Harangszó, 1931

1931-12-27 / 52. szám

1931 december 27. HARANGSZÓ 411 — nem tudtál megbocsátani; világ­talan ember módjára elkerülted a nyomorultakat—nem tudtál szertni; elibéd rakja feleségednek, gyerme­keidnek könnyét, amelyeket miattad hullatnak ••— s te mégsem indultál meg; elmondja: hányszor ült vad in­dulat a szívedben—s még azzal ál­tattad magadat, hogy erős igazad volt; előszedi a lelked mélyén meg­húzódó sötét érzéseidet, amelyek­ről azt hitted, hogy senki sem is­meri azoka.t, s büszkén nagyra vol­tál képzelt kiválóságoddal, megmu­tatja a gyermekeid lelkét, amelyen a te beszéded, a te rossz példaadá­sod ejtette a legsötétebb foltokat — egy szóval Krisztus elibéd állítja bűneidet, mint egy rád törő fekete sereget, amely egészen bekerített s te álbékességet keresve megadtad magadat... És ekkor szólal meg ellened a karácsonyi harsona: Nem békességet, — fegyvert! . .. Nem tudom elnézni, mint morzsol benne­teket össze a bűn, mint egy óriási malomkő a buzaszemeket. Krisztus­nak nincs közössége Béliállal! Harcba szállók veled! Fegyvert emelek a szívedben fészket vert bű­nökre .. . nem lehetsz rabszolga, nem lehetsz könnyű préda — és Krisztus megindítja ismét a rab­szolga-felszabadító háborút te elle­ned — teé; etted ... Nézd karácsony ezt a fegyvert hozza a te óembered megöldöklésére. Ez a fegyver az Éván egyszerre erőt vesz a fájdalom, mely elnyomott benne minden haragot s ismét a megadással tűrő jóság lett. Meg­értette, hogy még mindig a régi játékot fizik vele s meg akarják fosztani attól a kevéstől is, mit atyja biztosított néki. Nagv nyomást érzett szívén, mely majd megfojtotta. Ugv nehezedett rá a szen­vedés, mint a sírkő a sírboltra s keserves sírásba tör: — Tudom, mi a célod, Irén. Csak ennyit mondott s lement a parkba, szülei sírjához. Irén végig vágott ostorával lován, visszafordult az útra. ahonnan jött és kivágtatott ismét a földekre. Úgy gon­dolta, kint a szabadban jobban meg­nyugszik felzaklatott idegzete. Éva visel­kedése rendkívül felizgatta. Mintha a ló is megérezte volna úrnője lelkiállapotát, nekiiramodott, prüszkölt s vitte Irént mint a táltos. Irén eleinte átengedte ma­gát a repülés élvezetének, de a ló gyor­sasága egyre fokozódott. Irén hiába iparkodott megfékezni a megvadult álla­tot, a ló egyre vadabb lett. Már irányíta­ni sem lehetett, vitte Irént egyenesen az erdő felé. Az úton egv gyorsan haladó autó vérté fel a port. A ló felágaskodik, tágra nyílt orrlyukakkal fújt. Majd az árokba vitte lovasát. Annyi ereje volt még Irénnek, hogy ezt megakadályozza, de őrült rohamában már nem tudta meg­evangéliom kardja, a hitnek pajzsa, az üdvösség sisakja. Ez a fegyver a te életed megmentője! Ne döbbenjünk hát meg, sőt örül­jünk, hogy Krisztus fegyvert hozott. Hányszor akartuk már a magunk erejével eltemetni szégyeneinket —- nem sikerült. Hányszor próbáltuk meggyőzni a gonoszt, de elvesztet­tük a csatát. . . Most ő emel rá fegyvert s amikor meggyőzettünk, ennél ragyogóbb karácsonyunk még sohasem volt a földön! Köszönjük néked Uram, hogy hoztál fegyvert! „Szaggassátok szét a bilincset, Ti földnek minden népei; Szabadítónk hoz drága kincset Á szolgajármot tördeli; Emberméltóságra tanít, A kegyelem rózsája nyit. * * Aliját ok körül a bölcsőjét Bűnbánóan, óh emberek! A teremtettség is megreszket, Hogy Krisztusunk megszületett. A megtérön ő könyörül S az angyalsereg is örül. Ámen. Nagy Miklós. A lélek embere. December 15.