Harangszó, 1931
1931-02-22 / 8. szám
62 HARANG SZÓ 1931 február 22. éneket, hogy a gazdának eszébe juttassák a másnap reggeli istentiszteletet. És így mentek kunyhó- ról-kunyhóra, míg énekük el nem hangzott a messziségben. „Ki szervezte ezt az éneklő gárdát? — kérdeztem hazafelé menet. — A misszionárius?“ „Nem a! Ez önként keletkezett hittestvéreink öröméből, vagy fájdalmából, mert ha valaki újra felserkent, annak örömükben énekelnek. Így űznek a gyülekezetben áldásos missziót és serkentik egymást szorgalmas templomlátogatásra“. Mennyire megszégyenítenek bennünket ezek az afrikai keresztyének. Nálunk is van, sajnos, elég hittestvér, aki egy évben talán egyszer látja bévülről a templomot és ki gondol velük a szorgalmas templomlátogatók közül? Ha gondol rájuk valaki, hogy gondol rájuk? Az összejöveteleken, gyűléseken elmondják egymásról, de különösen az ilyen távollevőkről és távolmaradókról az összes rosszat, amit csak hallottak. De segíteni rajtuk, szerettei, az nem jut az eszébe senkinek. Olyan nagy csuda volna az pl., hogy ha egy élőbb gyülekezetben önként szerveződne ilyen éneklő gárda, aki imádságos lélekkel menne inteni a hitben meglanyhul- takat? Azt hiszem minden lelkész igen hálás volna érte. És talán az az öreg magyar, aki földi gondokba, bosszúságokba, haragba és keserűségbe merülve álmatlanul hányódik az ágyán, nem dühödne fel miatta, ha egyszerre csak felhangzana az ablak alatt az intés és vigasztalás: „Térj magadhoz drága Sión, van még néked Istened!“ Azt hiszem másnap csak elővenné a poros énekeskönyvet és elballagna a templomba és lehet, hogy az Ige éppen aznap hullana jó földbe és hozna haminc, hatvan vagy százannyi gyümölcsöt. — Tanuljunk keresztyén szeretetet az egyszerű afrikai benszülöttektől! S talán nem volna ez lutheránus dolog? Amit a Szentirás mond, az mind lutheránus. És mit szól ehhez a Szentirás? „Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálával zenge- dezvén a ti szívetekben az Urnák“. (Kolossé 3 : 16.) Farkas Zoltán. Terjesszük a wHARANGSZÓ“-t! Egy eszményi nő halálára. ,,Van-e szomorúbb alvilágon, Kórágyon ifjan halni meg ? . . . — Könny szökik lassan a szemembe És szivem fájón megremeg.“ A győri „Szentháromság közkórház* idegosztályán egy mérhetetlenül sokat szenvedett törékeny testből szállott el a lélek ez évi febr. hó 10-én. Vidonyi Blanka Elza, a győri evang. egyházközség volt tanítónője távozott el e siralom völgyéből oda, ahol nincs többé fájdalom, nincs többé jajkiáltás. Hült tetemét febr. 12-én helyeztük el a győri új temetőben, övéinek, kartársainak, jóbarátainak, ismerőseinek sűrű könnyei között. „Elhull a virág, elira'niilik az élet“, — Petőfinek ez a halhatatlan verssora vábrál a lelkemben, mikor e nekrológ megírásához hozzáfogok. — Minden elmúlás megrendít. Ha egy érett kalásznak nevezett, roskladt tetemű földi vándor hunyja le örök álomra szemeit, akkor is elérzékenyül bennem a lélek. De különösen elborul a lelkem, ha hallom, hogy egy fiatal szív dobbanását némította el a kérlelhetetlen halál, — amikor meghallom, hogy meghalt egy, az élet legszebb szakát élt leányzó, aki jóformán leányságának tavaszát sem élvezhétte, mert — mint a zsoltáriró mondja: — annak is javarésze nyomorúság és fáradság vala. „Ádáz koporsó zordon éjjele: Mivé tevéi te oly sok örömöt? Mivé tevéi te annyi szép reményt?