdasági feszültség, csak megnagyobbodott mértékben. Mindez pedig csak azért, mert a nagyhatalom a maga külön érdekeiről lemondani nem akar s ezt az áldozathozatalt csupán a gyengébbre akarja ráerőszakolni. Ez az oka, hogy oly szánalmas vergődéssé süllyed minden ily irányú tanácskozás. Maga a cél: a világbéke, fenséges eszme, isteni. Annyira isteni s nem e világból való, hogy önző emberi elgondolásokból származó elvekkel megvalósítani nem lehet. Itt tévednek Genfben. Az „Isteni Eszmét“ emberi módon gondolják megoldani s megfeledkeznek róla, hogy az, ezt a célt szolgáló munka nem tűr magán egy cseppnyi foltot sem s ha a leghatalmasabb népnek érdekmarkávól tapadt is reá. A paragrafusok közé szorított különérdek megfosztja a legszentebb okmányt is jellegétől és érvényességétől. A kérdés csak az lehet, mint kapcsolható ki a fontos ügyből a különérdek s mint találhatjuk meg azt a világot átfogó nagy, közös érdeket, mely minden népre egyformán kötelező erővel tud hatni? S e kérdés már megoldásra talált. Közel kétezer esztendeje forgatja már kezében az ember az erre vonatkozó útmutatásokat. Ez útmutatás az evangélium. Ebben van elrejtve, mint valóság az emberi szívnek örök álma, a világbéke, melynek megkonstruálásáért verejtékezik most oly hiábavalóan Genf. (Folytatjuk.) Helenenburg. Egy kedves evangélikus oázis abban az Istentől minden széppel és jóval megáldott tartományban, amelyben annak idején evangélikus testvéreink oly kimondhatatlanul sokat szenvedtek és amelyből 200 évvel ezelőtt kiiizették gróf Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (7) Kirántotta a tőrét s hatalmas erővel sújtott Csetneky felé. A ló már előbbre is nyugtalankodott. Ide, oda mozgott. Az ordítás még jobban megfélemlítette. S mikor Bodó a magasba lendítette a karját, egy ugrással oldalt fordult s így a szúrás elsuhant a teste mellett. A másik pillanatban Csetneky kezében megvillant a kard s teljes erővel sújtott az őrjöngő emberre. Bodó észrevette a veszélyt. Oldalt hajolt s így a halálos csapást kikerülte. A kard a bal vállára csapott. A tarisznya szija ugyan tompította az erejét, de Bodó érezte, hogy megsebesült. Valami melegséget érzett végig folyni a testén. Egy pillanat alatt átugrotta az árkot s onnan fenyegette meg Csetnekyt. —• Megállj te kutya! A véreddel fizetsz ezért! Csetneky előrántotta pisztolyát. Bodó egyszeribe eltűnt. A bokrok eltakarták. Nem volt többé látható. Csetneky nem mehetett utána. Gyalogszerrel meg nem lett volna tanácsos. Hüvelyébe dugta a kardját. A pisztolyát a kezébe fogta s úgy folytatta az útját. * Csehiek várától félnapi járásnyira állott a Nógrádi vár. Egy kimagasló és magánosán álló hegykúpon terült el. Körülötte meglehetős sík volt a terület, tehát messze el lehetett onnan látni. Uralta a vidéket a vár. Ez már török kézen volt. Ott székelt Ali basa, a vár parancsnoka, messzevidék mindenható ura. Mostanában csend volt a török táborban. A nagy tél megakasztott minden harcászatot. Pedig Ali basának nagy kedve lett volna ahhoz, hogy hírnevét növelje. Újabb hódításokkal szerette volna a török területet nagyobbítani. Kivált Csetnek várát óhajtotta a kezébe kaparintani. De kémei hírül hozták már nem egyszer, hogy az bevehetetlen. Rohammal, ostrommal bevenni nem lehet. Legfeljebb csellel. De milyen csellel? Borús idő volt. A hó szálingózni kezdett. Ali az ablakhoz ment s nézte a hulló hópelyheket. Egyszerre egy csoport katona vonta magára a figyelmét. Lehettek öten, hatan s közre fogva egy embert hajtottak. Egyenesen a vár felé tartottak. Nemsokára a vár udvarára értek. Itt már csak két katona fogta közre a kezén megkötött embert s a basa elé viezették. Ali már várta őket. Odalépett a kandallóhoz és szemközt fordult az ajtónak. A katonák megjelentek. Az egyik jelentette: — Ezt az embert itt fogtuk el a vár körül. S mivel gyanús volt a bekötött fejével, elfogtuk. Ali bólintott. — Jól tettétek. Aztán az emberhez fordult. — Ki vagy? Katona? Kém? — Se katona, se kém' nem vagyok. Egyszerű szabad ember vagyok.-— Hogy hívnak? — Bodó István a nevem. — Miért van bekötve a fejed? •— Nem a fejem van bekötve, hanem a szemem. Miért van bekötve? Megsebesültél? Harcoltál? — Nem harcoltam s nem is sebesültem meg. Ha akarod, meggyőződhetsz magad is róla, hogy nem vágás vagy szúrás ért, hanem égés. Kiégett a szemem. Azért viselem e kötést. — Vegyétek le a ruhát. Hadd lássam;, igazat beszélt-e? Az egyik katona leoldozta a kendőt.
