Harangszó, 1931
1931-11-29 / 48. szám
378 HARANGSZÓ 1931 november 29. Az ádventi Ige így felel az ádventi kérdésre. Most még én adok fel néhány kérdést: Meglátszik-e életünkön, hogy várjuk az Urat? Felöveztük-e derekunkat a harcra? Lángol-e magasan hitünk szö- vétneke? Van-e erős, mély hitünk, fényt szóró hitünk, jócselekedetekben gazdag hitünk? ... Az Úr ezt Ígéri: Bizony eljövök hamar! (Jelenések k- 222o-) Feleletünk csak egy lehet: Bizony jövel Uram Jézus! Két olyan vonásra szeretnék reámutatni, amelyben a mi keresztyénségünk szörnyen szegény. Az egyik az „utolsó dologinak az ismerete es komolyan vevése, a másik a halállal való keresztyéni szembenézés. Az „utolsó dolgokat“ így nevezi a dogmatika: eszchatologia. És erről mi bizony vajmi keveset tudunk. Még a lelkészek tudnak valamit a dogmatikából, de a gyülekezeti tagok majdnem semmit. Ezért is érthetetlen előttünk az Ujtestá- mentum igen sok részé, de különösen a Jelenések könyve. Rendkívül meglepett tehát, hogy a wiirttembergi „közösségekének még a legegyszerűbb tagja is mennyit tud az „utolsó dolgokról“, mennyire nyitott „Oh isteni kegyelem, Magasabb a mennynél! Oh krisztusi szerelem, Mélyebb a tengernél! Az ég s föld Már betölt Áldással, örömmel, Szép napunk most jön fel. * * Mily kies helyen esett A mi sorsunk itten: A méznél is édesebb, Szent igéd oh Isten! Oh jövel És lövelj Új fényi égre, földre, Jézusom örökre!“ Ámen. * előtte a Jelenések könyve és mennyire áthatják ezek a gondolatok az egész életét. Mert ahogy a Szentírásnak minden igazsága, ez is nagyon egyszerű. Nem kell hozzá más, mint egy egyszerű, gyermekien hívő szív, aki nem okoskodik a Szentírás szavain, hanem veszi úgy, mint az Istennek beszédét. Nem is áll másból ez a titokzatos hangzású eszchatologia, minthogy az Ür Jézus Krisztus megígérte azt, hogy visszajő hatalommal és dicsőséggel (Csel. 1:11; Tit. 2:13; 1. Kor. 1:7; Filippi 3:20; Zsidók 10, 35—37. és még sok más. helyen), felállítja ezen a földön az Ő országát. Ezzel kezdetét veszi a még titokzatosabb hangzású apokalipszis drámája. Ennek sok részlete van, amelyre nézve eltérők . a vélemények. Beszélnek benne az „első feltámadásról" (Jel. 20.), amelyben azok részesülnek, kik „nem imádták a fenevadat“, azaz egészen krisztuséi voltak itt a földön, Krisztus ezeréves birodalmáról e földön, amely alatt a Sátán megkötözve fekszik, az első feltámadásba részesültek pedig evangélizálják ez egész földet. Utána a Sátán egy kis időre szabadon bocsáttatik, mire sokan elesnek és azután jő az utolsó ítélet, amikor feltámadnak az összes halottak, Krisztus pedig eijő ítélni eleveneket és holtakat. Ezután következik az „új ég és új föld“. — Ez mind benne van a Bibliában, különösképen a Jelenések könyvében. Mindennek a legfontosabb ténye azonban, hogy „még vajmi kevés idő és aki eljövendő, eljő és nem késik". (Zsidók 10 : 37.) Isten Fiának ez az újra eljövetele a hívők tulajdonképpeni reménysége. Az első keresztyének szintén ennek a reménységnek a jegyében éltek. Pál apostol azt mondja a tnesszalonikabelieknek: „öltözzétek fel a reménység sisakját“. Mi lenne ez a „reménység sisakja“, ha nem az Ür eljövetelének elő reménysége. Míg ez a reménység nem lett elevenné valakinek a szíveben, addig a legfontosabb rész hiányzik keresztyénségedől. Ha az emberek megállnak az út felén, ha érzékenykednek, botránkoznak, magukat elhagyatva, háttérbe szorítva érzik, ez mind arra mutat, hogy hiányzik belőlük ez az élő reménység. Viszont akikben megvan, azokban úgy munkálkodik, mint valami szent hajtóerő. János apostol mondja: „Akiben megvan a reménység Ö iránta, az mind megtisztítja magát, amiképen ö is tiszta '. Innét a württembergi „közösségek“ szigorú törekvése a megszentelődésre, az önmaguktól való teljes szabaddá tételre, akaratunknak teljesen az Ür , igazába való törésére. Nem kell őket inteni és nóKrisztust váró sereg. Irta: Farkas Zoltán. Péter és János. Irta: Gáncs Aladár. 