“ Az érző szív önkéntelen feljajdul kérdezve, hogy hideg csontkezével minek zavarja szét, bontja meg a napfényes tavasz hószinü bárányfelhőit a kérlelhetetlen halál?!... Szörnyű vagy, félelmetes vagy te csontkezű zsarnok! Micsoda pokoli élvezet lehet neked örökre homályba borítani a szelíden mosolygó szemeket, goromba, érdes kézzel letörölni az arcról a mosolyt, az élet pírját, —- hogy mikor ott fekszik a ravatalon leeresztett hajjal, becsukódott szemekkel és megmerevedett karokkal liliom- fehéren, kárörvendő vigyorgással oda mondhasd: Ezt én cselekedtem, ez az én művem. Úgy elborult a lelkem, mikor meghallottam a hiób-hirt, hogy meghalt a mi galamblelkű Blankánk, a ritka lelki tulajdonságokkal megáldott nemes teremtés, aki nemének igaz büszkeségéül szolgált, mig testben járt. Meghalt rettenetes szenvedések után, gyászba, sötét gyászba borítva a hozzátartozókat, a volt kartársakat, az ismerősöket. Meghalt, — hiába volt minden mentési kísérlet. Pedig, míg vollt egy szó, egy lehelet, a szemekből leolvasható néma kívánság: addig mindent megtettek övéi, mit ember tehetett; elhívták a tudást, az ismeretet, de hiába, mégis elvesztették a jó testvért. „Az örök, láthatatlanba siető léikét nem tarthatta" vissza a legnagyobb erő: a szeretet“. Vannak martir-életű teremtések. Fájdalmas bizonyság, hogy szegény jó Vidonyi Blanka sorsa nagyon hasonlít a martiromsághoz. Immár onnan tekint le nyájas szellemarcával a megdicsőült lélek: „Hol hervadást nem lát a koszorú: Mit Isten a hívek fejére tesz.“ Hiányos volna e nekrológ, ha a boldogultat, mint embert és pedagógust jellemezni dfelejtenéjnk. Néhány ecsetvonással most csak ennyit: Mig erejében volt, mintaképül szolgált arra nézve, hogy milyen legyen a nő életfelfogásában s hogy' milyen legyen az ember hivatásának teljesítésében. Külső megjelenésében öltözékével al föltünést kerülő, belső berendezésében az alázatosságig szerény, az érintkezésben lekötelező nyájas modorú; mint barát az önfeláldozásig előzékeny. Mint pedagógus, iskolában a komolyságnak, a kötelességtudásrtak mintaképe és a rátermettségnek inkarnációja. Növendékeivel szemben nyájas és leereszkedni tudó. Az iskolai rendtartásban egyedül a szeretettel fegyelmező. Bálványozták is tanítványai a jó Blanka nénit, most pedig könnyet hullatnak gyászos elhunytén. Szóval: igazi eszményi alak volt Vidonyi Blanka úgy is, mint ember, úgy is, mint pedagógus. Mint ember, megvalósította a jóság és nemesség eszményét; megőrizte mindvégig lelke szentélyét. Teste temploma volt lelkének. Tiszta szivében és gyengéd lelkében a fenkölt vallásosság nemes szelleme élt s ezen nem változtatott a kínok áradata sem. Mélységes Istenhite nem engedett soha egy zokszót ajkára nyomulni. A sorsnak misztériuma, hogy hivő volt és mégis szenvednie kellett. De azt mondja a zsoltáros, hogy: Isten azt bünteti, akit szeret!... Ott pihen immár a mi dicsöült jó Blankánk Oyőrváros szépséges, a múlandósággal megbékéltetö új, bokroslombos, parkszerű temetőjének egyik parcellájában, hol tavasznyitáskor a bokrok lakója: a kis fülemile zeng majd altató dalt siri ágya felett. Szép képzettségű tanító s e mellett kitűnő módszerű pedagógus volt Vidonyi Blanka és minden más téren is helyét kitünően megálló, — az enyészet ül törvényt mindezeken; de él és élni fog az ö tiszta nőiességének, szivbeli jóságának emléke. Szívbe markoló gyászbeszéd hangzott el koporsója mellett; méltatást nyertek abban emberi értékei, de legmélyebben sajgott a fájdalom a fenkölt lelkű nőért, a meleg szívű barátért, a szenvedő leiekért, aki hős volt tűrésben, — akinek most iskola és rokonok gyásza kesergi nevét. Én kedves, immár örökre néma volt kolléga-társam, Vidonyi Blanka! Íme, az én lelkem élőnek lát téged; élőnek abban az eszmében, melyben kivirágzott sokakkal megosztott lelked s élőnek alkotásodban, mindig mintaszerű iskoládban. Munkásküzdelem volt életed s életté lett a munkád. Ennek a tudata enyhíti fájdalmunkat és az elváiás mély szomorúságát. Megd;csőült jó Blankánk, akit nemes tulajdonságaidért, leányerényeidért és hivatásodnak becsületes betöltéséért mindig nagyratartottalak, legyen veled haló poraidban is becsülésem és szeretetem és bocsásd meg, ha siri álmodat egy pillanatra megzavartam. Nyugodjál csendesen földanyánk lágy ölén s lelj ott enyhet kiállott nagy szenvedéseid után! Te elnyerted koronádat! Virrasszon feletted a hű emlékezet! Benedek Vince a győri evang. nipisk. ny. igazgatója.
