Harangszó, 1932
1932-01-10 / 2. szám
1932 január 10. HARANGSZÓ 11 fordulok és teljességben kapok tőle. Ha képtelen vagyok valamire, annak nem Isten az oka; az én hitem fogyatékossága az oka s annál inkább tusakodom imádságban, amig meg nem kapom, amire szükségem van. Boldog vagyok ennek a valóraválásáért: az ö tökéletességéért és a magam tökéletlenségéért; az Ő teljességéért és a magam fogyatékosságáért. Én nem vagyok képes sem erre, sem arra, de mindig odafordulok Ő hozzá és soh- sem telek be vele. A hivő mindig az istenségben van. „Mert mikor erötelen vagyok, akkor vagyok erős“, — ez az ige igaznak bizonyul minden tapasztalatomban. Nehézségek jönnek, üldöztetések támadnak, ellenállásra találunk. Az Ö teljességének számunkra meglévő lehetősége következtében, amelyet az ördög is jól ismer, nem tűnnek el a nehézségek, de mindez áldássá válik számomra, mivel arra ösztönöz, hogy minél többet megvalósítsak a magam életében az Ö teljességéből. Minden küzdelemben egyre többet juttatok érvényre az Ő teljességéből. Az élet egy szövevény, melyet az szqj^í'űsáí^ kettps, .vet,élője sző. Ez kikerülhetetlen természeti törvény. Miért van nappal és éjszaka, fény és árny? Magad is érzed, hogy szükség van ezekre. így van szükség fájdalomra és örömre. De az egész ránézve pedig szomorú műveletet, mintha csak levetett kabátját adná át valakinek. István menekült. Úgy érezte, hogy darabonként tépik ki szívét, amint az egyes vagyontesteket birtokba vették Eőriék. Mindig arra járt, amerre nem láthatta senki. Amerre csak nézett, a multnak szép képei elevenedtek meg előtte, melyek ma oly fájdalmasan néznek reá, mintha együtt simának vele. A legjobban érezte magát a legszomorúbb helyen, ősei sírboltjánál. Ott ült órák hosszat. S mikor arra gondolt, hogy szülei mától fogva idegen földben nyu- gosznak itt, majd a szive hasadt ketté. Nem tudott vigasztalódni. Itt ül most is.. Amint kisirt szemével felnéz, a kastély mellől, előtűnik Melánia, Eőriék leánya. Szerte futkos a parkban s örül mindennek Mindenhol Iát valami szépet s nem tudja, hogy az ö gondtalan öröme valakinek gyógyíthatatlan szenvedést okoz. Ép a sírbolt felé tart. Ez is érdekli. Szinte futva közeledik. István szeretne eltűnni. de a leány már meglátta s így marad. A leány feléje jön. Nevetve jön. Mintha egészen természetesnek tartaná, hogy e szép helyen mindenkinek örülni kell. Kifejezést is ad ebbeli érzéseinek, amint lelkendezve felkiált: —- Istenem, de szép itt minden! István igyekszik elpalástolni bánatát, fél megzavarni ennek az ártatlan gyerugyanakkor szükségem van az Ö teljességére, hogy fájdalmamat a belőle áradó örömbe fojthassam, gyötrelmemet az Ő kegyelmébé, zokogásomat az Ő vigasztalásába, gyengeségemet az Ő erejébe! A nyomorúságok nagyító tükrök, amelyeken keresztül még tündök- lőbben látom ragyogni az Ő dicsőségét, azt is, ami abból az enyém. Más hasznom is van abból, hogy tökéletesen tudatában vagyok az ő teljességének. Természettől fogva ki vagyok szolgáltatva a sötétség hatalmainak. És előbb csak barlangokba, dzsungelekbe, a hegyek közé tudtam előlük menekülni s akkor is nyomomban voltak, elsősorban szenvedélyeim. Azután is a sötétség hatalmainak legkülönfélébb erői vadásztak reám. Folytonos menekülés volt az életem, mert a harc nemcsak egy oldalról, nem egyféle fegyvernemmel folyt ellenem. És olvan kimerítő volt ez a harc, olyan halálosan ijesztő. De most, az ő teljességét megismerve, ■ tudom, hogy nagyobb az az Egy, Aki bennem van, mint azok, akik rajtam kívül: a világban. Az 6 teljességéhez nincs. fogható. Újra meg újra harcra száll mind ezek ellen a rossz befolyások éllen, s a harc kimenetele nem lehet más, mint győzelem. Egyiptom