Harangszó, 1931
1931-06-21 / 25. szám
1931. június 21. HARANGSZÓ 203 ma és életformáló erővé válik. Igen sokat tudnak belőlük kívülről. S az órákon sokszor hall az ember igen találó ének- vers citátumokat. Akadnak kuriózumok is e téren. Ilyen volt, amint a közösségi körökben még ma is beszélik, a „vak Hansjörg“, aki mintegy 300 éneket tudott kívülről. S ezek között volt egy ének, amelynek magának 130 strófája volt. Ha az órán megkérdezték: No, Hansjörg, tudsz-é erre rímet (Reimle’)?“ — sohse jött zavarba, hanem kivágta az éppen odaillő énekverset. Az órára nem visznek énekeskönyvet, hanem a vezető felolvassa az ének első két sorát s azt eléneklik. Akkor megint felolvas két sort s megint eléneklik. S így megy végig. Szinte tüntetnek a lassú énekléssel. Különösen a legutóbbi időben, a „fiatal“ közösségek gyors éneklési módjával szemben. Az ének után felállnak és az öregek közül imádkozik valaki, akinek a „vezető“ int, vagy akit néhány csöndes szóval megkér. Az imádságban minden cifraságtól mentes egyszerűségre és rövidségre törekednek. Sokkal szívesebben hallják a dadogó, egyszerű, de őszinte, szívből fakadó fohászt, mint a díszes „szép“ imádságokat, amely előttük inkább színpadi produkciónak tetszik, mint imádságnak. Sokszor szólít fel a vezető egész váratlanul fiatalokat is, a'kik igazán csak „dadogó“ imádságot tudnak mondani. Egy ilyen alkalommal történt, hogy az egyik fiatal ember igen szégvel- te azt a zavartan, akadozva kinyögött néhány mondatot, amelyből az imádsága állott. Az óráról hazafelé menet pör- lekedett is szívében az Úrral, miért nem adott hát a szájába szép lendületes szavakat. hiszen ö azt Ígérte tanítványainak, hogy a kellő pillanatban mindig meg fogja adni azt, amire szükségük lesz. Itt hirtelen megállt. „Amire szükségük lesz ...“ „No, és néked mire volt szükséged?“ — súgta a ielkiismerete. Erre elpirult és megértette, hogv ö azért szerette volna a lendületes, szép szavakat, hogy a gyülekezet előtt feltünhes— Úgy fogok tenni. Még egyszer végig lapozom este fehér abroszos asztalunkon, lehullatom én is fájó könnyeimet megsárgult fanjaira és kérem a meghaltak1 szellemét, hogy bocsássák meg hálátlanságomat. Mester úr megkönnyebbült lelkiismdretem, köszönöm, hogy megértett. — Isten áldja meg gazduram! Járjon jó szerencsével és maradjon hithü mindhalálig. A biblia az első német nyomtatványokból való volt, így Sándor gazda szép összeget kapott érte. Az ősök egyetlen megmentett kincse szerencsét hozott a bajba esett családnak:. Megáldotta az Isten az összeget. Sándor gazda vagyona takarékossággal, jókedvű munkával és imádkozással csakhamar felszaporodott. A biblia ára volt az a kis mustármag, mellyel Isten a benne hívő és bízó Sándort megsegítette. Azóta minden konfirmációnál az ő bibliáit ajándékozza a lelkész a gyülekezet új, felnőtt tagjainak. Vége. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! sen vele. Éppen azért alázta meg az Úr a dadogó szavakkal. Ekkor aztán megnyugodott és erre az esetre emlékezve mondogatta még késő vénségében is: „Minden jó arra, hogy megalázzon“. — Olyan eset is előfordult már, hogy a vezető nem állhatván ki az imádkozó hosszú és üres fecsegését, hirtelen közbelépett és egy erőteljes Ámen-ne! véget vetett neki. Az óra után azt mondták neki, hogy helytelenül cselekedett, mert aki a „gyülekezet“ nevében imádkozik, abból a Lélek szól, már pedig meg vagyon írva: „a Lelket meg ne oltsátok!“ ,Igen ám, válaszolta az, de a jelen esetben a saját Én-jének a lelke szólt belőle, nem pedig az Isten Lelke“. Az ének és imádság után következik az óra veleje: az Isten Igéje. A vezető felolvassa a kiválasztott textust s aztán megvilágítja a néki adott világosság mértékben. De nem beszél sokáig. Legföljebb 10 percig. Általában szigorúan arra törekednek, hogy a mondani valóD. Luther Márton. juKat röviden, velősen fejezzék ki. A fe- csegők ellen itt is élesen kikelnek. A hires Kolb iskolamester, akinek az elmélkedéseit még ma is legszívesebben olvassák!, sokszor szokta citálni a Prédikátor mondását: „Az Isten mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded legyen kevés; mert álom szokott következni a sok foglalatosságból; és a sok beszédből bolond beszéd.