Harangszó, 1932

1932-04-03 / 14. szám

110

HARANGSZÓ

1932 április 3.

László és neje 1904-ben 4000 K alapítványt adtak Nemeskérnek. A világháború előtt már 30.000 K templomépítési alapot gyűjtött. Alsószopor is szép telket vett a templomépítéshez. A kommunizmus idején Nemeskér is sokat szenvedett. A jelenkor nehéz napjaiban ifjú erőkre, Geöcze Gyula lelkészre és dr. Ajkay István felügyelőre várakozik a lelki vezetés és az anyagi feltételek nagy gondja. Ily nehéz időkben készül Nemeskér templomának kétszázados jubileumára. Istennek gazdag áldása legyen a jó igyekezeten. Maradandó emléke lesz ennek az artikuláris egyházközség négyszázados története, mely Nemeskér egykori nagy jelentőségét tárja fel egyházunk és magyar kultúránk történetében. A kiadással járó áldozatkészség a nagy ősök példájára emlékeztet és méltó az elismerésre és pártolásra. (Vége.)

Hontalan evangélikusok.

Van egy érdekes, csodálatos kis készülék, amelynek neve: szeizmográf. Az a sajátsága, hogy messziről megérzi és jelzi a földrengést. Amikor valahol, talán messze hegyeken és óceánokon túl morajló dübörgéssel megreng a föld, akkor megmozdul a szeizmográf acélrugója is és csöndes rezdüléssel vékony vonalakat ir le fehér lapra, jelezve, hogy valahol messze megmozdult a föld, békés hajlékok dőlnek össze s emberek jutottak halálos veszedelembe.

Olykor-olykor — oh ma nagyon gyakran — az embervilág életében is meg-megreng a föld. Nagy katasztrófák megrázkódtatása, csapások, nyomorúságok, mind-mind égy-egy földrengés; földrengés, amelynek érzékeny szeizmográfját Isten az emberi szívben teremtette meg.

Mandzsúria a mostani japán-kinai háború kapcsán meglehetősen belekerült a világ köztüdatába. Ennek a Mandzsúriának Harbin nevű városában reng most a

elérték hazafelé az erdő szélét, mikor észre vették, hogy sötét felhők tornyosulnak mögöttük és a készülődő zápor első cseppjei kopogva hullanak az útszéli lapulevelekre. Mit volt mit tenniök, mint a lehető leggyorsabban az erdei vendéglőben menedéket keresni.

A gyermekek nem is haragudtak, hisz ott még akadt kifli, málnaszörp s más ínycsiklandozó falat, de már Kosaras Péternek sehogysem tetszett a váratlan zápor. Nézte-nézte a vendéglő ajtajából az elvonuló felhőket, de oly szürkére vonták be az eget, mintha legalább is napos esőt érlelnének.

— Várjátok be az eső végét, — szólt a várakozást megunva — és jöjjetek majd az ismerősökkel haza. Ha meg is ázom kissé, már tovább nem várhatok, mert ma véletlenül senki sincsen odahaza s nem szeretném a házat úgy hagyni. Meg is Ígértem különben, hogy estére itthon leszek, miután az uraság csak reggelre tér haza.

Kosarasné beleegyezett, sőt természetesnek tartotta, hogy férje félti a rája bízott házat és vagyont. Sajnálta ugyan urát, hogy olyan csatakos időben egyedül kell haza mennie, de viszont a gyeföld: 397 német anyanyelvű, a kommunista Oroszországból menekült evangélikus él ott mondhatatlan nyomorúságban, a bizonytalan jövendő szorongó félelmében. Még a múlt évben menekültek át Kínába a kommunisták földjéről, otthagyva mindenüket, csakhogy megmenthessék evangélikus hitüket. A kínai hatóságok Harbinban engedélyeztek számukra ideiglenes letelepedést, azzal a meghagyással hogyha 1931. december 31-ig el nem hagyják Kina területét, akkor visszatoloncoíják őket orosz földre, ahol a biztos halál várná őket.

A legelső szeizmográf-sziv, amely együttérző szeretetben felfigyelt és megdobogott segélykérő szavukra, John A. Moreheadé, a Lutheránus Világkonvent elnökéé volt. A legelső, amit értük tett, az volt, hogy a Népszövetség utján való közbenjárására a kinai hatóságok 1932. március 31-ig hosszabbították meg a menekültek harbim tartózkodásának engedélyét. Aztán kiáltvánnyal fordult a világ evangélikusságához, amelyben gyors és hathatós támogatást kér ezeknek a nyomorult menekülteknek a megsegítéséhez. Levelet irt ebben az ügyben D. Kapi Béla püspökhöz és báró 'dr. Radvánszky Albert egyetemes felügyelőhöz is, mint akik hazai ev. egyházunkból személyes ismerősei. Leveléből vesszük a következőket:

A menekültek 397-en vannak; közülük 144 gyermek. 397 evangélikus ember, akik mondhatatlan szenvedések árán átmentették hitüket az orosz határon s most rongyos ruhájukon, éhségtől elcsigázott testükön, sáppadt arcukon rajta hordják a martiromság bélyegét. 397 evangélikus, akiket ha idejében meg nem ment az evangélikus világ, visszakerülnek Oroszországba és a szibériai jégmezők erdőirtó-, vagy ólombánya- kényszermunkájában fognak elpusztulni.

