Harangszó, 1932
1932-07-03 / 27. szám
214 HARANGSZÓ 1932 július 3. 10 — 15, sőt 20 esztendeig is! Gondoljuk már most el, hogyan érezheti magát az ilyen beteg, akit ragályossága miatt kiközösítettek a családból s az emberi társadalomból s akinek számolnia kell azzal, hogy betegségéből nem gyógyul ki többé soha. Egyetlen társasága a hozzá hasonló betegségben szenvedők közössége,egyetlen reménysége: az emberi szivek könyörüle- tessége. Ezek az emberi szivek azonban nagyon kemények voltak Jézus korában is, úgy hogy emberi könyörületesség ritkán, vagy egyáltalán nem gondolt az ilyen szánalomra méltó betegekre. Hagyták őket senyvedni, elpusztulni. Ha azonban az emberi részvét nem fordult feléjük, nem feledkezett meg róluk az Üdvözítő szeretete. Ő nem futott el előlük, nem utasította el őket magától, nem hagyta biztatás nélkül s nem bocsátotta el vigasztalás, gyógyulás nélkül ezeket a szerencsétleneket sem. Az Ő szemében végtelenül drága volt minden egyes emberi lélek s így annak a szenvedő bélpoklos embernek a lelke is. Hozzájuk is jött Ö s meggyógyította, megtartotta őket is az élet számára. Olvassuk csak el azokat a helyeket az evangéliumokban, amelyekben bélpoklosok- ról van említés, szó van itt mindenütt arról is, hogy Jézus szeretettel s könyörü- lettel viseltetett irántuk és meggyógyította őket. De nemcsak testi egészségüket adta vissza nekik, hanem lelkileg is meg akarta őket gyógyítani. — S voltak kétségtelenül, kiket lelkileg egészen újjá formált a krisztusi szeretetnek reájuk való áradása a bélpoklo- sok között is, de fájdalom, eztnem mondhatjuk el minden egyes esetben. A tíz bélpoklos közül is csak egyetlen egy ment vissza megköszönni az Üdvözítő kegyel- mét: a visszakapott egészséget s szállóigévé lett a hálátlanság jelzésére Jézus fájdalmas kérdése: „a kilence pedig hol vagyon ? . . Iszonyodva kerülte el mindenki, Ilyen kezeket —- Jézus megkönyörült az ilyenen is. gyógyított meg Jézus. Csetnek vára. Irta: Szende Ernő. (4) — Attól ne féljen, nemzetes uram. Csak egyszer a markomban legyen! — Hát majd rajta leszünk, hogy üstökön fogjuk. Csetneky uj poharakat vett elő s újból helyet foglaltak. — De most beszéljünk másról. Hát mi hir? — Nem sokat tudok. A nemzetes ur talán többet tud. A Thaly tisztelendő urat láttam idejövet. Csetnekyben forrni kezdett a méreg. — Csakugyan itt volt. Én is az utón találkoztam vele. — Mit keresett itt? Csetneky öklével az asztalra ütött. — — Hogy mit keresett itt? Semmit! — Hát akkor minek volt itt? — Valami kép ügyben járt a feleségemnél. Bodó hegyezni kezdte a fülét. — Kép ügyben? Micsoda kép ügyében? — A fene tudja! Azaz, hogy valami oltárképet nézett meg, amit a feleségen rendelt meg a templomuk részére. Bodó ravaszul sandított. — Nem is tudtam, hogy Csetnek várában az asszony is rendelkezhet. Csetneky torkon kapta az embert. — Beléd fojtom a szót, ha sértegetni mersz! Bodó nagyott nyelt. Csak nehezen birt szabdulni a szorítás alól. — Nem, nem bántom a nemzetes urat. Csak ép kiszaladt a számon. Mert hát máshol úgy van, hogy az ember parancsol, az asszony meg szót fogad. Ami igaz, az igaz! Csetneky lehiggadt. — Persze, hogy igaz. És itt az asszonynak van igaza. Bodó elcsodálkozott. — Az asszonynak? Hogy-hogy? — Úgy, hogy Csetnekfalva az asszony tulajdona. Móringként adtam neki. Itt ő a földesur s nem én. ő a templom patró- nusa, neki kell azt ellátni, ha akarja. S ö akarja. Azért is festette a maga pénzén azt a képet. Sőt még valami terítöfélét is csinált. Tehát nincs beleszólásom. Ami igaz, az itt is igaz, ha mégannyira nincs is az Ínyemre! Bodó fülét megcsapta az utolsó szó. — Nincs az Ínyére ez a história, nemzetes uram? — Van az ördögnek, de nem nekem. Eh, igyunk egyet! Megtöltötte a poharakat s ittak. Bodó vette át a szót. — Ha kedve ellenére van nemzetes urnák a dolog, hát fordítunk egyet rajta. — Hát nem hallottad, hogy nem árthatom magam a dologba? — Hallani hallottam. Dehát azért lehet ellene tenni. Csetneky kiváncsi lett. — Hogyan? Bodó rákönyökölt az asztalra s közelebb hajolt. — Csellel, ravaszsággal kell próbálkozni. Az igazságnak a hamisság a tromfja! Csetneky szeme nagyot lobbant.-— Igazad van. Hát csak ki vele, mi a terved? Ha jó, megcsináljuk! — Az a kérdés, akarja-e, nemzetes uram, hogy ez a kép ne legyen ott vasárnap a templomban? — Persze, hogy akarom. Csakhogy az ott lesz. Talán már holnap le is küldi az asszony! — Csak hadd küldje! Csak akasszák a helyére! Nem baj! Azért vasárnap mégse lesz ott!
