Harangszó, 1931

1931-12-27 / 52. szám

1931 december1 27.

H A-R-A-N G*SZÓ

443

re; mint tündér az elátkozott, de a gonosz varázslatból kifejtözö, rongyokban aluvó királyfira.1

Ma1 szOÍíftett a'Megtartó. A Megtartó, ki a pusztulás és halál sirja felé támolygó embert megállítja a lejtőn1 és visszavezeti az elhagyott éüés-atyai1 otthonba.

Álljunk meg. ennél a mondatnál. A tékozló fiú1 példázatának annál1 a fordulatánál,1 amikor a vályú mellől a kosztos- társa+vá lett disznók közül felemeli szennyes, - kócos i fejét és elindul . . . Elindul, de hogyan? Rajta csak szakadozott gúnya, rátapadva a megszáradt po- csoly.asárj az arcén eldurvult vonások, de szívében valami melegség, mintha az égből- belehullott volna- egy csillagszikra és megyen — haza.- Keserves-édes -vágy viszi, hiszen mégis'fiú ö és az a megbántott áldott édesapai- szív mégis csak szív, mindig- fiáért aggódó, visszaváró, áldott szív. Krisztus jelentőségét, megtartó hatalmát írt; e példázat keretében látom egész megható és meghódoltató teljességében.

A tékozló fiú az ő váltóira támaszkodva megyen haza. „Nincs senkiben másban üdvösség s nem adatott más név, amely által megtartásunk lehetne“. Hogyan mehetnék én, a bűnnel, a lázadással istengyermeki jussomat régen eljátszott ember a szentséges szent Istenhez, ha nem Ö általa. Megyen, támolyog az a tékozló fiú a hazavivő úton, fekete sejtés szállong felvert hollóként előtte: „Jaj, hogyan- fog- fogadni az én megbántott édesatyám?“ De szól a Megtartó: „Ne félj, csak higyj; az én égi palástommal befédezlek, az én szavammal megkérlelem megsebzett szívíí édes- atyádat- s kezedet belehelyezem az ö megbocsátásra felédnyujtott szent kezébe ...“

Az öreg hátrahuzódott- az állóhelyre. Ott ágaskodott pár percig, majd hirtelen lehajolt, a padlón keresgélt:

— Mit keres? Mit vesztett el, Gergő bácsi? —• kérdezték tőle kíváncsian.

— Hej, - a búbánatát, leejtettem két pengőt. Segítsetek megkeresni. Aki mind a kettőt megtalálja, egyiket megkapja jutalmul:

Olyan nagy mozgalom lett azonnal, hogy a padok mind kiürültek. Keresték mindannyian a pengőket. A kis színpadon csengették s Gergő és a* bölddgan mosbiygó, öreg párja az első pad közepén ültek már, azoknak a helyén, akik még mindig a két pengőt1 keresték. Csak két- fiatal leányzó kapott hamar észbe. Jöttek vissza - meglepetten.

— Nini, szép galambiéám! Tán a - ti helyeteket foglaltuk el?! ... Ne haragudjatok; ielkeeskéim, a jó Istenre, hogy öregséget is teremtett a világra. Nesztek egy-egy szép, piros-alma váltságdíjul. De azt megmondom, legényeknek oda ne ajándékozzátok. Bajt höz az a leányra, bajt Ádámra-...

Ismét csengetyíí szólt s megkezdődött a kis gyermekek bájos karácsonyi színjátéka.

— Oh, be szép! Oh, be aranyosak! Mintha mindannyian kis angyalkák volnának.

— Csit, asszony! Két helyen nem lehet játék. Látod, hogy a kis angyalkák már ide bámulnak.

— No, csak ne gáncsoskodjék kee

így- érthető meg a karácsonyi1 evangélium: „Ma született a Megtartó“. Egy világ omladozott, mikor az- a kicsiny szivei kezdett dobogni ott, egy rozzant istáló jászolában. Mintha hatalmas kastély oszlopai törtek vőlná ősszé s a bástyák támolyogtak, a falak repedeztek, cíe a déledező világot- megtartotta Ő‘.az a lélek, aki Benne szólott-és diadalmasan vefte lé á poklot ésr halált.

Szánjátok le angyalok . . .

Má is mintha egy világválság fekete veszédeltne köVétki-zetf' volna- el. A lelkek üresek, a szemek riadtak.

Mi mégSém állunk a károgó varjak közé. Mi' nem ismerjük el a világválságot, az összeomlást; a „gazdásági krízist'', mert mi az áldott Megtartóra' némindenben, nem szolgabiró kee! — súg-- ta vissza az asszony.

— De biz' szolga vagyok, ha bíró» nem is.

Majd énekeltek a kis színpadi angyalkák- s Gergő egyszerre csak hallja, hog-y a kedves párja is versenyt buzgölkodik, nyikorgó, rozsdás hangját hallatva a- gyermekekkel.

