Harangszó, 1932
1932-07-03 / 27. szám
216 HARANGSZÓ 1932 július 3. megtért vagyok én is. Ha csalogatnak összejöveteleikre, mondd nekik, nincs szükségem a ti tanítástokra, megtalálom az Igét és tanítást a saját egyházamban is. Éreztessük velük, hogy mi nagyobb igazság birtokosai vagyunk. Ne olvassuk írásaikat... nincs nekünk szükségünk az ő bölcseségiikre. Beszélnek előtted arról, hogy az idők vége elérkezett... mond nekik... sem a napját, sem az óráját nem tudjuk annak, mikor jő el az embernek Fia. Beteget látogatnak, ajándékot visznek neki... nagyon szép. Testvéri szeretettel fogadnak... dicséretre méltó dolog... de csak akkor, ha mindezt érdek nélkül cselekszik. Ha nem mutatsz hajlandóságot arra, hogy hozzájuk állsz, menten vége az ajándéknak, a testvériségnek. Cselédnek fogadnak? Házukban maradhatsz, ha lelkedet eladod nekik... ellenkező esetben menned kell! Nyisd ki szemeidet és lásd meg a valóságot. Találsz te a „szentek“néi mindenféle bűnt... paráznaságot, tolvajlást s egyéb hasonló durva bűnöket, de legfőképpen farizeusi lelki gőgöt. Kételyeddel fordulj lelkészedhez, mert ő a te legjobb barátod, ki eloszlatja kételyeidet. Tapasztaltam, hogy, aki így cselekedett, lélekben megerősödve a kisértésnek ellenállhatott. Azt mondják... nem kell fizetni... mondd, nem ám, ha az evangélikusok ingyen adnak iskolát. Azt is tudjuk, hogy ti is előállótok majd, hogy vannak a hi- vöknek is kötelességei s ha nem fizetünk, ferde szemmel néztek reánk s fösvényeknek mondotok. Ismerünk már benneteket . .. nem kelletek. Vigyázz! Tartsd meg, amid van! Aranyat homokért ne cserélj! Ősapáink sirhalmára töviskoszorút dob az az alcsó lélek, ki pályáját megfutotta ugyan, de hitét, a legbecsesebb örökséget elvesztette. Olvasd az evangélikus sajtót, támogasd az evangélikus intézményeket. Légy ne csak névleg, hanem valóban evangélikus. Ha így jársz el, akkor megtetted kötelességedet, melyet egyházad, őseid szelleme s lelked üdve tőled megkövetel. Ha lelkészek, tanítók, világiak, hívők teljesítik kötelességeiket, akkor nem kell félnünk, mert egyházunk a küzdelemből megifjodva, megerősödve kerül ki s a támadás csak javára szolgál. Úgy fénylik majd a mi világosságunk az emberek előtt, hogy látván a mi élő hitünket, sze- retetünket, erényes életünket... dicsőítik a mi Mennyei Atyánkat.. . — Vége — Magadat! Egy déldakotai keresztyén misszionárius az ottani indiánok között hirdette Isten Igéjét. Jézus önfeláldozó és önfeláldozás/ váró szeretetéröl beszélt nékik. Az öreg főnököt nagyon megragadta a prédikáció. Még beszéd alatt oda ment a misszionáriushoz s lába elé téve vadászkését így szólt : „A nagy főnök Jézusnak adja vadászkését“. A misszionárius tovább prédikált. A főnök újra odament s ágytakaróját téve oda a vadászkés mellé így szólt: „A nagy főnök Jézusnak adja ágytakaróját“. A misszionárius tovább prédikált. A főnök kis vártáivá odavezette legértékesebb kincsét, drága lovát s Így szólt: „A nagy főnök Jézusnak adja a lovát“. A prédikáció még tovább folytatódott. S végén az öreg főnők odatérdelt a misszionárius elé ezekkel a szavakkal: „A nagy főnök odaadja Jézusnak önmagát. Tudom, hogy ez is kevés, de ez minden, amit adhatok“. Igen! Rád magadra van szüksége az Úrnak l Levél. Minél tovább nézünk valamit, annál kiötlőbbek lesznek a hibák vagy a szépségek. Vetkezik előttem is az Alföld. Néhány mozdulata a sok közül. Tegnap temettem. 12 éves leánykámat hívta el az iskolából a temetőbe a tüdővész. Épen a monori templom nyomait kutattam a tanyák között, mikor egy édesapa integetett felém. Oda megyek, kezemben egy gyermekkoponya. Nézi a komorarcú magyar a zsákmányomat. — Hol vette, tanító úr, azt a koponyát? — kérdeződik tőlem. — Hol? Itt a búza között találtam. — Itt az én földemen? — Nem. A szomszédjáén. — Hogyan lehet? Gyilkosság volt? ítélkezőén biccentettem: — Még hozzá tömegmészárlás. Elmondtam, hogy itt, ahol ő szántvet, falu állott valamikor. De egyenlővé tették a földdel. Most aztán időnként egy-egy csontvázat, koponyát stb. dob föl a mező emlékeztetni az élőket a múltra. Magába roskadtan állott előttem az apa. Nagyon különös kép volt a mező közepén. Keletről pedig jött a vihar. — Tanító úr! Jöjjön be, hivatja a Rozika. Haldoklik szegény. Az a