Harangszó, 1932
1932-04-17 / 16. szám
126 HARANGSZÓ 1932 április 17. lyeket az ember is össze tudna hozni, mint keményítő és sikér, hanem egy esztendőnek verejtékes munkája, aggodalma, reménysége, napsugara és harmat- cseppje. Mindenekfelett pedig a nagy Istennek gondviselő kegyelme és az ő végtelen jóságának meg-megújjuló, örök prédikációja. És ime ez a nagy világcsoda, a termő mag ott van a magvető kezében és hull vissza a talajba, hogy aranykalász szülessen meg belőle. Újra verejtéket, napsugarat, harmatcseppet kíván, újra reménységet ébreszt és aggodalmat szül. A magvető megválasztja az elhintendő magot, elveti azt, de nem tudja, hogy milyen sors vár a vetésre Isten szabad ege alatt. Épen ezért a hitében mindig van valami Isten akaratában való szent megnyugvás. Trillázó pacsirtaszó mellett, bárányfelhős ég alatt hinti a magot, de nem tudja, hova jut a termés, királyi asztalra, vagy koldus tarisznyájába. Éhező gyermek örül-e neki az ínség birodalmában vagy ott szárad-e el a szeméten, a bőség palotájában. Magvetőkről beszélek s papokra, tanítókra, Írókra, költőkre, szónokokra gondolok, akik lelkűkben termett gondolataikat küldik, hintik szét az emberek közé, mint drága gyermeküket s aggódva figyelik, hogy milyen sors vár ott reá, miként fogadja azt az ős talaj, az emberi szív. Kiküldik lelkűknek egy-egy szép gondolatát mint Ígérő, mosolygó, rózsás gyermeket és sokszor úgy érkezik az hozzájuk vissza az emberek közül, mint fehér .szótalan halott, akit megölt a közöny. Elküldik lelkűknek egy-egy szép eszméjét, mint fehér lelkű törékeny király leányt s sokszor úgy érkezik az visz- sza hozzájuk az emberek közül, mint festett arcú, bemocskolt kurtizán. Ilyenkor felsír a magvető lelke, szíve megtelik égő fájdalommal, fájó, meleg szivére öleli s ezáltal uj életre kelti megölt gyermekét: gondolatát, könnyeivel tisztára mossa bemocskolt királyleányát, eszméjét és újra küldi azokat vissza az emberek közé. Mert a magvető tudja, hogy a termés eredménye nem csupán tőle függ, hanem függ az a magtól, függ a talajtól s függ az ég napsugarától és harmatcseppjétől. A termés eredménye függ a magtól! Egymás mellett, ugyanazon életfeltételeknél nő fel a tavaszi domboldalban a sárga kökörcsin és a kék ibolya. Ugyanazon napsugár és harmatcsepp mellett ugyanabból a talajból két különböző színt hoz napfényre a mag, ez a nagy vegyész, ez a világcsoda. Ugyanazon talajban, ugyanazon napsugár és harmatcsepp mellett nő fel és érik meg a búzá- kalász és a konkoly. Egy egész területnek, vidéknek a jellege, színe, levegője attól függ, hogy milyen magot hintett el ott a magvető. Nézd azokat a lelkeket, amelyek fölött Schopenhauer, a nagy pesszimista jár s hinti el a maga sötéten lakó gondolatait, keserű életfilozófiáját. Nyomában földre szegzett, kedvvesztett, reménytelen, csüggeteg fejek hajlanak a föld félé, mint megannyi lankadt, kókadt virágszál. Vagy nézd a másik nagy filozófusnak, Nitzsche-nek a vetését! Olyan az általa bevetett talaj, mint egy buja, színponpás mákkert, amely viruló virágokat terem, de a forró napsütésben a virág hamar kifakul, a virág szirma lehull s a termés ami visszamarad nem éltető mag, hanem kábító, ölő mákony. És nézd egy harmadik nagy magvetőnek, Pál apostolnak a vetését! Olyan az, mint egy ringó búzatábla, amely munkát, verejtéket kíván, de életet ad királynak koldusnak, gyermeknek, aggastyánnak. Nézd, hogy verejtékeznek az aratók a forró napsugárban a búzaföldeken s estére mégis boldogan csattan fel ajkukon a hálaadó ének, a vidám arató dal. Óh, mennyire a magtól függ a termés eredménye! De a termés eredménye függ a talajtól is s a magvető alkalmazkodik a talaj minőségéhez. Nem iiltett datolyapálmát Grönland havas sziklái közé s nem tenyészt havasi gyopárt a Szahara oázisainak forró homokjában. Az okos magvető megnézi a talajt, ahová a magot elhinti s megválasztja a formát, amelyben gondolatait közli. A vesztesége felett siró, gyászoló szívbe nem duhaj muzsikaszóval viszi a vigasztalást s nem halotti maszkban közelít a derűs, kacagó lélekhez. Nem filozofál a gyermekek társaságában s nem mond tündérmeséket a felnőtteknek. Néha úgy küldi világgá gondolatait, mint Keresztelő János, ez a kiáltó szó a pusztában; ridegen, prófétai egyszerűséggel, szinte nyersen: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa!