Harangszó, 1932
1932-06-26 / 26. szám
206 HARANGS2Ö 1932 június 26, Ifjak munkában ... Válasz a gazdasági válságra. Nincs pénz, sóhajtja a legtöbb ember, ha valamilyen nemes célra adományt kérnek tőle. Pedig nem is annyira a pénztelenség, hanem az adakozási készség kialvása játsza a főszerepet, ahogy ezt a következő történet mutatja. Képzeljünk el egy kis falut. Nem is anyagyülekezet, hanem filia. Összevissza negyvenkét ifja van. Ez a negyvenkét ifjú és leány egy félév leforgása alatt 52 P-t adományozott különböző célokra. így az evangélikus ifjúsági munkára, a földmives munkára, a kisbabod árviz-károsul- taknak, a lenti-i imaház, a romhányi templomra, a különböző egyházi újságokra. Pedig egyszerű napszámos fiúk és leányok. De hát a gazdasági válság eme súlyos napjaiban nyitva van a lelkűk . . . * Építés a „leépítés“ idejében. A vönöcki igytilekeízet ifjúsága házat épített. (Lásd a képet.) Nem másnak, hanem magának. Úgy, ahogy a fecske rakja a fészkét. Csakhogy nem sárból, hanem kőből. Ugyan a munka megkezdése előtt ezt gondolták. A kőbánya tulajdonosa azonban megismerve a célt, ingyen adott nekik követ, amennyit akartak. Telket a lelkész hasított a kertjéből. Haza is hordták a követ, bár az elején nem akartak kötélnek állni a gazdák, mert hát „annyi pénzből, csak egy kisebb fajta tyúkólat csinálhatnak és nem házat“. Fecske módra építették a házat. Saját maguk és gyorsan. Sokszor annyi kőmíves ifjú volt a falakon, hogy nem leA vönöcki új ifjúsági egyesületi ház. hetett látni a rohamosan növekvő falat. Vidékről is jöttek ifjak, hogy segíthessenek. Ma, amikor készen van a szép kis fehérfalu ház, büszkesége az egész gyülekezetnek. „A mi házunk“ •— mondják az ifjak, „a mienk is“ — teszik hozzá a leányok, mert ők is segítettek, „nó és a mienk is“ — mondja rá a felnőtt gyülekezet, mert ők adták a fuvart. Esténként, ha öregek mennek el a ház előtt, gyakran mondogatják: „régen mondtam én, hogy meg kell csinálni...,, Nagyobb tőke ez a ház a gyülekezet életében, mint ötven hold föld, vagy egy nagyobb takarék betét! * A tűz terjed ... Ahol eleven, egyházi értelemben is komoly egyesületi élet van, olyan az, mint a tűz, amely lobbot vet itt is, ott is. így történt egy alföldi gyülekezetben is. Az egyesületben csak 16 évtől fölfelé lehettek tagok az ifjak. Egy alkalommal a következő dolog került napfényre. Az egyesületben lábat- lankodó megkonfirmált, de még a 16 évet be nem töltött ifjúság párhuzamos egyesületet alakított. — A megtalált s az egész titkos szervezetet eláruló jegyzőkönyv szerint az egye- sület a „kis KIE“ nevet kapta. Szabályosan megszervezett és megválasztott tisztikara volt. Tagdíjat is fizettek heti 2 fillért. Az alapszabályzátból érdekes dolgok sültek ki. Két pont ezek közül a következőképen hangzott: „Az egyesület tagjai kötelesek mielőtt a „nagyok“ gyűlése megkezdődnék, az egyesület helyiségét rendbehozni, kisöpörni s az asztalokat és székeket elrendezni. 2. Az egyesület tagjai kötelesek mindenben a „na- gyok“-nak engedelmeskedni. És a záraCsetnek vára. Irta': Szende Ernő. (3) Bodó sunyi módon nevetett. — Egész prédikációt mondott nekem a tisztelendő úr a szenvedésről, a lélek vergődéséről. No, majd ha én is belecsöppennek valami ilyenbe, hát eszembe fognak jutni ezek a szavak. — Legyen nyugodt. Az az idő bizonyosan eljő! Bodó vállát vonogatta. Messze van az még, tisztelendő uram! A baj engem kerül. Fél tőlem. Nem mer még csak a közelembe sem férkőzni! Thaly intőleg emelte fel az ujját. — Gondoljon a lelkére is, Bodó úr, ne csak a testére! Az örök és halhatatlan! Ez törékeny és halandó! — Jó, jó, tisztelendő uram. Bizza csak mindkettőt rám! Jó sáfára vagyok mindegyiknek! No, de sietek. Már egész este lett. Utóbb be sem eresztenek már a várba. Hát nyugodalmas jóéjszakát! — Magának is, Bodó úr. Bodó kezet nyújtott. De Thaly úgy tett, mintha észre sem venné. Megfordult s elindult. Bodót a düh fojtogatta. Szólni akart, de csak magába fojtotta a szót. Dünyög- ve indult meg ő is az útján. * Csetneky azonnal a feleségéhez ment. Látni akarta azt a képet, meg ezt a térítőt. A nemzetesasszony ott állott az ablaknál a gyermekével, mikor az ura betoppant. Csetneky haragosan pattant fel. — Az utón hallottam, hogy te valami képet rendeltél. Igaz ez? — Ha az oltárképre gondolsz, úgy igaz. — S ki engedte meg, hogy ilyen ha- szontalanságra költs? — Én magam. — És én ki vagyok? Senki? — Te a férjem vagy és gyermekem atyja. Csetneky egy lépést tett előre. — Ha a férjed, az urad vagyok, akkor neked a parancsolod is vagyok! — Bizonyos dolgokban. De nem mindenben! — Nem mindenben? Például? — Páldául annak a képnek a megrendelésében sem! — Annak a képnek? Hát majd megmutatom, hogy abban is parancsolok!. Azt a képet a tűzbe fogom vetni! Csetnekyné lefejtette gyermeke karját a derekáról, aki önkéntelenül is átfonta, mikor atyja haragját látta. Egy lépést tett az ura felé és magasztos fenséggel nézett rá. — Azt a képet nem fogod elégetni! Ahhoz semmi közöd! Azt a magam pénzéből csináltattam s a magaméból készült az oltárterítő is. És mindkettőt Csetnekfalvának adom. Vasárnap már ott fognak díszelegtíi a maguk méltó helyén! Csetnekyt elöntötte a düh. — Úgy? Még dacolni is mersz velem? Hát csak azért is megmutatom, hogy "nem kerül az a kép s az a rongy az én falumba! — Tévedsz. Csetnekfalva az enyém s nem a tied. — Nem az enyém? A tied? Mióta? — Igen, az enyém. Menyasszonyi ajándékul adtad nékem. írásban adtad. S az írás meg van róla. Vissza sem veheted. Tehát ott én vagyok az úr s úgy teszek ott, amint akarok, ha tetszik neked, ha nem! Csetneky a saját csapdájába került. A düh fojtogatta. Csak hápogott, kráko- gott, de hang nem jött fel a torkán. Az asszony szelíden folytatta. :— Látod, én nem avatkozom a te dolgodba. Pedig volna rá okom és jogom sokkal több, mintsem gondolod. De úgyis tudom, hasztalan. Eleget próbáltam már. Most már meg sem próbálom. Csak várok türelemmel, Istenben vetett hittel és bizalommal, hogy eljő még a te időd is, meg az enyém is s akkor egy-