kívánsága, hogy nézze meg utoljára. Ez volt a válasz az előadásomra. Súlyos és szomorú válasz. Sírok fölött álltunk, kezemben koponya, előttem egy régi, nedves, csöpablakú tanya, mint egy fehérre meszelt siralomház. Belül 4 beteg, közülök egy már a perceket morzsolja, mint utolsó játékgyöngyöket. Amint meglát, hidegedő, aszott kis kezét, mint valami horgonyt nyújtja felém. Szeretne megállni, kikötni még az iskolámban, nevetni még a boldog padok közül... Nem lehet. Egy végzetes erő sodorja... Az erőtlen kéz visszahull, pár tompa hördülés, az utolsó kínok csavargatják, mint mosónő a szennytelen ruhát. Pár óra múlva már kiterittetett. Fehér, fiatal élete ott lobogott már szerettei, kis pajtásai komor szemében, mint fájdalom. Oh, mennyi Rozikát sodor el a tbc! Menthetetlenül gyilkol az Alföld. A tanyák között nincs temető. Föltették a kocsira, amin tegnap még trágyát hordtak és elvitték a faluba. Valami rokon házától temették. Egyszerűen, virág nélkül és könnyek nélkül. „Nem szabad a boldogokat siratni“, — mondta egy öreg bácsika, aki a papot helyettesítette. Félórás ének és beszéd után föltették a föntebbi kocsira és az édesapa hajtotta lovakkal kivitték a temetőbe. Diákjaimmal pedig kisértük a tanyai holtak egyszerű és utolsó útjára. Három iskolás gyermeket temettek még mellettünk. Közben magam is meghűltem. 39—40 fokos lázzal ágybaestem. No most magányos tanító! Orvos kellene. A tanyai életnek új arca mutatkozik. A tanyák közé nem igen szoktak orvost hívni. Fölösleges kiadás. Az orvosok is így tudják. Pénz sincs igen mostanában a ládafiában. Nem nagyon igyekeztek az orvosok, ahogy egy kollégám kérte őket, hogy siessenek minél előbb. Egyiknek elromlott a motorja, másiknak sürgősebb dolga is van, harmadik majd alkalomszerűen kijön. Végre egyik kijött, mert volt még errefele egy rendelése. A láz pedig emelkedett velem, mint egy roppant léggömb. Már az eszméletlenség határán jártam, mikor beállított hozzám az orvos. Megmérte lázmérőjével, milyen magasra vittek föl a forróság szárnyai. Megelégedetten mondta: hűteni, mert veszélyes! Szétrobbanhattam volna, mint ahogy szétrobbanik ezernyi névtelen társam a semmibe, mert nincs pénze, módja, alkalmatossága a 'tanyák közé orvost hívni. Szerencsémre megjött a szegények, az elhagyatottak orvosa: a jó idő. A sápadt, beteges mező is lábadozni kezdett velem együtt. Versenyt futottunk az egészségért. Egyszerre értünk a célhoz. Vissza már nótázva jöttünk. A május már virággal várt bennünket. Legközelebbi vasárnap már „labdá- zóba“ voltam. Tanyai mulatság ez. Néhány legény és leány összejön valamelyik tanya mellett. Meghívásra történik az egész, nehogy rangon aluliak is bejuthassanak. Erre nagyon kényesek az errevalók. Derűs jókedvvel indul a játék. Nótával is megtarkázzák. Az öregek és a gyermekek, a közönség. Néha bírósággá is alakulnak egy-egy vitás ütés vagy dobás eldöntésénél. Nagyon kedves kép! Bugyog a kacaj. A jómondások, a humor úgy röpködnek köröttem, mint boldog fiaikat röptető fecskék. A gyerek- sikongás aranyhalként siklik, szökdel a május meleg hullámaiban. Mikor jöttem hazafelé, ismeretlen vicsorgó ebként szegődött mellém a hír, hogy B...-nál végrehajtók jártak. Hiába zsongott még bennem a tanyai fiatalság labdás, táncos vasárnapozása, nem tudtam megszabadulni a hír valós, komor erejétől. Többször láttam már udvaromról egy hetyke társaságot vivő kocsit. Hol erre, hol arra kóvályogtak a tanyák között, mint a dögmadarak. Nem tudtam eddig útjuk értelmét. Most belém eresztették minden körmüket. Hát idáig •jutottunk már!? A munka példátlan szorgalmasainak is ez a biztatgatója? Ezt mutatja az is, hogy mindtöbben maradnak el iskolámból. Mennek kanásznak és libapásztornak. Kell a kenyér. A gyermekkezek még kapósak. Alig van bérük, mégis mosolyogva mondják, ha találkozom velük: „Az én libáim“. -— Boldog gyermekek! Igazatok van. Tietek, mert örültök. Ti anyáskodtok fölöttük. Ti vagytok a testvéreik is ezeknek az anyátlan kislibáknak. Ti, mert a gazdáitok eladják még a liba-anyákat is. Titeket pedig anyasorsra ítélnek, mert kell a pénz... Mikor beszélgettem kis növendékemmel, odajött egy asszony. — Tanító úr, nagyon szeretheti a gyermekeket — mondja a menyecske. — Mindent szeretek, ami mosolygó.