“ Máskor a barokk minden cirádájával díszíti fel gondolatait, mint egy szellemes, ravasz Voltaire. Innen van azután az, hogy nagyszerű gondolatok, isteni üzenetek, járnak mezítelenül, teveszörben vagy darócban, s üres eszmék suhannak tova selyembe vagy bársonyba öltöztetve. (Folytatjuk.) Fájó szivii ember* Fájó szivii ember lett belőlem: Japánért hordom a szégyenigát. Törött szívvel bocsánatért esdem, Hozzád oh Kína s hozzád nagyvilág. — Én a bánat gyermekévé lettem. Toyohiko Kagawa. * Ezt a kis ötsoros verset Toyokiho Kagawa, a nagy japán keresztyén és evangélista akkor irta, amikor Japán és Kina között pár hónappal ezelőtt kitört a háború. Őszintén bevallja, hogy szégyenli magát Japán bűne miatt, amellyel háborút indított a kínai testvérnép ellen. Kagawa aztán elhatározta, hogy mozgalmat indít Japánban, amelynek célja : imádkozni és munkálkodni a világbékéért. Ez a békemozgalom, amelynek ma már• több ezer munkása van, most adta ki első jelentését amely lelki összefogásra, imádkozó kapcsolatra szólítja fel az egész keresz- tyénységet. A jelentés egy példányát Kagawa a Harangszónak is megküldte, azzal a kéréssel, hogy olvasóink is kapcsolódjanak bele a keleti népek világbékéért imádkozó keresztyényeinek lelki közösségébe. Ebből a jelentésből fordítottuk Kagawa fenti kis versét is. Törekedjünk a megértésre. Egy római katholikus olvasó. Nagy megrázkódtatásoknak természetes következménye az ember ösztönös törekvése Isten felé. Jobban kibugy- gyan belőle az áhitat, baját felsírja az Úrhoz, hogy tőle várjon segítséget. A trianoni béke után bekövetkezett erkölcsi és gazdasági csapások, melyek — mondhatni — az egész Európát végigseperték és amelyek különösen bennünket tépáztak agyon, alkalmat adtak az embernek, hogy hívőbbé, jobbá legyen. Templomainkban könyörületért sír fel a zsolozsma és a keresztyén felekezetek híveinek énekeiben egy hatalmas egyetemes gondolat csillan fel: boldogulásunkért való könyörgés. Sajnos, ez az egyetemesnek látszó Istenimádat, ez az Istenbe vetett bizo- dalom, csak az egyes templomok falain belül él. Kifelé már megszakad az egység. Ennek pedig az az oka, hogy nem látjuk meg a nagy nemzeti tragikumot, csak addig, amíg magunk kérünk; templomainkon kívül már gyanúsan nézzük egymást. Nem látjuk jól a magyar bánatot és ha látunk valamit, csak a saját körülményeinkben látunk, de nem látjuk a nagy nemzeti haldoklást és nem keressük annak" egyik fontos orvosságát: a megértést. Pedig könnyen megtalálnánk, hiszen csak egy „Y“ választ el egymástól. Egyformán imádjuk az Urat, egyformán könyörögjük ki tőle boldogulásunk- kat és mégis: egy ipszilon miatt — amely lényeges lehet ugyan — kettéválunk, amikor a tulajdonképeni lényeg egy: az Istenimádat. Pedig a nemzetnek ebben a rettenetes tragédiájában, amely külön átfájja az egyedek lelkét, nem kellene különbséget tenni, mert ez a különbség, amely hitben kettéválaszt minket, nem oly nagy, mint a nemzeti érdek. Megértéssel kellene egymás mellett haladnunk, teljeg tpeg- érféssel, hogy könyebb legyeh a fájdalom és mélyebb legyen az egység. Mert ha egyikünk feltudja sirni az égre: „Te benned bíztunk elejétől fogva“ Istenem. Ha a másikunk odatudja zokogni: „Ne feledkezzél meg szegény magyarokról“, — vagyis, ha mindnyájan egyet akarunk: a boldogulást, azt csak úgy érhetjük el, ha egymás mellett békében haladunk az Isten felé, egy közös megbecsülésben. Mert, ha most békétlenkedve élünk, amikor szép megértésben kellene énekelni nemzeti tragédiánk gyászindulóját, ha most a kereszténységnek nem nélkülözhető alapját, az egymás iránti szeretetet mellőzzük, akkor végleg elbukunk és befejeződik egy nagy tragédia, melyből nem lesz többé nemzeti feltámadás. — Hisszük Uram, hogy erőt adsz nekünk a békés együttműködésre; Te, akiben bíztunk eleitől fogva és hisszük, hogy Te, aki erős várunk vagy nekünk, nem feledkezel meg rólunk, szegény magyarokról. —n—c. OLVASSUK A BIBLIÁT. Jakab levele. Április 18. Öröm a meepróbáüatásban. I. 1-4., 9-15. Igazságos Jakab, az Ur testvére írja az elszórtan élő sziriai keresztyéneknek, hogy a kisértéseket örömnek tartsák. Mi evangélikusok legtöbb helyütt szórvány-egyház vagyunk. Csak panaszkodunk erőtlenségünk, szegénységünk miatt. Jakab teljes öröm felé segít, csak tartsunk ki a kísértésben, álljunk meg a hitben. Gazdagság, vagyon elmúlik, mint forró napon a virág. Egy, ami változhat- «
