Harangszó, 1932
1932-04-03 / 14. szám
1Ö8 Harangszó 1932 április 3. hogy a szegény magyar szérűk megtelhessenek s az eke robotjáért add meg mindnyájunknak a mi mindennapi kenyerünket. jr Elő reménység. I. Péter la. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ö nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.“ M inden husvét ünnepe élő szent reménységet ajándékoz nekünk. A keresztyén embernek nincs is nagyobb reménysége a húsvéti reménységnél. Ez az élő, szent reménység arról beszél, hogy a feltámadott Krisztus, aki az ég dicsőségében él és uralkodik — el fog egyszer jönni megint a földre, befejezi az ő húsvéti munkáját, megnyitja a sírok zárait, feltámaszt minket is — testvéreit — és bevisz az ő birodalmába, hogy az ő országában őalatta éljünk! Nincs ennél szentebb, nagyobb reménység a mi számunkra. Gondold csak meg: micsoda megtartó bizodalmát meríthet ebből a mi szívünk egy egész életen át! Krisztus él! Aki földre szálltával, születésével nekünk testvérünkké lett — íme él és uralkodik az egek-egében. Aki ártatlan halálával nekünk Megtartónkká, Megváltónkká lett — íme él Istennek jobbján örök dicsőségben, s ott teljesen véghezviszi, amit itt alant elkezdett: a te és az én üdvösségemet ........Áldott az Isten, N incsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az ő életét adja az ő barátaiért. (János XV. 13.) Irta: Knábel Vilmos. Történetünk első fej'ezete az északi harcszintéren játszódott le a háború első évében. Egyik előőrs csapatunk napokig volt kénytelen egy rögtönzött állásban vesztegelni, mert a szemközti lejtőről jól beépített orosz gépfegyverosztag tartotta őket tűz alatt. A legkisebb mozgásra jégeső módjára hullottak a lövegek a kis csapat állására, úgy, hogy senki ember fia, ha kedves volt élete, el nem hagyhatta azt. — Bajtár$ak — szólt egy éjjel a leányarcú zászlós — ezt tovább nem tűrhetjük! Ki kell emelnünk ezt a darázsfészket, különben nyomorultan pusztulunk el mind. Nem akarok azonban senkit sem kényszeríteni, hogy velem tartson a megrohanásban, de akinek van mersze és nem fél a maga árnyékától, az jelentkezzék! — Kissé meggondolandó az ügy — aki újonnan szült minket élő reménységre!“ Pillanatnyilag, látszólag diadalt ülhet itt a földön a gonoszság, látszólag elpusztulhat, elveszhet körülöttünk minden — mégsem félünk, mert Krisztus él és mi jól tudjuk, ő igényt tart erre a világra, mint az ő birodalmára! A Kajafások, a Pilátusok meghalnak, Mohamed s a pápák is elporladnak — de Krisztus él és uralkodik mindörökké ! A végső diadal csak az övé lehet! Ezt a reménységet Péter apostol élő reménységnek nevezi! Élő, mert ott virraszt a temetők sírhalmai felett; élő, mert ott dobog minden hivő szivében mind az Ur napjáig; élő, mert ez győzödel- meskedik ezer bajon, szenvedésen, ez tűzi a keresztet a sírhalmok fölé, ez szól vigasztaló beszéddel az elköltözőitek után imigyen: nyugodjatok békességben a boldog feltámadás napjáig; ez a reménység az üdvösség sisakja, mely biztat s vigasztal: Jézus én bizodalmám örök életre vezérem ! Áldott az Isten, aki ezt a reménységet adta Jézus Krisztusnak a halálból való feltámasztása által! . . . „0 a halál meggyőzője, Erőt ád bús telkednek, Csak te is, mint tisztelője, Felelj meg szép nevednek. Tartsd hű emlékezetedben Jézust egész életedben“. Amen. * Terjesszük a „H ARANGSZÓ“-t! szólt az öreg Kosaras Péter —, merthogy kiemeljük a fészket, az holt biztos. De aztán, hogy hányán harapnak fűbe, annak Isten a megmondhatója. — Úgy látom öregem, maga félti legjobban életét, pedig hát már kivehet- te