Harangszó, 1932
1932-07-03 / 27. szám
1932 július 3. HARANGSZÓ 215 Zárjuk azért szivünkbe az itt bemutatott szomorú képek hatása alatt és az evangéliumnak azt a biztatását, hogy Isten előtt senki se gyógyíthatatlan, az Ő hatalma mindent megtehet, megyógyíthatja még a gyógyíthatatlan betegeket is. De másrészt azt az elkötelezést is, hogy Jézus Krisztus irántunk való szeretetét közvetítsük a mi szegény betegeinkhez, szeretettel támogatva őket lelki s testi gyógyulásuk útján. Végül: áldjuk Isten kegyelmét, ha bennünket egészséges testtel s lélekkel áldott meg, viszont ne kételkedjünk szeretetében akkor se, ha betegséggel látogat is meg, hiszen ha meg próbál is, kellő időben utat nyit a szabadulásra. Azt pedig sohase felejtsük el, hogy minden betegségnél gonoszabb ellenségünk nekünk a mi sok gyarlóságunk és bűnünk s Isten legnagyobb kegyelmét éppen abban mutatta meg, hogy szent Fiát elküldötte a bűnösök megtartására. Örvendjünk ezen s áldjuk e nagy kegyelméért az' Ő szent nevét mindörökké! A szekták és az ellenük való védekezés. Irta: Gyarmathy Ferenc. III. Ragaszkodjunk hitvallási iratainkhoz. A szekták ezeket elvetik; egyedüli tekintély előttük az írás. Azt tartják igaznak, aminek igazságáról az írás alapján saját személyes tapasztalatukból meggyőződtek. Ám ez a tapasztalás lehet téves is. Egyházunk tanai megmutatják, hogy nagy, igazi keresztyének, hogyan élték át a Biblia igazságait. Ezen tanok után indulok s indultam s megtapasztaltam életemben, hogy egyházam tanítása a Krisztus tanítása; hogy az eszerint való életre kell törekednem. Ám boldogítson mást a maga hite, engem csak az enyém boldogít... Tegyünk bizonyságot arról híveink előtt, hogy a mi egyházunk drága nekünk, habár sem a szekták, sem Róma szenteskedésével nem dicsekszik is... Ebben születtünk, ebben is akarunk meghalni, de csak azért, mert ebben találjuk meg üdvünket. Az újdonság varázsa s szemfényvesztés minket ettől el nem tántoríthat soha! Erősítsük ezen hitében a gyülekezetét... szószéken, bibliaórákon, vallásos estéken s cselekedeteinkkel is a mindennapi életben. Magyarázzunk kátét híveinknek, mert ha megvizsgáljuk vallásos ismeretüket, szomorú tapasztalatra jutunk. Nincsenek tisztában a legelemibb vallási igazságokkal. Nem csuda, hogy nem öntudatos ev. híveinkkel állván szemben, a szekták apostolainak könnyű a szerepe. Neveljünk öntudatos evangélikus népet s akkor nem kell azt féltenünk!... Nem mondom, hogy egy sem esik el közülök. Akadnak a fán száraz ágak is, amelyek letörnek; akadnak beteg lelkek, akik az evangélium tiszta tudományát meg nem emészthetik..., de a nagy többség szilárdan meg fog állani. Hogy ezt elérhessük, kézbe kell vennünk a gyermekek vallásoktatását. Ezt szívvé), lélekkel, odaadással kell végeznünk. Ahol lehet, vegye kezébe a lelkész, ahol ez nem lehet, ott legyen a lelkésznek munkatársa a tanító. Nagy áldás rejlik az ilyen összefogásban. Az Űr azt mondja, hogy az ilyen egyakaratnak mindenek lehetségesek... _ viszont nem sikerülhet építő munka ott,’ hol a hivatott munkások nem dolgoznak vállvetve, egy- akarattal. A tanítók jóakarata, igaz vallásos érzülete, hitük, példaadásuk sok bajon segíthet. Istennek legyen hála, vannak is közöttük elegen, akikről csak di- csérőleg szólhatunk, akiknek nem teher a munka az Ür szőlőjében. Meg is látszik ez az egész községben, a nép műveltségén, templom és egyházszeretetén. Tanító urak! Ne legy'en a vallásoktatás mellékfoglalkozás, hanem álljon főhelyen. Neveljünk cgyházhíi, vallásos embereket. Egyházunk az egyetemes-papság elvét vallja. Legyenek világi papjaink. Világi uraink, nem érzik-e, hogy a nehéz időkben síkra kell szállni egyházunk igazaiért?! Nem érzik-e. hogy erre kötelezi őket nevük, a dicső ősök pédája, a múlt? Nem érzik-e, hogy az ő bizonyságtételük súlyosabb, mint a hivatásos lelkész bizonyságtétele?! Az egyházvédelmi munka a híveknek is kötelessége. Az