Harangszó, 1931
1931-12-27 / 52. szám
410 HARANGSZÓ 1931 december 27. Fegyvert!... Máté ev. IO34. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák a földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem, hogy fegyvert“. K ora gyermekségünk óta minden esztendőben lágyan, csendesen köszönt bennünket a karácsonyi ige: „Dicsőség... békesség... jóakarat . ..“ Mindig úgy hangzik, mint az angyalok ezüstcsengetyü- je . . . egészen a lelkűnkhöz simul és mi boldogan álmodozunk örök karácsonyról, örök békéről. .. Ebbe a karácsonyi álmodozásba kemé-r nyen, hidegen csap bele a fenti szentige, mintha megkésett téli vihar vágna a virágbaborult fák tavaszi pompájába. Amikor olvassuk, szinte nem akarunk hinni a szemünknek, pedig maga Jézus mondja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák a földre ..., nem békességet, hanem fegyvert!“ Úgy hat reánk Krisztus Urunknak ez a kijelentése, mintha egy hitetlen világ káromlását hallgainók, mintha elibénk állana egy vérbeli kommunista és felkiáltana: Elég az áltatásból! Nézzétek mennyi köny- nyet hullattak, menyi vért ontottak már az emberek a Krisztus miatt s a Krisztus nevében! ... Nyíljék fel A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (3) Egy napon azonban Amália néni előtt kitört belőle a keserűség. Nővérei a határt járták lóháton s néki a kertben kellett dolgoznia. Gyenge keze feltört a munkában s mikor meglátta a vért valami szokatlan indulat mozdult meg vérében s otthagyva a kertet, a néni ele állt: — Nem bírom néni, ezt a nehéz munkát, a halálomat akarják?! Mivel érdemeltem meg ezt a bánásmódot? Kit bántok, avagy kinek ártok? Amália néni szinte megdöbbent e váratlan támadásra. Ilyent nem hallott még Éva szájából. Találva érezte magát is s fojtott gyűlölete lángra lobbant szavaiban. — Vádolsz bennünket? Egy kedves szavad nem volt még hozzám s most szemrehányásokkal mersz elém állni? Ez valóban te vagy, amint Irén mondja: a konok természet. — Nem tudok hízelegni, ez igaz, de hogy ki van őszintébb szeretettel néni iránt én vagy testvéreim, azt a jó Isten megmondhatná, ki a szívet nézi, nem pedig az alakoskodást. A néni Éva szavaira majd elájult. Nem hitte, hogy ennyi bátorság lakozzék ebben a gyámoltalan leányban. S ez a végre’a szemetek: nem békességet hozott ő, hanem fegyvert! ... Megdöbbenünk! Hátunk mögött egy 2000 éves történelem, telve szi- vettépő emlékekkel. Ott áll mindjárt az élen Heródes, akinek vad katonái végiggázolnak Bethlehem gyermekseregén, mert halálra keresik a karácsonyi gyermeket.. . Ott van István vértanú, aki véres homlokkal bukik a földre, mert nem tagadta meg azt, akinek születését angyalok jelentették ... Reánk mered Néró sötét arca, felénk világolnak kertjének ember-fáklyái . . ., lelkünkre száll a keresztes háborúk szomorú emléke ... és tele vannak a múzeumok a régi vallás-háborúk kegyetlen fegyvereivel, kinzó szerszámaival ... Ki merné tagadni: a Krisztus miatt, a Krisztus nevében — jaj — de sokat harcoltak egymással borzalmas csatákban a földnek népei! ... És napjainkban? Tekints keletre: ott az égő Oroszország! Hát ezt a fegyvert hozta Krisztus? . . . ő, aki megáll üldözői előtt és megáldja az ötét átkozókat? .. . Lehetetlen erre még gondolni is! Bosszuállásnak, világuralomnak, dicsőség keresésnek sebet vágó fegyverét-— nem hozta a Krisztus! De hiszem, hogy amikor Linkoln Amerika földjén harcba száll összetört, megkínzott felebarátaiért: a nyomorult rabszolgákért és leveri a törékeny teremtés haragjában szinte