Harangszó, 1931
1931-09-13 / 37. szám
m . HARANGSZŐ 1931. szeptember i3. fel keblünkben. Mester légy velem, taníts! A „Te Igéd hallgatása gyönyörűséges“. S akkor közelebb jutunk hozzá. Hallani, látni véljük öt magát. Pompás, vadvirágos és madárdalos mezőn látom. Gyermekek, gondtalan, vidám gyermekek veszik körül. Hozzásimulnak. A gyermeki szív nagy és szent szeretete, a lélek imádata ott ragyog, csillog az arcokon ... És vidámak. Kacagásuk őszinte, szívből jövő. A mester tanítja őket. Vájjon mit mondott nekik? Valami nagyon-nagyon szépet, amilyet még sohasem hallottak. Jézus tanít. A mosoly — ez az emberi magasabbrendűségünk egyik gyönyörű vonása — a mosoly ott van az arcokon. Ez az élet tanítása. Szeretet sugárzik minden szavából, az a mindent átfogó hatalmas szeretet, melyről Pál apostol zengte el öröklétű Himnuszát. (Pal I. lev. ko- rinth. 13.) A gyermekek egész lelkűkkel szomjuhozzák szavát. Ez a szeretet fegyvere! Tanítók, tanárok! Valahogyan ilyenformán kellene tanítani. Szülők! Valahogy ilyenképpen kellene gyermekeket nevelni! Ezután változik a kép. Ősz aggastyánok, komoly férfiak körében látom őt. Nem világhírű bölcsek és tudósok, hanem egyszerű, szegény, de lélekben gazdag emberek ezek. A Mester tanít. Áhítattal és csodálattal hallgatják szavát. Lélekben gyermekké válnak s testvérekké a nagy összekötő kapocs, a szeretet tüzében. Lélekben gyermekekké válnak, mert a Mester arra tanítja őket, hogy: „Ha nem lesztek olyanokká mint a gyermekek, sohasem mehettek be a mennyek országába“. Jézus tanít. Tanítása örökéletű, mert a legerősebb fegyver oltalma alatt áll s ez a szeretet fegyvere. Ismered a tanítást, evangélikus testvérem? Ismered a Bibliát? Egyszer a Mester a Genezáreth tó mellett járt, meglátott két halászó férfiút: Simon Pétert és Andrást. Ekkor mondta nekik ama emlékezetes szavakat: „Kövessetek engem s ezután emberekre halásztok“. Azok pedig követték öt. Minket is hív Jézus. Szegődjünk tanítványaivá. Válasszuk mesterül őt, a világ legnagyobb, legbölcsebb és legnagyobb szeretettel nevelő tanítóját! Jézus tanít. Vegyük elő a megsárgult lapu öreg Bibliát s mélyed- jünk el tanításaiban, mert — az Ő terhe könnyű és az Ő Igéjének hallgatása gyönyörűséges! A magyar ifjúság Kecskeméten. 800 ifjú és vezető vett részt a Keresztyén Ifjúsági Egyesületek (K1E) által augusztus hó 20.—23.-án Kecskeméten rendezett első nemzeti konferencián. A „Harangszó“ egyik múlt számában hallottunk mar egy másik ifjúsági, a CE konferenciáról s most ismét egy másikról számolhatunk be olvasóinknak. Mit jelentenek ezek a hírek? Azt, hogy Isten Lelke át akarja hatni a magyar lelket is, hogy a mai válságos, csődós, bizonytalan világban csaK egy alap van, az Isten Igéje, örüljünk, hogy ezt a megállapítást nem az idősek ezer csalódáson, küzdelmen átment lelke, hanem a jövőt jelentő ifjúság egy része látta meg. Soha nem hallott friss, pattogó ritmusú fúvószenekar muzsikája harsogta át Kecskemét városa főútcáját augusztus 20.-án. A kisújszállási itjúsági zenekar ifjai fújták az indulót. Valóban induló volt. Egy eleven, mindenhol helyet kérő ifjúsági mozgalomnak, egy protestáns ifjúságnak, amely életprogrammját a Bibliával együtt tudja és akarja elképzelni, volt az indulója a magyar köztudatban. 