Harangszó, 1931
1931-12-27 / 52. szám
1931 december 27. HARANGSZÓ 411 — nem tudtál megbocsátani; világtalan ember módjára elkerülted a nyomorultakat—nem tudtál szertni; elibéd rakja feleségednek, gyermekeidnek könnyét, amelyeket miattad hullatnak ••— s te mégsem indultál meg; elmondja: hányszor ült vad indulat a szívedben—s még azzal áltattad magadat, hogy erős igazad volt; előszedi a lelked mélyén meghúzódó sötét érzéseidet, amelyekről azt hitted, hogy senki sem ismeri azoka.t, s büszkén nagyra voltál képzelt kiválóságoddal, megmutatja a gyermekeid lelkét, amelyen a te beszéded, a te rossz példaadásod ejtette a legsötétebb foltokat — egy szóval Krisztus elibéd állítja bűneidet, mint egy rád törő fekete sereget, amely egészen bekerített s te álbékességet keresve megadtad magadat... És ekkor szólal meg ellened a karácsonyi harsona: Nem békességet, — fegyvert! . .. Nem tudom elnézni, mint morzsol benneteket össze a bűn, mint egy óriási malomkő a buzaszemeket. Krisztusnak nincs közössége Béliállal! Harcba szállók veled! Fegyvert emelek a szívedben fészket vert bűnökre .. . nem lehetsz rabszolga, nem lehetsz könnyű préda — és Krisztus megindítja ismét a rabszolga-felszabadító háborút te ellened — teé; etted ... Nézd karácsony ezt a fegyvert hozza a te óembered megöldöklésére. Ez a fegyver az Éván egyszerre erőt vesz a fájdalom, mely elnyomott benne minden haragot s ismét a megadással tűrő jóság lett. Megértette, hogy még mindig a régi játékot fizik vele s meg akarják fosztani attól a kevéstől is, mit atyja biztosított néki. Nagv nyomást érzett szívén, mely majd megfojtotta. Ugv nehezedett rá a szenvedés, mint a sírkő a sírboltra s keserves sírásba tör: — Tudom, mi a célod, Irén. Csak ennyit mondott s lement a parkba, szülei sírjához. Irén végig vágott ostorával lován, visszafordult az útra. ahonnan jött és kivágtatott ismét a földekre. Úgy gondolta, kint a szabadban jobban megnyugszik felzaklatott idegzete. Éva viselkedése rendkívül felizgatta. Mintha a ló is megérezte volna úrnője lelkiállapotát, nekiiramodott, prüszkölt s vitte Irént mint a táltos. Irén eleinte átengedte magát a repülés élvezetének, de a ló gyorsasága egyre fokozódott. Irén hiába iparkodott megfékezni a megvadult állatot, a ló egyre vadabb lett. Már irányítani sem lehetett, vitte Irént egyenesen az erdő felé. Az úton egv gyorsan haladó autó vérté fel a port. A ló felágaskodik, tágra nyílt orrlyukakkal fújt. Majd az árokba vitte lovasát. Annyi ereje volt még Irénnek, hogy ezt megakadályozza, de őrült rohamában már nem tudta megevangéliom kardja, a hitnek pajzsa, az üdvösség sisakja. Ez a fegyver a te életed megmentője! Ne döbbenjünk hát meg, sőt örüljünk, hogy Krisztus fegyvert hozott. Hányszor akartuk már a magunk erejével eltemetni szégyeneinket —- nem sikerült. Hányszor próbáltuk meggyőzni a gonoszt, de elvesztettük a csatát. . . Most ő emel rá fegyvert s amikor meggyőzettünk, ennél ragyogóbb karácsonyunk még sohasem volt a földön! Köszönjük néked Uram, hogy hoztál fegyvert! „Szaggassátok szét a bilincset, Ti földnek minden népei; Szabadítónk hoz drága kincset Á szolgajármot tördeli; Emberméltóságra tanít, A kegyelem rózsája nyit. * * Aliját ok körül a bölcsőjét Bűnbánóan, óh emberek! A teremtettség is megreszket, Hogy Krisztusunk megszületett. A megtérön ő könyörül S az angyalsereg is örül. Ámen. Nagy Miklós. A lélek embere. December 15.