-én volt 15 esztendeje annak, hogy a dunántúli egyházke­rület közbizalma egy 37 esztendős fiatal ember vállára terítette rá a püspöki méltóság láthatatlan palást­ját. Ez a fiatal ember Kapi Béla zabolázni a lovat. Már arra gondolt, leveti magát s e pillanatban az erdőből kirohan egy vadász: halált megvető el­szántsággal a ló elé áll s mint megköve­sedett ember mered útjába. A megvadult Ifi megtorpan. Irén kezéből kihull a gyep­lő s aléltságában kifordul a nyeregből. A vadásznak volt annyi ideje, hogy elkapja Irént s kiszabadítsa veszélyes helyzeté­ből. Irén úgv feküdt Horvai Pál karjai­ban — hisz ö volt — mint a halott. Lélekzet visszafojtva nézte ezt a bá­gyadt szépséget s szíve feldobbant. Irén azonban csakhamar magához tért. Fel- nvitotta szemét és fáradtan nézett az idegenre. Lábra áll s amint feleszmél, el­pirul. mintha bíbort öntöttek volna végig hófehér arcán. — Bocsásson meg — szól szemlesüt­ve Irén — hogy akaratlanul igénybe kel­lett vennem segítségét. Igazán resteltem, hogy ijedelmet okoztam önnek. Bocsás­son meg! — Nincs mit megbocsátani — vála­szolt Pál — örülök, hogy idejében észre­vettem a veszélyt és segíthettem, de hogv mehet Nagvsád bizonytalan lovon ily útra. még pedig egyedül. Ez játszás az élettel. — Juci biztos ló, soha nem tette. Úgy látszik, megijedt az autótól. — Ennek a mai világban ki van téve az ember s ép ezért van szüksége kisé­volt. A 15 éves évforduló mellett csendesen, Isten előtt elcsendesedve, akar elmenni. Szigorúan megtiltott minden ünneplést, miután úgy érzi, hogy a mai nehéz idők nem ünnep­lésre valók. Akarata előtt tisztelettel hajlik meg kerülete, egyházközsége és tisztelőinek nagy serege. De van­nak, akiknek az ünneplést parancsoló szava se tudja letiltani. Nem tudja megakadályozni, hogy ezen a napon hitvestársa meg ne csókolja azt a homlokot, amely mö­gött országos gondok között is min­dig bőséges hely jutott a család gond­jának. Nem tudja megakadályozni, hogy ezen a napon kezet ne csókol­janak néki a gyermekei, kiket annyi szeretettel nevelt. S nem tudja meg­akadályozni, hogy fel ne kússzanak az ölébe az unokái s kis fejükkel oda ne bújjanak ahhoz a szívhez, mely értük dobog. Nem lehet letiltani a család ünnepét. És épen ezért nem lehet letiltani a Harangszó ünnepét sem. Hiszen ez a lap is beletartozik a legszűkebb családi körébe. Ö alapította, az '!ő szellemi gyermeke s állandó gond­jainak tárgya ma is. A gyermektől sosem szabad zokon venni, ha eldicsekedik az édesapjá­val. A Harangszó is csendes büsz­keséggel mutat rá ezen a napon D. Kapi Bélára: Íme a lélek embere. D. Kapi Béla, püspök. A szó leg­szorosabb értelmében. Felvigyázója rőre. Csak van valami intéző féle a gaz­daságban? Habár nem ismertem a kis­asszonyt, úgy látom egy közeli birtokos lánya. — Somlai leány vagyok, — mondja kissé önérzetesen Irén — most vettem át a birtokot. Atyám meghalt s bizony ve­zető nélkül áll a gazdaság. Érdeklődtem már intéző iránt, de még nem jelentke­zett senki. Nagyon magamra vagyok hagyatva. Míg apa élt nem volt semmire gondom s így nehezen érintett a hirtelen változás. Pál meglepődve nézte a szép leányt s szemrehányást tett magának, hogy nem igyekezett már előbb ismeretséget kötni a Somlai-családdal s mintegy iga­zolni akarja magát. — Bizony vannak az életben ostoba­ságok. miket nem tudunk megérteni, — mondja magyarázólag Pál — itt lakunk egy kedves szomszéd közelében s nem ismerjük. Az ember önnönmagának leg­nagyobb ellensége. Úgy látom, kisasz- szonv sem ismer engem. Horvai Pál va­gyok. Egymás mellett élünk s idegenek! Nem ostobaság?! — Nem rajtam múlt, Horvai úr, — mondja érezhető gúnnyal Irén, de mo­solyogva — Horvaiék nem találtak al­kalmat velünk megismerkedni. Én úgv éreztem mindig, hogy kevesek voltunk nékik? Nem úgy van, Horvai úr!? (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents