Harangszó, 1931
1931-03-15 / 11. szám
84 HARANGSZÓ 1931 március 11. tlf élet. Galata 220. .Élek pedig többé nem én, hanem él bennem g Krisztus.“ E gy mélyen keresztyén életet élő család otthonában érdekes képet láttam. A keretbe foglalt kép üvegje mögött a fehér alapra fekete fonálból ez a szócska volt hímezve: Én — azután e szócska közepén egy széles, hegyes nyíl ütött keresztül. Pontosan a középen, mintha csak a szó szívét akarta volna átjárni... Ugye érdekes kép ... sőt tanulságos ... hangtalanul is a fenti igét prédikálja: Az „Én“-t meg kell öldökölni, keresztül kell húzni!.. . Oh gondoljuk csak meg: milyen borzalmas hatalma van az Én — bálványának, vagy mondjuk így: az önzésnek! Ebből fakad, innét ered minden harc, minden békétlenség az emberek között. Az önzés — amely a másikra való minden tekintet nélkül csak a maga érdekét hajszolja és juttatja diadalra. Az önzés '— ebből fakad az embernek minden belső meghasonlása, elégedetlensége, minden gondja és keserűsége, mert az önzés soha semmivel meg nem elégszik... Az önzés —- itt van a gyökere még a hitetlenségnek is, mert az Én-bálvány le akarja taszítani trónusáról még az Úristent is, hogy maga ülhessen annak trónjára ! Ugye, milyen rettenetes hatalmú bálvány az: „Én“! .Ezt az A tabáni temető sírja. Irta: Csöváry Dezső. 1 Amikor még, mint egyetemi hallgató róttam Pest utcáit, egyízben kimentem a tabáni temetőbe, hogy ott tanuljak. Azelőtt nem ismertem ezt a régi, kedves temetőt. Begyöpösödött sírok, vadrózsával befutott sírkeresztek nyugosznak a tabáni temetőben. Sok-sók szomorú fűz bólingatta zöld leveleit. Fülemiledaltól volt hangosba temető. Puha, zöld pázsit a sírokon és sírok között tarkítva vadvirágokkal. Csend, végtelen, szivetzson- gító csend terült el a temetőn. És ezt a csendet csak a fülemülék andalító dala törte meg. Olyan volt az egész temető, mint egy végtelen na^v templom, soksok oltárral, a sírokkal. Még zsolozsma is szállt fel a temetőből, a filemilék édesbús éneke. És kell-e ennél tisztább és szebb ének? Alkonyodott. Egymásután gyultak ki az ég lámpái, a tündöklő csillagok. Én lefeküdtem két sírhalom közé és elmerengve néztem a vibráló, fénylő csillagokat, melyek mosolyogva néztek le rám,, mintha Isten szemei lettek volna. Valami megmondhatatlan édes, bágyadt érzés lett úrrá felettem. Ügy éreztem, mintha én is meghaltam volna és ott feönzést ki kell pusztítani, át kell verni a halál nyilával!. .. De hát hogyan lehetne megtörni az „Én“ borzalmas erejét?... Ennek csak egy módja van. Vonuljon be a megfeszített Krisztus a hit által a mi szívünkbe, és a Krisztussal egyetemben bevonul szívünkbe az a hatalom, amely erősebb, print az önzés, amely lerontja az „Én“ bálványát is! Az önzés helyére egy más uralkodó hatalom kerül: a Krisztus szeretete,- az önfeláldozó, a magát érettünk adó szeretet. . . Agolgothai kereszt alatt összetörik minden mi dicsekedésünk ... a haldokló Megváltó magával viszi a halálba a mi ó-emberünket, hogy beteljesedjék rajtunk is a nagy, apostoli szó: „Krisz tussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.“ „Én üdvöm, szivembe zárlak. Holtomig, síromig El sem is bocsátlak. Életem élete te vagy, Megváltóm, legfőbb jóm, Örökségem maradj. * * Istennek csuda kegyelmét Ö hozza, s hordozza Bűneinknek terhét. Ö amaz ártatlan bárány, Ö küzdött, hogy üdvöt Nyerjünk vére árán.