egyik kollegám azt írja, hogy legnagyobb baj, hogy népünk olvan pipogya, hogy mindent a lelkésztől vár s megtűri, hogv nvakán lógjanak i szektáriusok s nem rázza le őket. mint felesleges kölöncöt. Én az ellenkezőt tapasztaltam az én híveimnél. Ám nagy általánosságban igaza van kollegámnak. Evangélikus hívek! Legvetek meggyőzö- déses evangélikusok, álljatok szilárdan, rendületlenül a hitben. A csábításokkal szemben mutassatok határozottságot s meglássátok messze elkerülnek benneteket. fik csak a gyengéket kisértgetik, az erősekhez nem mernek közelíteni. Ha pedig közelítenek, szégvenkezve kelljen nekik visszavonulni. Ha a Szentirással hadakoznak... verjük vissza őket az Igével. Ha ismerik az írást... ismerjük mi még jobban, ha erényesek, legyünk mi még inkább, ha buzgók a templomba járásban: ne maradjunk mögöttük, ha megtéréssel dicsekesznek mondhassuk: Csetneky egészen a beszélőhöz hajolt. És szinte suttogv’a mondta: — Hát hogyan akarod megcsinálni? Bodó is halkra fogta a szavát. — Egész egyszerűen. Szombaton éjjel belopódzom a templomba, kivágom vagy kiveszem a rámából a képet s magammal viszem. Végeztem. Csetnekv örömében vállon ragadta az embert. — Te Bodó! Ha megteszed, a legszebb lovam a tied lesz. Bodó maid kiugrott a bőréből. —: Leendő nemesi szavamra fogadom, hogy meglesz! — Akkor rendben vagyunk! A két ember kezet szorított. Megittak még néhány pohár bort, aztán Bodó elhagyta a várat. * Csetnekyné tényleg leküldte a lelkészhez másnap a képet, a térítőt, és megüzente, hogy szombaton maga is lejön, amikor az oltárt feldíszítik vele. A faluban hire futott a kegyes ajándéknak s az egész falu kegyeletes érzésekkel várta a vasárnap felvirradását. Szombaton délután megjelent a lelkészlaknál Csetnekyné a gyermekével. A lelkésznek is egy gyermeke volt, a tiz éves Annuska. A két gyermek csakhamar összemelegedett s kimentek a kertbe. Azalatt a lelkész az egyházfival és szolgájával levette az oltárról a régi képet s helyébe akasztotta az újat. Csetnekyné meg az új térítőt rakosgatta fel a lelkésznével. Mikor elkészültek az egésszel, kissé hátrább léptek s úgy gyönyörködtek az oltárban, amelyen igazán pompásan festett a díszes kép és a fehér selyemterítő. Aztán bementek a lakásba. A lelkészné uzsonnára terített s kellemes beszélgetés közt telt el a délután. Estére kelve aztán hazament Csetnekyné s a lelkészék egyedül maradtak. Elbeszélgettek egy darabig. Majd megvacsoráztak. Úgy kilenc felé a lelkész felállott. — Átmegvek az irodába. Dolgom van még ott. Hát ne várjatok rám, hanem feküdjetek le. — De nem maradsz ott sokáig. Endre? — Azt hiszem, nem. Maid iparkodni fogok vissza. De azért ne várjatok. Ha tízig nem jönnék be, úgy csak pihenjetek le. Hát Isten veletek. Jó éjt. Megcsókolta a feleségét, a leányát s távozott. Átment az udvaron, mert az irodája a kapu mellett volt külön bejárattal. Elővette a kulcsot, kinyitotta s belépett. Mécset gyújtott. Az ablaktáblát betette, úgv, hr.gy semmi fény nem szivárgott azon ki. Elővette a Bibliát. Felkereste a másnapi igéket, kétszer is elolvasta s aztán elmerült gondolataiba. Észre sem vette, hogv az idő már tizenegyre járt. Felállt s távozni készült. De ekkor eszébe jutott, hogy illő volna méltó szavakkal megemlékezni az adakozás történetéről. Visszaült a helyére s Íráshoz fogott. Mikor végzett, egymás mellé tette a Bibliát meg az imakönyvet. Elfújta a mécset s kilépett az udvarra. Az ég borús volt és sötét. Erős szél fújt. Pár pillanatig úgy állott az ajtóban, hogy a szeme megszokja a sötétséget. Aztán a templomra esett tekintete. A fehér fal elég jól világított. Hirtelen összerezzent. Egy sötét árnyékot vett észre a falon. • Az árnyék lassan kúszott az ablak felé. Majd eltűnt az ablak mögött. Thaly agyán egy gondolat cikkázott át. — A képet akarják elldpni! A Iélekzete elállt. A szive a torkában vert. Azt hitte, menten összeesik. (Folyt, köv.)