megnőtt előtte. Amália hirtelen arra gondolt, hogy csak vele szemben mert így kifakadni Éva s ez vérig bosszantotta. Úgy érezte, Éva lebecsüli s gúnyos nevetéssel akart ráijeszteni: — Nem tudom, mit szól hozzá majd Irén, ha megtudja, hogy bánsz öreg nagynénéddel? Vigyázz, mert tudod, hogy megvonhatom tőled örökségedet. E kijelentésre Éva indulata csak fokozódott: — Ne hidd, hogy ezzel megijesztesz. Nem tesz engem boldoggá az a néhány pengő. Én csak azt akarom, hogy velem is úgy bánj, mint testvéreimmel. Atyám végrendelete nem tett engem a ház cselédjévé, de ti azzá akartok tenni. Ez fáj s ezt megmondom Irénnek is. Itt hagyom inkább a házat s elmegyek koldulni, de szolgálótok nem leszek. Amália érezte, hogy a leány őszintén beszél s amit mond, azt meg is. teszi. Most tűnt fel a park utján Irén s Eliz. Csattogtatták az ostort s a felhevült vérű lovak toporzékolva hozták közelebb szép lovasaikat. Évának arca egy árnyalattal pirosabb lett: — Lásd, Amália néni, ezek a testvéreim. Az élvezet után járnak, míg én dolgozom. Ezt édesapám nem akarhatta. Éva szavait már meghallotta Irén s Eliz is, Irénnek arca szinte megmerevedgonoszságot, a kegyetlenséget, mert a rabszolgák arcán is az Ur kezének simítását látja — hiszem, hogy ezt a fegyvert a Krisztus hozta, ő adta a kezébe. Ez a fegyver a szeretetnek szerzett diadalt s prédikálta az átokverte földön a karácsonyi üzenetet: az emberekhez jóakarat! Mikor Ruyter Mihály csatahajója fegyverekkel rakva befut a nápolyi kikötőbe és a hatalom szavával is követeli a magyar haza szerencsétlen gályarabjait, — ki ne látná meg, hogy az a csatahajó úgy áll ott a kikötő vizein, mint a Krisztus követe, felemelt fegyvere, mely érvényt szerez az angyali üzenetnek: Békesség a földön! ... Fegyvert hoztam! Háborút indítok, hogy a gonoszságnak földjén diadalt vegyen az én ünnepem: a karácsony! De egészen megdöbbentően szól ez az ige akkor, ha felfedem, hogy Krisztus a fegyvert te ellened hozta! ... Pedig tudom: mennyire vágyódik a szíved békességre. Karácsony ünnepe talán éppen azért olyan drága előtted, mert látod, hogy legalább néhány napra mégis csak meleget áraszt az emberszivek téli világára ... A lelked csendességet keres .. . zavartalan, „kellemes“ ünnepek után sóvárogsz !—, Jézus pedig elveri ezt a te halálos nyugalmadat. Rád olvassa felebbez- hetetlen ítélettel, hogy milyen köny- nyedén eljártál a haragosod mellett, ni látszott, de fékezte dühét s erőltetett nyugalommal szólt: — Talán nem tetszik a kisasszonynak? — Nem. — vágta vissza Éva — A mostani helyzet nem tetszik nekem! Talán én is Somlai lány vagyok s van jogom születésemhez méltóan élni. Eliz elvágtatott az istállók felé. Gyengébb szívű volt s érezte, hogy nem bírja az összecsapást. Irén arcán mosoly jelent meg. Örült, hogy sikerült Évát már ennyire vinni s fölénnyel mondja: — Igaz, te is Somlai leány vagy, de hogy édesapa megkülönböztetett bennünket, annak is meg van az oka. Jól tudod. Ha pedig bűnös voltál apánkkal szemben, viseld is következményét. Ez a dolog rendje. E szavak Éva lelkének legérzékenyebb pontját érintették, majd felsírt fájdalmában s odakiáltotta Irénnek: — Te vagy oka mindennek. Addig áskálódtál atyánknál ellenem, míg elérted célodat. Amikor kedveskedtél néki, mérget öntöttél szívébe, mely engem kimart onnan. Nem atyámat okolom, hanem egyedül téged, de az Isten még megfizet érte. — Még azt sem érdemied meg —- mondja megvetéssel Írén —- mit atyánk reád hagyott. Amália néni fogja tudni, mit kell csinálnia.
