Harangszó, 1932
1932-05-01 / 18. szám
142 HARANGSZÓ 1932 május 1. kezete csupán a mag szállítására volt kiszámítva, beegyensúlyozva. Azonban a mag már ott van a földben s várja a föltámadást. Vannak növények, amelyeknek a termése, ha megérik, felpattan, felrobban, mint egy srapnel s az apró fekete magvak nagy távolságra repülnek szét és a növény már előre úgy állítja be magvait, hogy azok nem a lapjukkal, hanem az élükkel repülnek, hogy így távolabbra jussanak. Milyen csodálatos magvetés! Viszont vannak növények, amelyeknek magvai apró horgokkal vannak ellátva, melyek által belekapaszkodnak az arra járó állat szörözetébe, gyapjújába vagy az ember ruhájába s így szállítják magukat tova. Milyen különös magvetés! És egy-egy csendes, meleg nyári vagy tavaszi napon, amikor a langyos szellő végig simítja a fészkesvirágúak tolibóbitáit, a nyírfák és füzek bolyhos virágait, megindul a nagy csendes észrevétlen magvetés, a pihenés magvak ezrei úsznak a levegőben s ezáltal oda is jut mag, ahol a magvető ember soha nem jár. Nézd azt a sziklát, ahova a hivatalos magvető soha nem hintene magot, a szél oda is visz egyet, a szikla repedésében az kikel, idővel hatalmas fa fejlődik belőle, amely szétrepeszti, felőrli, feléli azt a sziklát. Oh, az élet egy nagy magvetés s ebből a magvetésből mindenki kiveszi a maga részét. A te lenézett, lekicsinyelt észre sem vett lelkedből is kiindulhat egy nagy gondolat, egy nemes eszme s talán olyan helyen ver gyökeret, ahova a hivatásos magvető nem jutott el soha. Az az édesanya, aki éjszakákat vir- raszt siró gyermeke mellett álmosan dalolva a böicsödalt, áldott magvetője lesz az önfeláldozó szeretetnek. Az a szívtelen zsarnok, aki a saját kényelme miatt százakat tart rabszolgaságban, átkozott magvetője lesz a gyűlöletnek. Azok az első keresztyének, akik énekelve várják a római cirkuszok arénáiban az őket széttépő vadállatokat, szent magvetői lesznek a krisztusi hitnek. Oh, az élet egy nagy magvetés, amelyben magvető vagy te is, kedves ifjúság. Ne keserítsen el az, hogy nem lehetsz magvetője ezer holdnak, tudj megelégedni egy kis kerttel. Hidd el néha egy kis kert gazdagabban fizet a maga kedves virágaival s mosolygó gyümölcseivel, mint az ezer hold a maga ringó vetéseivel. Mert vájjon elbirná-e a lelked — oh, nem a fáradalmakat, hanem — a fájdalmait azoknak a csalódásoknak, amelyek azoknak jutnak osztályrészül, akik a nép között hintik a magot. Ne feledd el, hogy a nép megkövezi a prófétákat s hálátlan vezérei iránt. Ma még ujjongva tapsol Dantonnak, holnap Robespierre szavára guillotin alá állítja. Oh, Danton ismerte a nép psychét, a nép szenvedélyét, amelyet egy ideig szított és élesztett s megjósolta Robespierrének, hogy rövidesen követni fogja öt a vérpadon s jóslata be is következett. Nem lehetsz magvetője egy gyülekezetnek, nem lehetsz írója, költje egy tár-, sadalomnak? Légy,áldott magvetője kicsi kerteknek. Keress egy hozzád közelálló lelket, akit szeretni tudsz s ha feltör a lelkedben egy szép érzés, egy nemes gondolat, siess vele hozzá s add át neki drága ajándékul. Csodákat fogsz látni!' Meglátod, hogy nemes eszmék, finom gondolatok, melyek a te lelkedben nem tudtak kifejlődni, erőre kapni s csak ve-' getáltak, mint az északi palotákba vitt narancsfa, átplántálva egy másik lélekbe csodálatos erőre kapnak s isteni virágzásnak indulnak. Keress egv lelket, amelyben egy külön kis világot építesz ki magadnak a hitnek, a szeretetnek, a jóságnak, a tisztaságnak drága szigetét, ahova boldogan menekülhetsz a mai ledér, önző, anyagias világból. Légy áldott magvetője kicsi kerteknek, reád váró lelkeknek. De kedves ifjúság, a te lelked nemcsak magvető lélek, hanem fogékony talaj is, áldott humusz, amelyért nagy verseny folyik a magvetők között. Nézd, hogv siet magvetőivel erre a humuszra az Egyház! Még nem tudsz gondolkodni, beszélni, csak sirni s álmodban mosolyogni, az Egyház már oda visz oltára elé s imádkozik feletted. Nézd, hogy siet a Nemzet! Még nem ismered tragikus fajtádnak vérzivataros történetét, már oda tűzi kis dobogó gyermekszíved fölé a nemzetiszín kokárdát, amely szent lelkesedés lángját gvúitja meg lelkedben. S hogy sietnek, tolongnak a különféle eszmék propagálói, magvetői lelkedr», erre a fogékony talajra, amelyben oly gyorsan fogamzik meg a mag, legyen az bár dudvának, gaznak a magva vagy legyen az áldott búzaszem. S miért olvan fogékony ennek az ifjúságnak a lelke? Mert két mélyen szántó, sötét, bús