Harangszó, 1932
1932-04-17 / 16. szám
1932 április 17. HARANGSZÓ 125 lasztja egymástól a szülőt gyermekétől, a testvért a testvértől. Ez a sűrű dótke- rítés jelkép. Jelzi, hogy ott egy világnak vége van, ami azon túl van, az egy egészen más világ, a bűn rabszolgaságának a világa. Ez a nép mégis csodálatos alázatossággal viseli el a testi-lelki szenvedéseket. Szenved a hívőnek azzal az alázatosságával, mely egyedül Istentől vár segítséget. Aki Jézus Krisztus által megszüntette azt a határt, ami őközötte és az ember között volt, megfogja szüntetni és elfogja törölni ezt a határt is. Az Észt-Inkeriben lakó kis néptöredéket az új határ elszaktotta atyáinak régi templomától is, ahová pedig minden vasárnap vágyódó lélekkel sietett. Több éven keresztül volt templom nélkül Inkeri népe, míg végül ebben az évben Isten megengedte, hogy számára egy új ház épüljön, melyben az Igét hirdethetik. Számomra nagy élmény volt látni, hogy milyen ige utáni éhség lakozik ezeknek az egyszerű embereknek a lelkében. Mikor Kallivieri falu felé közeledtünk, motorcsónakon haladva felfelé egy kis folyón, igen erős havaseső, vihar dühöngött. Azonban ennek a viharnak ellenére is a parton egymásután találkoztunk nagyobb embercsoportokkal, akik nekifeküdve a szélnek kisgyermekeiket a karjukon vagy hátukon cipelve, több kilométeres távolságról rendületlenül törekedtek a templom felé, ahol ma először hallgathatják Isten igéjét. Ugyanilyen ige után való éhséget tapasztaltam másnap is, mikor a szomszéd faluban tartott a kis theo- lógus sereg vallásos ösz- szejövetelt. Megint any- nyian jöttek el, hogy sokan kiszorulva a házból, kénytelenek voltak az udvaron hallgatni az igét. Ez az éhező nép most Isten kegyelméből templomot kapott. Mikor először megpillantottam a kis templomot, szótlanul álltam sokáig, annyira megfogta telkemet a képe. Egyszerű ácsolt fagerendából épült, melyek minden deszká- zás nélkül vannak egyszerűen egymásba róva. Mégis ez az egyszerű, gerendákból öszerótt kis Isten-háza jobban tetszett nekem, mint megany- nyi gyönyörű márványpalota. Az egész templom valami meghitt melegséget sugárzott ki magából, ugyanazt a melegséget, mely a szalmafedeles házikók apró kis ablakaiból felénk áradt. De a templom még példaképe is annak az alázatos hitnek, mely az inkeri-i nép szívében lakik. Egyszerűségével kifejezi azt az alázatosságot, mely nem akar többet mutatni. mint a mi, nem akar hazudni, egyszerű emberi, de hogy ott áll, emlékeztetője annak a hitnek, mely egyedül Istentől vár segítséget. Van a templomnak kis tornya is mely felül emelkedve az öt körülvevő fenyők csúcsán ellátszik a tőle két kilométernyire húzódó orosz határra is. Az a fenyőfák csúcsa felé emelkedő kicsiny torony biztató jel a határon túl élő testvéreknek: „Istér él“. A püspöknek a megnyitó beszéde után bevonultunk a templomba, melynek belső berendezése éppen úgy meglepett, mint a külső kép. Az egész templom ünnepi kivilágításban ragyogott. Legszebben azonban mégis csak az oltáron elhelyezett hétágú hatalmas gyertyatartó gyártyái világítottak, melyeket tartóval együtt az Inkeriből származott diákok ajándékoztak szülőföldjük új templomának. Az egyszerű gerendafalakat a fe- nyőgalyakból font koszorúk fedték, melyekből az oltár felett még egy keresztet is csináltak oltárkép gyanánt. Azt hiszem ez az egyszerű zöld tülevelekböl font kereszt volt a legszebb oltárkép, mert ez emlékeztet a mi Urunk keresztjére, de emlékeztet egyszersmind a mi keresztünkre, melyet minden keresztyén ember a szívében hordoz. Gummerus püspök Ámos 8, 11. alapján