Harangszó, 1932
1932-07-10 / 28. szám
HARANGSZÓ 1932 július 1Ö» ízt * é 3 Méll.Cr.Antal Géza ref .piispSk urnaV: __________________PAPA M AT1S SANÜOK érc- és fakoporsó raktára BELED, Fő-utca. Állandóan dús választék érc- és fakoporsókban, szemfedőkben és sirkoszo- rúkban, valamint az összes temetkezési cikkekben. Kifogástalan, lehetőleg fejni is tudó árv*a leányt, vagy egyedülálló asszonyt háztartási alkalmazottként azonnali belépésre keresek. Bérmegjelölő levelek az illetékes lelkész ajánlólevelével „Evang. Lelkészi Hivatal, Bakonycsernye“ címre küldendők. 1—1 Nyaralókat szeretettel várunk községünkbe. Olcsó ellátás. Tojás ö, tej 16, gyümölcs 10—20 fillér, szoba 70 tillér. i eljes ellátás igen olcsón. Felvilágosítást ad (csak válaszos levelezőlapra), lakást, étkezést ellenőrzi Görög Ernő lelkész, . Nagyveleg (Fejér megye). 1—1. Középiskolás, 22 éves, összes hentesáruk gyártásában szakképzett egyén, ki önálló alkalmazásban volt másfélévlg, hentes, mészáros, vendéglős iparban szerény tizetésért bármely vidéken elhelyezést keres. Cím: Világos József Edve, up. Beled. (Sopron vm.) 3—3 Érdekességek a méhészkedés múltjából. Közli: Rdcz Sándor, győri tanító. Érdekességek? Ez vitatható. A ma emberének olyan természetes, olyan magától értetődő minden. A tudomány csodálatos felfedezéseire, a technika szédítő csodáira ráfigyel pár pillanatig, de — amint megállapította, megmondotta, hogy érdekes, — akkor mai- nem érdekli. Üj attrakció kell már neki. Hogy: „Minden csoda három napig tart“, — ez a mondás elélhet még falun ideig-óráig, de másutt már nem. A jövőbe belelátni? Az talán érdekes lenne. De gyengék ahhoz a mi szemeink. Ne is fussunk olyan sze- Ker után, amelyik nem vesz fel! A múltból azonban meg lehet látni egyetmást. Barlangok, romvárosok, homokhegyek, sokezer éves sírok mélységéből előkerült beszédes kövek, papiruszok sokat mesélnek a régi ember életmódjáról, — egyebek között a méhészkedeséről is. A legrégibb idők ősembere bizonyosan csak medvék módjára méhészkedett. Valamiképen megízlelte a mézet, — a faoduból, a sziklaüregból kicsorgót. Édesebb, ízesebb volt a legédesebb gyümölcsnél. Vinni akart belőle az otthonába, — talán a párjának, a gyermekeinek. Belenyúlt a nyílásba, a mézbe, a — jajtanyába... Üvöltve rohan a borzalmas helyről — az üldöző méhek százaitól kisérve. Menekül riadtan, míg csak a bozót között el nem maradoznak róla. A tömérdek szúrástól égő teste a hűs vizekbe kívánkozik, amelyben riadalma, fájdalma elcsitul ugyan, de sokáig, messzire elkerüli veszedelmes kalandjanak helyét. De hiába! Megízlelte már a méz édességéi. Párjának is mesélt róla. Nincsen is nyugta, míg vele is meg nem izleltetheti. Visszamegy a veszélyes helyre. De okult a kárán. Már nem kezével nyűk a veszedelmes üregbe. Hosszú husángját szúrta bele s hirtelen kirántva, nagyobb baj nélkül jutott méztől csepegő, ragyogó husángjával — a biztonságos közelben várakozó párjához. S megtörtént az első mézlakoma. Bocsássuk meg nekik, hogy nem egészen etikettszerűen! Bizonyos, hogy ez a lakoma nemcsak érdekes néma, de eléggé hangos filmjelenetet is szolgáltatott volna, de mégis csak ezzel lett a méz az embernek sokezer évekig nélkülözhetetlen eledele, csemegéje, egyetlen édesítő szere. A méz megízlelésével kezdődött meg a méhészkedés, mely először csak a természetes méhtanyák felkutatására s azok mézkészletének minél kevesebb veszéllyel való elvételére szorítkozott. Furfangos kampókkal, a bot végére erősített kagylókkal vájta primitív kőedényébe, talán állatkoponyából, vagy kókuszdió- héjféléböl készült edényébé. Arra is rá kellett jönnie, hogy tavasz elején kevés a méz a méhtanyán, hogy legtöbb van benne nyár végén. Hogy legtisztábban lehet elszedni ősszel. (Nincs már fiasítás.) Sokezer esztendő okulásán jutottak eny- nyire és arra, hogy átlyukgatott fenekű öblös kőedényen szűrték, csorgatták a mézet a sonkolyból. Az újabb (neolith) kőkorszakból való svájci cölöpépítmények kiásásakor találtak ilyen eszközöket és edényeket, amik csak erre szolgálhattak. A tiszta, csorgatott méz édesebb volt és bárminek az édesítésére is használhatóbb. Az édesség maximuma. És az ember mind buzgóbban gyűjti a mézet. Követi a szálló méheket virágrol-virágra — a méhtanyáig. Észre veszi a virágokat. Miért szállnak a virágra a méhek? Letépi, Ízleli, megérzi a nektár édességet. Ebből van hát a méz? Édes virágok! Hogy ringatja őket a szellő! Olyan szépek! A virágokat járó, mézgyűjtő, zümmögő méhek csillogó szárnyán aztán gyenge szárnyalással megindult a poézis. A szépséget kereső, meglátó és megláttató költészet. S aki meglátta és megérezte a szépséget és annak múlandóságát, az igyekezett azt megfogni, megrögzíteni, megörökíteni. Aminek a megmintázására nem volt elég finom az ősi plasztikai anyag — az agyag, arra már a kőkorszak primitiv szobrásza felhasználta — a napsütésben a sonkolyból kiolvadó viaszt, amelyből még a virágot is megmintázhatta. Közben rájött a viasznak sebtapaszkénti használhatóságára. A sonkoly füstje is gyógyszerük s természetesen a méz is — az emberiségnek egyik legősibb orvossága. Minél többféleképen használták, annál több mézre, viaszra lett szükségük. Annál többen és többet foglalkoztak méhtanyák felkutatásával, mézelszedéssel, viaszolvasztással. És a velük való foglalkozás közben megismerték valamennyire a méhek életét, természetét. Mint a halász a halakét, a vadász a vadakét. De még nem házi állat a méh. Sokezer esztendő telik el és csak miután állandó tanyát vert az ember valahol és miután már az első olajfa-csemetét odaültette háza mellé tudatosan azért, hogy annak necsak árnyékát, de gyümölcsét is élvezze, csak azután, nagysokára próbálta meg valamelyik ősünk, hogy a korhadt, odvas fatönköt a benne levő méhcsaláddal tanyája környékére vigye. Hogy állandóan szedegethessen belőle s talán, hogy háza táját védelmezzék is. Háza köré telepített méheinek életét még jobban megismerte és kezdetben mézcsalétekkel kevesebb sikerrel, később a megszállott rajnak a gallyal együtt való helyszínre vitelével, sőt az üreges fa üregébe való egészen behelyezésével már több eredménnyel — a tetszése szerinti méhlakásba telepítette az új méhcsaládot. A történelmi korszak előtt kellett ennyire jutnia a méhészetnek, mert annak elején már további haladásról tanúskodnak biztosabb nyomok. (Folytatjuk.)