800 ifjú, a reformáció óta az első nagyobb szabású, bibliai alapon való tömörülése volt ez a magyar, protestáns iíjúságnak. Cserkészek, a nür- bergi (Németország) KlE-sék csoportja után, ütemesen lepő, az ország minden viseletében, az ország minden részéből jöttek az ifjak az első nemzeti konferenciára. A megnyitó igazolta a konferencia valóban nemzeti jellegét. Az egész magyarság képviselve volt itt. Elszakított területek magyarjai küldték el fiaikat erre a konferenciára. Üzent az új, bib- liás magyar ifjúságnak Pozsony, Kassa, Losonc, Huszt, Nag.yszőllös, Szatmár,. Kolozsvár, Brassó, Nagyszalonta és testvéri szívet küldött Amerika magyarsága is. De ott volt ezen a konferencián a németek, hollandok, jugoszlávok, csehek testvéri kézszorítása is. A golgotái kereszt, mint hatalmas összekötöjel, ott állt magasan azok fölött a korlátok för lőtt, amelyeket a határok és nyelvek jelentenek. Ifjúba jövő Krisztusnál vág! Péter és János. Irta: Gáncs Aladár. 1. I. Péter és János hátramaradtak. A nap nagyon nekiesett az út porának. Mintha minden homokszemecskét külön fúróval fúrt volna, úgy felmelegedett az utas lába alatt a talaj. Végül azt se lehetett tudni, melyik forróbb: a fúró, melynek nyelébe a nap markolt, vagy a samá- riai fövény, melyen fényes hegye táncolt. — Hagyjuk őket! — intett Tamás mély fekete szemével az úti társaság többi tagjainak — Jó néha kettesben lenni. Egyesek megértőleg bólintottak. Mások meg Jakabra néztek, aki a halszélen lehorgasztott fővel bandukolt. Meg is szólalt. — Tudjátok, mikor voltak ők először kettesben? Akkor, mikor az Úr Bethfagéba küldte őket, hogy hozzák el a szamarat az ő vemhével együtt. — Jól megjegyezted magadnak, Jakab! Talán csak nem fáj még mindig, hogy akkor kimaradtál? — fordult feléje András sárga vászonköpenyét kissé lejebb vetve a válláról. Mintha mit se hallott volna. Jakab folytatta: — S a főpap udvarában is azon a sötét éjszakán közülünk csak ők ketten voltak. Ezt is jól megjegyezted magadnak, Jakab! Pedig oda te is, meg én is, meg mi minden elmehettünk volna. Ahoz nem kellett külön kitüntető megbízatás. — És még egyszer voltak ők kettesben. A húsvét reggelén, így találták őket a feltámadás hírét hozó asszonyok, ők ketten tudták meg először. Együtt futottak a sirhoz. Milyen jól jártak! ■— No, most lehet, hogy rosszul járnak, — vélte Tamás. — Mi előbb fogjuk meglátni a Mestert. Nemsokára üalilea határába érünk. A csillanás, ami néha felötlik ott a messzeségben, már a tenger. A Tiberiás tava. S az Úr azt üzente az asszonyoktól, hogy menjünk el Oalileába, ott meglátjuk é')t. Hátha már az első mesgyénél vár reánk az Úr! Péter és János most aligha le nem maradnak. Lelkendező, boldog szív volt e szavak mögött. Azóta, hogy a múlt vasárnapon ujjait a Mester sebébe dughatta s úgy betelt rajta az Urnák egy szava, egész biztosra vette Tamás valamennyit. Még azt is, amit csak üzenetben hallott.-— Az igaz, — szólt Natanaél kipirult arccal, —jól tenné a Mester, ha mindjárt a határnál beváltaná szavát. Ti szüléitekét, testvéreiteket, családi fészkeiteket is felkereshetitek. Engem csak az Úr szava hozott. Ha Őt nem találom, értelmetlenné, szószegéssé válik egész utam. Legutóbb azzal mentem el hazulról, hogy vagy megtalálom az igazságot, vagy engem nem látnak soha többé otthon, Kánában, Galüea tartomány kedves városában. Hazamenni Jézus nélkül, — nem, ezt semmi áron! Oh, bár csak Vele mehetnék! — Nem hiszem, — szólalt meg András, — hogy ennek valami akadálya volna. Az üzenetben, amit az asszonyok hoztak, épen azon volt a hangsúly, hogy előttünk megy fel Oalileába. Ha mi hittünk volna s nem maradunk zárt ajtók közt Jeruzsálemben, már régen megmutathatta volna magát itt. Hisz itt szerettük leginkább látni, drága Galileánban.