— Ej, nó! Van még: egy alma a-zse-1 Ívemben. Harapj bele hamar, mert nagy

: baj lesz 1 ...

Eltartott két óra hosszáig a- ragyogó' tündérvilágban kalandozó gyermekszívet és a hívő nép lelkét átragyogó, földre varázsolt mennyei jelenet.

— Nini! Ez a vén'ember sir! — mutatott az előadás végeztével Bábi bámulva az emberére.

Nagy kékcsikos zsebkendővel törül-' gétté szemét Gergő:

— Mit tudja az asszötíyi nép, Iliiért1 sír az ilyen öreg. ember! .. . Mit tudja!...

Felállt meghatottan az öreg- ma-' gyár:

— Tanító úr! Hálás szívvel köszönjük a szép, drága karácsonyi ajándékot. De — megkövetem ássan — hiba történt: azt a megcsufolt, drága, nagy abroszt,

.ott a falon, a domború, eldarabolt szent kenyérrel, — azt a térképet ott — meg kellett volna ezen az estén fordítani... Vagy tán még sem!... Tanító urnák igaza van: Magyar, láss! Magyar, ne fe-' ledj!... Magyar, imádkozzál!. .

zünk. Mit- vihet-vehft-tőlem el ez a sokat emlegetett „világválság? ...“ A kenyerem-egy darabját? Nem baj, „A test több, mint az eledel". És „nemcsak' kenyérrel él az ember.,.“ Mit vehet el tőlem? Elveheti-e az eget, mely felé úgy száll.a gondolatom, mint a rab sóhaja: oda, oda való vagyok. Elveheti-e hitemet, mellyel átölelem Isten kezét s arra a hatalmas kézre Ieborúlva szédülés nélkül tudnám' átélni egek összeroppanását és hegyeknek 'tengerbe hullását.

Hát micsoda válság fenyegetne? Micsoda csapás fenyegetné? A válság csak addig tart, ameddig az Ö lelke nélkül és a tanításainak szelleme nélkül próbálíiiik élni. Hiába, hiába. Csak az a győzelmes haladás útja, mellen ö vezet. Vajha ráeszmélne ez a világ, hogy nem az óköri, Augusztus római császár korabeli világnak hirdették az angyalok, hogy „ma született a Megtartó!'^— hanem nekünk: neked és nekefn . . .

Ditsz.k Lajos

Karácsony.

Ezsaiás X1; I —í).

Vigasztalan állapotnak közepette Isten Ígéreteiről prédikál a próféta. Nem erin- tiK- cs nem rázzak meg a nyomorultak vetkei, a nagyok gonosztettei, a papok jámbor képmutatása. Mintha korának romlása csak sötét háttérül szolgálna- a jövendőről festett képének- annál ragyogóbb színeihez: „És az lzsai törzsökéből egy vesszöszál származik és az ö gyökeremül egy virágszál nevekedik, kin az Urnák Lelke megnyugszik..." (Lásd a fent jelölt- szentirasi Melyet!)

Vájjon üres álmok ezek, amiket a napkeleti fantázia festett az égre? Bátor és vakmerő költészet ez, amely a jelentől megundorodva, annál makaesabb lendülettel törekszik a felhők felé? Egy- csalódott idealista agyrémei talán, aki isteni , jövő államok fantasztikus színjátékat varázsolja a gúnyos tekintetek- ele? Az • ígéret sugarat, amelyek szavaiban föl- csillanak, nem futnak-e együvé egy történelmi gyújtópontban: Jézus Krisztusban? Vájjon nem igaz-e, hogy jézus az, akin az Urnák Lelke megnyugszik, a bölcseségnek és értelemnek Lelke, a tudománynak és az Uü félelmének- Lelke? Hogy Jézus az, akinek evangéliuma üdvösséget és megváltást hozott a szegényeknek és nyomorultaknak? Nem szi- lárditotta-e meg és- nem váltöttá-e valóra a próféta ígéretét? Ugyan van-e még számunkra lehetetlen, amióta niegjelént az emberék között? Amidőn kimondotta a csodálatos igét: „Isten' országa tiben- neték vagyon!" akkor' megnyitotta előttünk önnöá megértésünknek, annak1 a fölismerésnek az útját; hogy az isteni ígéret szávai egyben tulajdon' lelkünk legbénsőbb' lényege, hogy nem úgy szállnak rá ijedt lelkünkre, mint valami idegen, kényszerítő törvény, hanem, hogy úgy akarnak előtörni, mint' bensőnk legmélyének, tulajdon szellemünknek valami Boldog szükségessége, ösztönzése.

És azóta- mi sem lehetetlen számunkra: Hinnünk kell az ígéret teljes megvalósulásában, mért'az egyben tulajdon lényünk tökéletesülése is. Isten Ígéretei igazak, mért' az üdvösség, amit kifejez-