istenei, vagy istennői nem indíthattak háborút Jehova ellen, még kevésbbé győzhették le a meknek örömet. Alié: észrevehetően mosolyog s úgy nézi Melániát. De az a mosolygó nézés befelé vérkönnveket sirt. Ezt megérezte a leány is. Kipirult arca elszintelenedett s piciny szája sírásra görbült. — Ugye megbántottam? — kérdi, miközben két nagy könny csúszott le halovánv arcán. — Nem. Melánia, nem bántott meg, — vigasztalja István a kis ijedt madarat. — Önnek joga van örülni. Az én fájdalmam nem zavarhatja a maga boldogságát. Melánia közelebb jött, egészen István mellé. Oly bizalomkeltő volt ez a hang, bármily szomorú is. Nagyon halkan mondja: — Ugy-e fáj megválni a birtoktól? — Kisasszony megértheti, hogy fáj, — szól István. — Nézze, itt e fák alatt nőttem fel. Itt éltem le gyermekéveimet, itt játszottam s futkostam, mint ön, mikor még én. is oly boldog voltam, mint magácska. Nézze, ott azt a két vastag fát. Atyám azt mondta mindig, hogy már háromszáz évesek s háromszáz éven át Horvai-gyerekek játszottak alattuk. Ott szokott édesanyám ülni, mi bátyámmal kergetőztünk körülötte s ö mosolyogva nézte gondtalanul játszadozó gyermekeit. S mindez elmúlt. Egy sétát sem tehetek már itt, hol százados múlt láthatatlan hatalmakat, az örökkévaló Lélek teljességét. Engem is körülvesz az örökkévaló Krisztusnak ez a teljessége, az egész Szent- háromság teljessége. Ismerem ennek a teljességnek minden irányban való megnyilvánulását s folyton- folyvást magasztalom az Isten Bárányának győzelmét. Naplótöredékek az 1931. évi Osnabrückben s Miinsterben tartott Gusztáv Adolf-egyesülefi ünnepek és közgyűlések napjaiból. Irta: Ziermann Lajos, e. gyámint. e. elnök. 1931. szent. 10. Kitárom az ablakot s áhítattal, imád- ságos lélekkel hallgatom templomtornyunk Miatyánk-harangjának hajnali imára hivó szavát. Egy óra múlva már Rées felé visz a vonat. Scholtz Ödön esperes. egyházkerületi gyámintézeti elnök az utitársam. Jó, hogy ketten vagyunk. Hisz útközben sok baj érheti az embert. Azelőtt azt szokták mondani, aki nem tud imádkozni, menjen a tengerre. Ma a szárazföldön, a vasúton is megtanul imádkozni az ember. Beszélünk a legutóbbi Vasúti szerencsétlenségről, a jü- teborgiról s a Göss község melletti katasztrófáról, melv utóbbinak, a többek közt Ranoss Viktor debreceni kollegánk lett az áldozata. S nem sejtjük, hogy ami D. vonatunkra, melv Budapestről jövet, bennünket Bécstől Frankfurtig visz: leselkedik már az emberbőrbe bujtatott ördög. Két nap múlva elérte Bia- torbágynál. Bennünket megszabadított >a mi kegyelmes mennyei Atyánk a goaz én őseimről beszél, hol édesanyám lelke iár s az én gyermekéveimnek boldog álmai -susognak a fák árnyékában. Ugye megérti. Melánia? Ne nézze az én könnyeimet, örüljön, legyen vidám. Ne érezze egy szerencsétlen ember fájdalmát, mert az keserűvé teszi még a boldogságot is. István ráhajolt a vasrácsra és sirt, mint egv gyerek. Melánia vele sirt s nem is iparkodott visszafojtani zokogását. Nem szégvelte István előtt könnyét s valahogy úgv érezte, hogy jól esik neki ez a sirás. Mintegy könnyíteni akart ő is István fájdalmán. — Ne sirion. — szól majdnem könyörögve Melánia — mert azt hiszem, hogy én vagyok a maga szenvedésének oka, hogy én tolakodtam Ide s raboltam el a maga múltját s jövőjét. — Nem... nem, — mondja tiltakozó- lag István — nem kárhoztatok senkit. Maga ártatlan gvermek s joga yan a boldogsághoz, örüljön. Nem okolom önöket, kik birtokba veszik ősi fészkünket. Nem. Ez az élet rendje. Ma nekem, holnap neked. Maguk ma megkezdik itt azt. mit mi megkezdtünk ezelőtt háromszáz évvel s amit a mai nappal befejeztünk. A mi sorsunkért nem lehet senki- sem felelős, csak... csak mi. (Folytatjuk).