“ (5:2—3.) „Ne beszélj egy szénásszekérre valót, mikor öt szóval is megmondhatod ugyanazt!“ — volt a jelszava egy másik brúdernek. „Aki kevés szóval nem tud sokat mondani, az sok szóval csak keveset mondhat“. „A szóbőség szellemi szegénységet takar“ és hasonló szállóigék keringenek közszájon a Stundebru- der-ek közt, mely mind annak a jele, hogy állandó hadakozásban állanak a lelki építés kolerabacillusával, az üres fecsegéssel. A vezető, miután befejezte a maga mondanivalóját, barátságosan felszólítja a mellette ülőket is érdemrendi sorrendben: „No, Gottlob, talán te is mondanál valamit!“, „No, Kari, mit gondolsz te efelöl?“ — és hasonlókép. A felszólított azután szintén elmondja, amit neki világosított meg a Lélek az illető textusban. A beszédüknek nincs prédikáció jellege. Egymásnak beszélnek, szinte egymáshoz is intézik a szavaikat, hogy egymást építsék vele. Valahogy olyan barátságos ebédutáni eszmecsere jellege lesz így az egész órának. De igen komoly, igen mély gondolatokat hoznak sokszor felszínre az illető ígehelyböl. Sokszor beszélnek az illető igével kapcsolatos megtapasztalásokról, sokszor takarják beszédüket találó képekbe. De szavaik soha sincsenek a hallgatóságnak szegezve. Azok hallgatják az öregek építő beszélgetését és kiveszik! belőle, ami reájuk tartozik. Sokszor-mondanak igen szigorú, halálosan komoly dolgokat, de nem úgy mintha a többiekre is reá akarnák kényszeríteni a maguk lelki álláspontját, hanem úgy, mint amit őreájuk, magukra nézve tett kötelezővé az Igén keresztül a lelkiismeretükhöz szóló Lélek. Szavaikat egészen reábizzák a Szentlélekre. Az fel tudja használni ott, ahol akarja. Ök a „maguk erejével“ senkit se vihetnek előbbre a lelki életben, sőt csak rombolnának a másikban, ha ezt megpróbálnák. Hanem a Lélek az működik s az az ö együgyű, gyarló szavaiknak is erőt tud adni abban az előre elkészített lélekben, akit közéjük vezet. Épen ebből a meggyőződésből kifolyólag nem végeznek semmiféle „külön“ toborzó munkát. Ezért fogadták bizalmatlanul az újonnan keletkezett közösségeket, amelyeknek már a nevükben is benne van az „evangelisatio“, a toborzó munka. A Lélek az, aki hívja, gyűjti, megvilágosítja stb. a lelkeket. Még pedig sohse tömegesen, hanem személyen- kint. És igen sokszor nem is a „szavak ‘ által ejti foglyul az embereket, hanem a keresztyének, a hívők életének prédikációja által. A Lélek munkája csendes munka. A keresztyének kötelessége: élni, a Lélek fegyelme alatt, teljes ön- és világmegtagadásban, szentül — és imádkozni. Ez az ő evangelizat.ás munkájuk. Az már csak egészen természetes, magától értetődő dolog, hegy ha összejönnek más emberekkel, akkor nem hiú. világi dolgokról beszélnek, hanem ami a lelkűket eltölti: a Megváltóról. De nem erre az ú. n. mindenáron való „bi- zonyság téti Vre“ teszik a fő hangsúlyt, hanem a szent életre és a segítő szere- tetre. „A hitetlen ember olyan, mint a kóbor kutya: bizonyságtételeddel ritkán, csalod haza, mert azt fütykösnek nézi, de ha már elvette tőled a segítő szeretet húsdarabját, akkor nem fél a bizonyságtételedtől sem“ — mondotta egy „Hahn’sche Bruder." Különösen nem szívlelhetik az „új megtértek“ bizonyságtévő buzgóságát, mert ez rendszerint vagy tapintatlan hevesség, vagy hamar ellobbanó szalmaláng. Amikor egy rövid ideje felébredt ifjú arról beszélt egy öreg Brúdernek, hogy elmegy misszionáriusnak, hogy mindenütt bátran elhirdethesse, amit megtapasztalt, az öreg Bruder csak annyit mondott neki: „No-no, Szepi, jó lesz a dugaszt nem nagyon tágra nyitni,