mindenből bőségesen a részét. — Igaz, — felelt az öreg, — hogy vigyázni kellene életemre, mert haza várnak feleségem és gyermekeim. De ez még csak a kisebbik gondom; majd csak meglesznek Isten segítségével ezután is. Nemszeretném azonban az apák Jákob szerinti szemrehányásai illetnének: „József nincsen, Simeon sincsen, Benjámint is elviszítek“. Nem szeretném az anyák és mátkák könnyeit sem lelkemre venni, mikor reményüket, boldogságukat siratják. — Jól van, öregem, látom bibliás ember. Mondja, miért nem indul inkább Krisztus Urunk szavai után, ki azt mondja: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az ő életét adja az ö barátaiért“. — Adom én szívesen zászlós úr, elsősorban magáért, hisz önként ajánlkoztam csapatába, mert van szíve embereihez és együtt szenved velünk. Aztán társaihoz fordulva szólt: Beszélgetés az artíkulárís Nemeskér történetéről. Irta: D. Payr Sándor. (2) K. Mikor lett Nemeskér ismét püspöki székhellyé ? E franciatetős templomban prédikált Perlaky 18 évig nagy hévvel és bátorsággal, Bizony polemizált is. Több beszéde fennmaradt. 1746-ban püspöknek választották. Ezzel Nemeskér központja lett az egyházkerületnek. Többször voltak itt kisgyülések, lelkészavatások. Püspöki székhely maradt Perlaky utódja, Balog Ádám idejében is. (1749—71.) Egy győri végvári vitéznek fia, ki 1739.-ben járt Wittenbergben. Maga is erélyes, katonás férfiú. Érdekes szervezeti szabályokat készített és szorosan tartá össze Nemeskér községeit s a kevésre olvadt dunántúli egyházakat. Az ő idejében választották Wittnyédy Jánost dunántúli felügyelőnek s Káldy Mihályt másodfelügyelőnek. Ezek egyszersmind Nemeskér vezetőemberei is voltak. Most lett csak igazi központtá az artikuláris hely. A környékből a Mesterházy, Szemerey, Ajkay, Csáfordi, Tóth, Gyarmathy, Németh stb. családok is mindig itt voltak a templomban és a gyűléseken. K. Milyen volt az egyházi élet Balog püspök idejében ? Az artikuláris Nemeskér virágkorát élte. Nagy temploma mindig zsúfolva. Iskolája országos hírnevű. Perlaky könyveit megvásárolva, azóta gazdag könyvtáruk is van. Jeles rektora volt a nyitra- megyei tudós és szellemes Klutsovszky Mihály (a fia győri tanár), aki egyformán verselt latin és magyar nyelven, s bámulatos jártassága volt a bibliai idézetekben. Több verse fennmaradt, a kerület embereit latin epigrammákkal jellemezte. Kitűnő orgonista is volt. Többször hívták lelkésznek, de nem ment. Or— Kövessük a zászlós urat mind, ne vonja ki magát senki! Úgy is lett. Amint pirkadni kezdett kelet felöl, az egész csapat, mint egy ember kiugrót biztos fedezékéből és rohant az orosz állás felé. Elöl kivont karddal maga a zászlós futott. Az oroszok első pergetése rövid volt, lábuk előtt porzott a szántás. Mire aztán első csodálkozásukból magukhoz tértek, már talpra ugrottak ismét a magyar hősök és rohantak előre, úgyhogy az orosz golyók most meg fejük felett süvítettek el. A harmadik ugrásra pedig már bent is voltak az orosz állásban. Most kezdődött csak az igazi harc: ember-ember ellen. Fogcsattogással, düh és fájdalomkiáltással lett hangos a domboldal, míg a megmaradt oroszok futásnak nem eredtek. A zászlós két orosz tiszttel került szembe. Az első szörnyű csapásait még kivédte, de odaugrott társa s feje felé sújtott. Az éles kard felhasította fél arcát, hogy egyszeriben vér öntötte el még a szemét is. Időt nyerve, az első emelte fel ütésre kardját, de az ütést az öreg Kosaras Péter csupasz karja fogta el. Közben a többi is segítségre sietett s egy-kettőre leszerelték a két orosz tisz-