-én volt 15 esztendeje annak, hogy a dunántúli egyházkerület közbizalma egy 37 esztendős fiatal ember vállára terítette rá a püspöki méltóság láthatatlan palástját. Ez a fiatal ember Kapi Béla zabolázni a lovat. Már arra gondolt, leveti magát s e pillanatban az erdőből kirohan egy vadász: halált megvető elszántsággal a ló elé áll s mint megkövesedett ember mered útjába. A megvadult Ifi megtorpan. Irén kezéből kihull a gyeplő s aléltságában kifordul a nyeregből. A vadásznak volt annyi ideje, hogy elkapja Irént s kiszabadítsa veszélyes helyzetéből. Irén úgv feküdt Horvai Pál karjaiban — hisz ö volt — mint a halott. Lélekzet visszafojtva nézte ezt a bágyadt szépséget s szíve feldobbant. Irén azonban csakhamar magához tért. Fel- nvitotta szemét és fáradtan nézett az idegenre. Lábra áll s amint feleszmél, elpirul. mintha bíbort öntöttek volna végig hófehér arcán. — Bocsásson meg — szól szemlesütve Irén — hogy akaratlanul igénybe kellett vennem segítségét. Igazán resteltem, hogy ijedelmet okoztam önnek. Bocsásson meg! — Nincs mit megbocsátani — válaszolt Pál — örülök, hogy idejében észrevettem a veszélyt és segíthettem, de hogv mehet Nagvsád bizonytalan lovon ily útra. még pedig egyedül. Ez játszás az élettel. — Juci biztos ló, soha nem tette. Úgy látszik, megijedt az autótól. — Ennek a mai világban ki van téve az ember s ép ezért van szüksége kisévolt. A 15 éves évforduló mellett csendesen, Isten előtt elcsendesedve, akar elmenni. Szigorúan megtiltott minden ünneplést, miután úgy érzi, hogy a mai nehéz idők nem ünneplésre valók. Akarata előtt tisztelettel hajlik meg kerülete, egyházközsége és tisztelőinek nagy serege. De vannak, akiknek az ünneplést parancsoló szava se tudja letiltani. Nem tudja megakadályozni, hogy ezen a napon hitvestársa meg ne csókolja azt a homlokot, amely mögött országos gondok között is mindig bőséges hely jutott a család gondjának. Nem tudja megakadályozni, hogy ezen a napon kezet ne csókoljanak néki a gyermekei, kiket annyi szeretettel nevelt. S nem tudja megakadályozni, hogy fel ne kússzanak az ölébe az unokái s kis fejükkel oda ne bújjanak ahhoz a szívhez, mely értük dobog. Nem lehet letiltani a család ünnepét. És épen ezért nem lehet letiltani a Harangszó ünnepét sem. Hiszen ez a lap is beletartozik a legszűkebb családi körébe. Ö alapította, az '!ő szellemi gyermeke s állandó gondjainak tárgya ma is. A gyermektől sosem szabad zokon venni, ha eldicsekedik az édesapjával. A Harangszó is csendes büszkeséggel mutat rá ezen a napon D. Kapi Bélára: Íme a lélek embere. D. Kapi Béla, püspök. A szó legszorosabb értelmében. Felvigyázója rőre. Csak van valami intéző féle a gazdaságban? Habár nem ismertem a kisasszonyt, úgy látom egy közeli birtokos lánya. — Somlai leány vagyok, — mondja kissé önérzetesen Irén — most vettem át a birtokot. Atyám meghalt s bizony vezető nélkül áll a gazdaság. Érdeklődtem már intéző iránt, de még nem jelentkezett senki. Nagyon magamra vagyok hagyatva. Míg apa élt nem volt semmire gondom s így nehezen érintett a hirtelen változás. Pál meglepődve nézte a szép leányt s szemrehányást tett magának, hogy nem igyekezett már előbb ismeretséget kötni a Somlai-családdal s mintegy igazolni akarja magát. — Bizony vannak az életben ostobaságok. miket nem tudunk megérteni, — mondja magyarázólag Pál — itt lakunk egy kedves szomszéd közelében s nem ismerjük. Az ember önnönmagának legnagyobb ellensége. Úgy látom, kisasz- szonv sem ismer engem. Horvai Pál vagyok. Egymás mellett élünk s idegenek! Nem ostobaság?! — Nem rajtam múlt, Horvai úr, — mondja érezhető gúnnyal Irén, de mosolyogva — Horvaiék nem találtak alkalmat velünk megismerkedni. Én úgv éreztem mindig, hogy kevesek voltunk nékik? Nem úgy van, Horvai úr!? (Folytatjuk.)