“ Ámen. * Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! küdnék a honvédekkel az édes magyar föld mélyén, de lelkiismeretem fönn van, fönn úszik a tejúton a halott honvédek telkeivel. Olyan könnyűnek, olyan vidámnak éreztem magamat. Mintha szánnék, emelkednék mindig feljebb és feljebb és rohannék sok-sok véres szív között a bolygók között. Elszakadt tőlem a zaj, a gond, a bánat, a keserűség. Nem értek hozzám a rossz indulatok, az emberek végtelen kicsinyes dolgai, amelyekkel egymás boldogságát tépik törik, zúzzák. Csak repültem, szálltam: és ez boldogsággal töltött el. Ügy gondoltam, hogy ime nem is olyan rossz meghalni, hiszen ezt a könnyűséget, ezt a boldogságot, amely telkemet eltöltötte, a földön sohasem értem volna el, mert a földön olyanokkal is kell találkoznunk, akiknek csak az az örömük, ha mások boldogságát tönkretehetik, ha másnak bájt, szenvedést és szomorúságot okozhatnak! Hát csakugyan meghaltam? Nem, nem lehet, hiszen a testem itt fekszik a 48-as honvédek sírhalmai között. És mégsem tudtam felkelni a zsibbadástól, amely testemre nehezült. Valahol megszólalt az éjjeli bagoly, utána pedig fojtó zokogást hallottam. Mi ez? Ki sír itt a régi temetőben. Minden erőmet ösz- szeszedve, felugrottam és szétnéztem a Könnyes hazaszeretet. Egy képet találsz, kedves Olvasóm, a lap első oldalán. így sírhatott valamikor Jézus az Olajfák hegyének lejtőjén Jeruzsálem felett. Fején nem volt ugyan látható még a töviskorona. A nép inkább aranykoronát képzelt a fejére. De ő maga már érezte a nagypénteki tövis szúrását. Könnyei egy ellenségtől megtiport nemzet fölött hullottak, örök vigasztalásul minden megtiport nemzetnek. Mert ha Jézus egy megtiport nemzetet megsiratott, akkor biztos lehet minden leigázott nemzet arról, hogy feléje is odahajlik Jézus részvéte s útjára ráhull drága gyöngyként a Jézus könnycseppje. Szegény magyar népem! Ha ma ránehezedik lelkedre országod cson- kaságának minden fájdalma s megdöbben a szíved, mert amerre nézel, mindenütt csak ellenséget látsz, nézz fölfelé. Ahol önhitt emberek abban a balga hiedelemben, hogy ők e világ urai, ceruzával a kezükben minden megrezzenés nélkül töröltek el évezredes határokat, tettek hajléktalanná ezreket, ott lehet, hogy nem volt és nincs egy jó barátunk, de ott fenn, ahol igazán intézik a világ sorát, a dicsőség hegyormán... nézd, ott áll Krisztus. Szeméből hull a könny s megnyíló ajka csendesen suttogja: „Úgy fáj a szivem, ha rád gondolok, szegény Magyarország!“ szürke homályba burkolt temetőben. Nem messze tőlem lapult meg egy gondozott sír és ezen a síron láttam egy gyászruhás idős asszonyt, aki átkarolva tartotta a sírhalmot. Ettől a naptól kezdve mindig kimentem a csöndes tabáni temetőbe. És minden alkonyaikor ott láttam a gyászruhás asszonyt. Egy nap azután megszólítottam az asszonyt és megkérdeztem, hogy kit sirat, kije halt meg? ' — Hogy kit siratok Uram — felelte az öreg asszony —? Siratom a boldogságomat, mindenemet, siratom a vőlegényemet. Erre a szóna nagyon furcsán nézhettem az asszonyra, mert fájó mosollyal szólott. — Ugy-e azt hiszi uram, hogy eszelős vagyok? Hogy lehet egy ilvén öreg asszonynak a vőlegényét siratni? Pedig így van. A vőlegényem fekszik itt e sírban. Szomorú története van ennek, ha meghallgat, elmondom. —- Régen volt! Akkor még én.is ifjú leány voltaim. Előttem volt az élet, a boldogság. Enyém volt a csend és álmok világa. Amikor eljött a tavasz, az én szivembe is beköltözött a boldogság tavasza. Kivirágzott szivem fája és a legszebb virág nyílt azon, a szerelem virága. Tele volt az én szivem is dallal,