alak szántja azt: az elégedetlenség és a fájdalom. Oh nem az a magvetésre alkalmas talaj, amely felett a derűs égből hévvel tüzel alá a nyári nap s kőkeményre égeti, szárítja a hantokat, hanem amely felett felhők futnak, amely felett végig záporoz az áldott tavaszi eső. Nem az a lélek fogékony eszmék és gondolatok iránt, amely felett a boldogság napja ontja alá sugárkévéit, hanem amely felett végig záporoz a fájdalom zivatara. S mennyi fájdalom van a te lelkedben szegény magyar ifjúság! Érzik-e azt mások, hogy milyen megalázó rád nézve, mikor pártfogást kell koldulnod, hogy dolgozhass, holott a munka isteni jogod. Érzik-e azt mások, hogy mit jelent az, minden nap egy ifjú tervet temetni, amely oly sok-sok boldogsággal születik meg lelkedben s olyan rövid életű, mint egy tiszavirág. Tudják-e azt mások, hogy töprengő, aggódó, elégedetlenkedő lelked mélyén úgy rajzanak a kavargó gondolatok, mint a vihar előtti felhők és ezek között a gondolatok között nem egy van olyan, amelytől felriadsz s félve nézel a tükör- .be, hogy nem Dózsa György arca néz-e rád onnan vissza. óh, a sátán tudja ezt s kezét dörzsölve, vigyorogva küldi feléd magvetőit. Önérzetedben, méltóságodban megvagy sértve, mint egy Bánk-Bán. Lelked háborog és lázong, mint Petur Bán-é s le vagy rongyolódva, mint az örök magyar darócban siró Tiborc a me- rániak között. Minden érzés együtt van lelkedben ahhoz, hogy megszülessen egy új magyar tragédia! Terveid romokban hevernek. Amott egy klasszikus épület romokban, melyet a tudománynak, a művészetnek szántál. Csak egy karcsú korinthusi oszlop áll belőle épen, hogy belekiáltsa Ielkedbe a fájdalmat: milyen szép lett volna! Emitt egy kedves barokk épületnek a romjai, melyet tiszta családi szentélynek szántál. Csak a pompás kapu maradt meg belőle énen. mint egy keserű gúny: tessék belépni! Ott ülsz terveid romjain! Lelkedben mennyi lefojtott akarat, szívedben menynyi eltitkolt fájdalom. Nem tudsz remélni, nem mersz tervezni, építeni, mert úgy jársz, mint az a tizenkilenc kőműves, aki — a székely népballada szerint — magas Dévavárát akarta felépíteni: „Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre.“ nem is tudták felépíteni addig Déva várát. míg a kívánt áldozatot. Kőműves Kelemennét bele nem építették a falakba. Mert ennek a világnak nagy, örök törvénye, hogy minden élet, minden öröm áldozaton épül fel. Keresed te is az áldozatot emberekben, öregekben, politikusokban, nemzetekben, társadalmi osztályokban, a kapitalizmusban, de senki nem jelentkezik, hogy áldozatul adja magát éretted. Te pedig futsz, rohansz, keresed az áldozatot s nem veszed észre, hogy valaki kiált utánad hangosan, kitartóan: Ne fuss, ne rohanj, ne keresd másokban az áldozatot. Én áldozatul adtam magamat éretted! Építs be engem a te terveidbe s nem omolnak azok össze, építs be en- gemet abba az épületbe, amelyet a tudománynak szántál, szilárd lesz az s nem omlik össze. Építs be Engemet abba a hajlékba, amelyet tiszta családi szentélynek szántál és én boldogságot sugárzók reád annak falaiból. Építs be Engemet a te egész életedbe s nem látod meg a halált, mert aki én bennem hiszen, ha meghal is él. Kedves Ifjúság, hát nem hallod meg ezt a kiáltó szót? Hát nem veszed észre, hogy ez az egész nyomorúság, amelyben küzdői, egy relative vallástalan kor magvetésének az eredménye? Hát nem veszed észre, hogy a mai társadalom épületében sem összekötő anyag Krisztus, hanem omló vakolatból készült homlokzati dísz, melyet a mostoha idők viharja lemos, lever, s a leomlott vakolat alól kivigyorog a vörös tégla? Hát nem veszed észre, hogy egymás után dőlnek össze népmentö eszmék, nemzetmentő tervek, mert nincsen beleépítve a Krisztus? Az elégedetlenség, a fájdalom köny- nye, a szenvedés verejtéke páráz a levegőben s elhomályosítja Istennek boldogságot sugárzó napját. A párák felhővé sűrűsödnek. Lehet, hogy vihar kerekedik, amely végig söpri a nyomott atmosphé- rájú Európát. A szél magvakat hoz! Vigyázz, hogy lelked addigra szent, áldott magvakkal legyen bevetve, nehogy dud- va és gaz nőjön lelkedben, ebben az elégedetlenség által felszántott és a fájdalom által megáztatott fogékony talajban! Kedves Ifjúság, kérve kérlek, űzd el a lelked előtt olálkodó konkolyhintőket, demagógokat s nyisd meg, tárd fel lelked kapuit a szent magot hintők előtt. Hívd őket, várd őket, fogadd őket, öleld át őket, mert amit hoznak, a mag: az Istennek beszéde. * Megértitek-e az öreg magvető örö-