beszélt a templomot zsúfolásig megtöltő hívekhez. Szólt az igének az éhségéről, mely ítélet, de egyszersmind nagy kegyelem is Isten részéről. De éppen ezért az igének nemcsak a templomban van helye, hanem a családi körben is, ahol éppen úgy kell szolgálnunk Istennek, mint itt a templomban. Imádkoznunk kell mindig Istenhez, az ö nagy kegyelmi ajándékáért, hogy adjon mindég ilyen ige után való éhséget, úgy Inkeri népének, mint az összes finn-ugor népeknek. Az istentisztelet végeztével, melyet a helybeli lelkész tartott, urvacsoraosztás következett az aznap felavatott új egyházi edényekkel. Az egész istentisztelet mélysége és az egyszerű környezetnek alázatos szerénysége, mély nyompkat hagyott a résztvevők lelkében. Meg kell emlékezni arról az ebédről is,. mely a templomavatás után következett. Az ott elhangzott beszédek bizonyságtevések voltak arról a hitről, mely egyedül Istentől vár segítséget. Többek között felszólalt A. Tönisson generális is, aki az észtországi szabadságharc idejében éppen Inkeri felszabadítója és védelmezője volt. Mint észt ember tett határozott bizonyságot: „Hiszem, hogy Inkeri mégegyszer szabad lesz“. M. Pe- sonen tanfelügyelő az álmok megvalósulásáról beszélt. Valamikor ő fiatal társaival együtt arról ábrándozott, hogy Finnország mégegyszer szabad lesz. Akkor kinevették őket. íme most azonban ezek az álmok megvalósultak. Igen, Isten ilyen lehetetlennek látszó álmokat is teljesít. Inkeri most álmodozik a szabadságról, de hiszi-e, hogy ez az álom meg fog valósulni? Inkeri népe pedig rámondta, hogy: „Hiszem“. Vájjon hihetjük-e mi mindnyájan, finn-ugor népek, hogy egyszer vége lesz a testi-lelki szenvedésnek, hogy végül is egyesülni fogunk a határon túl lakó testvéreinkkel? Az álmokat valóra váltja Isten. Azonban bárcsak adna Isten nekünk, magyaroknak olyan alázatos hitet, hogy félretéve minden emberi erőben való bizakodást, egyedül Istenben legyen minden reményünk. Isten kegyelme megkönyörül talán mirajtunk és ad nekünk elő reménységet. Sztehlo Gábor. A magvetés. Irta: I’só Pál. „A példabeszéd pedig, ez: A mag az Istennek beszéde“. Megértitek-e az öreg magvető fájdalmát, aki kora tavaszi napon meghajlott gerinccel, fáradt lábakkal kitipeg régi szántóföldjére, ahol egy életen keresztül hintette a magot. Gyenge lábai már nem bírják a rögjárást, reszkető kezéből kihull a mag, bús vággyal nézi a többi életerős magvetőnek lelkes munkáját, Isten áldását kéri reájuk, két könnycsepp gördül végig az arcán, aztán trillázó pacsirtaszó mellett, bárányfelhős, mosolygó ég alatt vissza tipeg kicsi szobájába, bús magányába. Úgy jelenik meg a tavaszi mezőkön magvetés idején, mint a lombjától, madárdalától, napsugarától megfosztott szomorú ősz. Öreg, reszkető kezű magvetőnek a fia eljöttem apám földjére, hogy kimorzsoljak s elhintsek néhány magot azokból a kalászokból, amelyek lelkemben termettek. Hadd beszéljek a magvetés nagy, csodálatos, titokzatos munkájáról, hadd beszéljek a magvetőkről s hadd beszéljek arról a talajról, amely várja a magot, amely talajban oly gyorsan fogamzik meg a mag, legyen az bár dudvának, gaznak a magva, vagy legyen az áldott buzaszem. * Nagv, csodálatos, misztikus munka a magvetés! A magvető kezében ott van a nagy világcsoda, a termő mag, melybe egy élet van elrejtve. A konstruktiv emberi agy, amely felhőkarcolókat, tenger- alatt úszó, levegőben repülő hatalmas gépeket produkál, tehetetlenül, megcsu- folva, elbámulva áll meg egy buzaszem előtt. Mi minden van egy buzaszemben? Oh, nemcsak azok a vegyi anyagok, ameAz inkeri-i drótsövényes határ.