De hogyan lehet őket megmenteni? Át kell őket telepíteni — mondja More- head elnök — oíyan országba, ahol befogadják őket és ahol új életlehetősérekeket is óvnia kellett holmi meghűléstől.

*

Órákkal később a hazatérők feltörve és kirabolva találták a házat, a szerencsétlen Kosaras Pétert pedig vérében holtan. El sem képzelhető a rémület, az ijedt segítségutáni kiáltás és szaladgálás. Nyomban ott termett a rendőrség, de bizony nyomára sem akadtak a rablógyilkosnak. A boszúálló Isten keze mégis utolérte a tettest. Másnap, mikor a szerencsétlen áldozat iskolás fia koszorúnak való orgonavirágot szedett, a bokrok között véres puskát talált. Nézegette. Ezt már látta valakinél. Gondolkodott s egyszer csak eszébe jutott, hogy a szénhordó legénynél látta múltkoriban, mikor a nem szelelő pipáját piszkálta vele. Feltűnt neki akkoriban a hosszú penge és teknősbékahéjjából készült nyele s jól látta azt is, hogy kis pengéje csorbás. Ez az minden bizonnyal s szaladt felfedezését elmondani.

Még a temetés napján került az embertelen gyilkos hurokra. Próbálta ugyan letagadni szörnyű tettét, de szobájában réáakadtak az összes elrabolt holmira s erre bevallott mindent. Betörés közben

gek nyílnak meg számunkra. Ehhez a szent mentő munkához kéri Morehead az egész világ s benne hazánk evangélikus- ságának imádságát és támogató kezet.

A délamerikai Brazília az egyetlen állam, amely hajlandó befogadni őket. Amikor Morehead megkérdezte a menekültektől, hogy hajlandók volnának-e Braziliába elmenni, a következő levelet kapta tőlük: „Megyünk... bárhova...,

csak mehessünk. Csak egyet kérünk: minél előbb kezdjék meg a tárgyalást Brazíliával, hogy minél gyorsabban vehessek megmentésünk örömhírét. Imádságunk karja hordozni fogja önöket“.

Átszállításukhoz legkevesebb 56.000 dollár (kb. 330.000 pengő) szükséges. Ebből az összegből 17.500 dollár már együtt van. A finn, svéd és norvég ev. egyházak is megtették már a maguk tekintélyes összegű megajánlását. Morehead, aki az amerikai magyar evangélikusok ügyét olyan nagyon a^ szívén viseli,. odahelyezi most a harbiní orosz menekültek szomorú ügyét a magyar evangélikusok szívére és kéri a mi támogatásunkat is. D. Kapi Béla püspök, amint értesültünk, körlevélben fogja az ügyet a gyülekezetek támogató jóindulatába ajánlani, hogy a dunántúli egyházkerület ilyenképpen egy tekintélyesebb összeget ajánlhasson fel offertóriumként. Erről Morehead elnök kapott is már kábelsürgö- nyi értesítést. Bizonyára a többi kerület evangélikusaihoz is eljut majd egyházi főhatóságukon keresztül a kérő szó. A Harangszó azonban már most szeretné megkopogtatni kérő szavával olvasói szívének ajtaját: magyar evangélikusok érezzéték meg, hogy messze keletén égy kis evangélikus sziget sülyedézik a pusztulás sötét vizein. Érezzétek meg, hogy kilométerek tízezrein keresztül 387 égő szempár néz felétek s várja imátokban, filléreitekben a szabadulást. Emberek, akik messze vannak tőlünk, de akiket közelhoz lélekben a közös édesanya sze- retete; emberek, akiknek nyelvét sem értenénk, de akik testvéreink a hitben;

ért haza Kosaras Péter s hogy árulója ne legyen, végzett a félkezűvel.

A gyáros visszakapta az elrabolt értékeket és a pénzt, de nem fogadta el, hanem takarékba tette az árvák részére. Apjukat, ki egyszer életét kockáztatta fiáért, most pedig az írás szerint: „Életét adta az ö barátaiért“ fel nem támaszthatta, de legalább így akarta hű szolgája önfeláldozását jutalmazni. A pénzen kívül házában örök lakást is biztosított a családnak s élte végéig gondviselő apjuk maradt az árváknak.

Az ifjabb gyáros apja örökébe lépve kétszeres szeretettel karolta fel a Kosaras családot. A fiúkat kitaníttatta, aztán saját üzemében alkalmazta őket. Derék, becsületes tisztviselők lettek, kikre bátran- bízhatta akár egész vagyonát.

Sokszor mondta: Nem hiába, a fiúk is örökölték apjuk becsületességét, Istenbe vetett hitét és bizalmát.

Özvegy Kosaras Péterné pedig, kit vénségében egész sereg unoka vett körül, a húsvét hétfői ebéd alatt sohasem mulasztotta el férje jóslatát elmondani és azzal együtt unokái szívébe vésni, hogy: „Csak szenvedések és megpróbáltatások árán juthat az ember igazi boldogsághoz és megelégedettséghez. (Vége.)