10. János felült. Valami mozgó árnyékot látott. — Nézd csak, valaki ott setteng az apád halászkunyhója körül. Már észrevett bennünket. — Az apám! — szólt Péter s felugrott. — Békesség néktek! -— köszöntött az öreg Jóna. — Néked is! — felelték mindketten. — Éppen azért jöttem. Azt gondoltam a kalibában vagytok. Ott szerettelek volna megkövetni téged, fiam, Kéfás, azon helyen, ahol elkövettem ellened a kisértést s Urad ellen a sok gonosz gondolatot. Kéfás! Kis Simonodat tanítottad egyszer imádkozni. Abban az imádságban volt valami, amire most szükségem lenne. Valahogy arról volt szó, hogy az Isten is akkor bocsát meg, ha mi megbocsátunk. Mondd csak, hogy van az? •— Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! — felelt Péter.-— Igen, igen — sóhajtott megkönnyebbülve Jóna. — Ez az, amire nekem szüségem van. Fiam, Simonom, Kéfásom, bocsáss meg nekem! A te megbocsátásod lesz az én kősziklám. Tudod, hogy mit kell s azt is tudod, mikép . .. Péter az apja nyakába borult. Szólni nem tudott. De Jóna megérezte, hogy a bocsánat kész. Ám, Jóna még nem volt kész. — Fiam, még mást is szeretnék. Egyszer tréfásan azt mondtam a János anyjának: „Elég vén vagyok én ahhoz, hogy horogra menjek!...“ Tudom, hogy sokat vétkeztem a Názáreti ellen. Féltékeny voltam rá, hogy elvisz téged tőlem. Azután meg elégedetlen, hogy miért nem juttat többhöz tégedet.... Most már nem bírnám Nélküle az életet. Érzem, hogy nekem is, mint nyomorult bűnösnek, mint utolsónak, oda kell állnom azok közé, akik az Övéi. Olyan, mint te, vagy János, tudom, nem lehetek; de olyan, mint Salomé, vagy a napadasszony, meg a többi Bethsaidából való, talán lehetek. Mondd Kéfás, mondd, lehetek-e? Minden bűnömet megbántam. Te mondhatod, hogy lehetek, te ismersz legjobban s te vagy az, akinek az Ür először Ígérte, hogy embereket fogsz halászni. Simon, fiam, Kéfás,, itt az első hat, húzd ki a hálót, ne kelljen vergődni tovább a mélyen. Salómé azt mondta, hogy még a keresztre feszített latornak is lehet megtérni ... Péter nem győzött csodálkozni. Felhúzta a hálót. — Atyám, hát te vagy az első? ... Mily nagy kegyelem! Sötétebb lett. Az új-hold sarlója felhő möge bujt. Az a háló, amelyet Péter felhúzott, éppen nem látszott. Csak néhány könnycsepp ragyogta a csillagok felé, hogy nem üresen jött fel. Jónát is marasztalták, de ö is mihamar elment. Azoknak, akikkel nagy dolog történt, mégis az egyedüllét a legjobb társaság. — Olyan volt az atyám, mint egy gyermek. Hova tűnt régi dacossága! — A legkeményebb s legférfiasabb ember sem mehet be az Isten országába, csak mint gyermek. — Én is ilyen gyermek voltam, mikor ma hajnalban fülembe súgtad a partra mutatva: „Az Ür van ott!...“ Csak épen hogy az ingemet felvettem, aztán nyomban belevetettem magam a tengerbe. Nem először tettem. Ám akkor régen, a nyílt tengeren könnyebb volt. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire bűnös, elbukó és sülyedő természetű vagyok. De a gyermeknek még akkor is megy a dolog, ha tudja, hogy milyen bűnös, elbukó és sülyedő természetű. — Te, Péter, már megint jön valaki. Nem is egy, hanem kettő, ezek is bizonnyal téged keresnek. Lásd, már is mily sokat biz reád az Úr! Csakugyan ketten jöttek. Jakab és Tamás. Mindketten Pétert keresték. Mindketten úgy érezték, hogy valami elintézni
