Harangszó, 1932
1932-07-17 / 29. szám
230 HARANGSZÓ 1932 július 17. vészérzetnek fordítják a címül leírt szót. Ez az a lelkiállapot, amelyikben Dávid lehetett akkor, mikor a 40. zsoltárt igy irta: „Utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek ; számosabbak a fejem hajszálainál, siess Uram segítségemre! Szabadítom, oh Istenem, ne késsél!“ Ez az a lelkiállapot, amelyikben Saul volt Damasz- kuszban, amikor a szemére borult sötétségben megvilágosodott előtte, hogy legbelsőbb ösztöne ellen rugó- dozott akkor, amikor Krisztust és az övéit üldözte. Ez az a lelkiállapot, amelyikben Luther kinlódott a kolostorban, így kiáltva fel: Bűneim! Bűneim ! Jaj, az én bűneim ! Ezt a lelkiállapotot akarja szemléltetni az ihletett művész ebben a képben. Ott van a mélységben az ember. Nem látszik ki már. belőle semmi, csak a segítségért kinyújtott két kéz. Az egyik keze már kérni sem tud. Lefelé hajlik, mint a lekó- kadt virág. Rajta van a két» ségbeesés minden lemondása. De a másik keze még rimánkodva mered az égnek. Mintha kiáltana: A mélységből kiáltok Hozzád, óh Uram ! Segíts, mert rögtön végem van. Elmerülök, ha nem emelsz ki innen! Könyörülj rajtam! Nem ismersz-e magadra ebben az emberben ? Vagy tiltakozol az ellen, hogy Te volnál ez az ember ? Csak három dologra szeretném felhívni a figyelmedet. Figyeld csak meg, hogy önvizsgálatod elfogulatlan perceiben mennyire elégedetlen vagy önmagáddal. Mennyire nem vagy az, ami szeretnél lenni! Figyeld csak meg, hogy erkölcsi tisztaságodért folytatott küzdelmeidben mennyire tehetetlen vagy. Rabja vagy bűneidnek. Nem bírsz győzedelmeskedni fölöttük. Ajkadon ott van a keserű sóhaj: „Kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?“ És figyeld csak meg, hogy mennyire félsz a haláltól. Illetve nem is annyira a haláltól, mint inkább attól, ami a halál után van, a nagy leszámolástól. Gondolj csak arra, hogy mi történne most veled, ha ebben a pillanatban, mikor békésen olvasod a „Harangszó“-!, egyszerre lefordulnál a székről és véged lenne. Oda kellene állanod Isten itélőszéke elé. Mit gondolsz, mire ítélne téged Isten? Mondaná-e neked: Jöjj és örököld az országot!? Látod, ez mind azt mutatja, hogy ott van benned is kisebb, vagy nagyobb mértékben, de ott van a bűn- mardosás lelkiállapota. Ne kergesd el magadtól. Ne rázd le a lelkedről csak azért, mert kellemetlen. Ezt a kérdést nem lehet kikerülni. Szembe Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (6) Egy másik vakablakhoz lépett s azt is kinyitotta. Volt ott sódar, sonka, kolbász, szalonna és kenyér. Még pár üveg borosfiaskó is diszelgett ott. Bodó elégülten pislogott az egy szemével. — Majd csak megélek itt pár napig. Addigra csak fordul a sorsom vagy jobbra, vagy balra! Harapni valót rakott az asztalra s egy üveg bort is odakészített. Leült s falatozni kezdett. Közben gondolkodott. Hogy mi tevő is legyen? Mihez fogjon? Hogyan kerítsen rá módot, hogy Csetnekyvel találkozzon? Mert a várba most nem mehet. Utóbb még elfognák s a törvény elé állíthatnák, mint templomfosztogatót. Már pedig ehhez csepp kedve sem volt. Hát valahogy máskép kell rendezni a dolgot. Közben végzett az evéssel. Megivott pár pohár bort. Aztán elrakosgatott mindent vissza a helyére. Hirtelen felszisszent. A szemébe éles fájdalom nyilait. A ruha megszáradt s a seb égni kezdett. Bodó víz után nézett. Fogta a vödröt s a barlgng nyugati oldala felé ment. Vagy harminc lépésnyire a hegy oldalából forrás tört elő. Alája tartotta a vödröt s mikor megtelt, visszatért vele a barlangba. Levette szeméről a kötést s egész fejét beledugta a vízbe. A friss víz csodálatos enyhülést nyújtott. Aztán ruhát nedvesített, ellátta szemét kötéssel, elfujta a mécset s lefeküdt, de nagyon nyugtalan volt az álma. Alig várta, hogy virradjon. Az egész napot s a következő éjszakát is a barlangban töltötte. Másnap aztán kora reggel útra készülődött. Egy tarisznya eleséget akasztott a nyakába. Övébe dugta a tört s megindult Csetnek.vára felé. Az volt a terve, hogy megbúj valahol az út mentén s addig nem mozdul, míg Csetnekyvel össze nem hozza az ördög. És szerencséje volt. Úgy déltájban észrevette, hogy a vár felől egy lovas tart feléje. S öröme kétszeres lett, mikor a lovasban Csetnekyre ismert. Csetneky lova tépésben közeledett. Bodó utánozni kezdte a baglyot. Kettőt-hármat huhogott. Csetneky hirtelen oldalt nézett. Ahonnan a hang jött. De nemj látott senkit. Újból hallatszott a huhogás. Csetneky megállította a lovát. Felállt a nyeregben s elkiáltotta magát. — Te vagy az, Bodó? Egy sűrű bokor mögül hangzott a válasz. — Én vagyok.-— Hát akkor mutatkozz. — Tiszta a levegő? Csetneky végig nézett az úton. — Nem látok senkit a kanyarulatig. — Akkor jövök. Bodó kibújt a bokorból s odament az útszéléhez s ott megállóit. — Itt maradok. Ha valaki jönne, innen csak egy ugrás a bokor. Csetneky nagyot nézett a pólyás fejű emberen. — Mi lelt téged? Mért vagy úgy bebugyálva? Bodó hangja szemrehányóan csengett. — A nemzetes úr érdekében szereztem. Csetneky elcsodálkozott.