Harangszó, 1931
1931-11-08 / 45. szám
364 HARANGSZÓ 1931 november 8. hull énekeskönyvünkbe s templomi költészetének foglalatát a zsoltárköltő jelöli meg: mily nagyok Uram a Te müveid, igen mélységesek a Te gondolataid. Az isteni kegyelem üdvösség-munkájának magasztaló zsoltárosa lett. Énekeiben saját vallási élménye lüktet. Járt verőfényen, zokogott koporsónál, de mindig el- fogyhatatlannak látta Isten szerete- tét, azért hirdeti jó reggel az Ür kegyelmét és éjjelente az Ő hűséges voltátKöltői nagyságában is papi lelkületű. Szellemi és erkölcsi kiválóságában is alázatos. Nem hangoskodó hangja, hanem finom lelke sugárzása beszéli el jelentőségét. Költészete is nem saját homlokára helyezett aranykorona, hanem Isten trónusa elé hullatott nyíló virágeső. Sirhalnrának megjelölésére egy ország evangélikusai s szerető családtagjai hordták egybe a márvány- szemcséket. A márványszemcsékből kőtömb lett. A kőtömbből művész teremtő-lelke eszmét kifejező művészi emléket formált. Rajt a templomi ének szimbóluma: hárfa kiséret mellett angyal szenténeket énekel. Ez a porrá vált költő csendes élettanulsága és megmaradó dicsősége: elnémulása után is énekel s önön Sánlha Károly. neve helyett Istennek zeng- dicséretet. Álljon ez az emlék, mint márványba faragott templomi szentének. Magasztalja Istent, ki a papköltőt nékünk adta és őrizze a papköltő emlékét, ki költészetében nékünk mindig Istent adta. A dunántúli ev. egyházker. közgyűlése Kőszegen. (Folytatás) A kerületi közgyűlés. 16.-án reggel 8 órakor Németh Károly egyházkerületi főjegyző imádságával kezdődött meg a munka. Utána dr. Mesterházy Ernő egyházkerületi felügyelő tartotta meg megnyitó beszédét. Hangulatos szavakban mutatott reá a természet isteni rendjére és mély szomorúsággal az embervilág rendetlenségére. Nem a természet adottsága, sem az Isten akarata, csak a bűn akadályozza az ember boldogulását- A válságnak csak tényezői a technika, a háború és a békekötések, de oka a bűn. Ezért kéri az egyházhíveket, hogy az egyház legyen az utolsó, ahol takarékoskodni akarnak. Ezért kéri az egyházi tisztviselőket, hogy el ne felejtsék: kivételes idők kivételes- kötelességteljesítése teszik próbára az igaz keresztyént. Kér mindenkit, hogy Péter és János. Irta: Gáncs Aladár. 7. Kikapta a kezéből. Recsegés, zizegés s a következő percben már pozdorjára zúzva feküdt a repedt nád a kaliba poros padlóján. Hegyébe még meg akarta tapodni az öreg mind a két lábával. De csak az egyikkel sikerült. — Atyám, ha úgy benne vagy az összetörettetésekben, majd én is segítek. Azt jól megjegyezted, hogy hol volt kiváló, tündöklő, a Sión dicső sziklahegyébe illő a fiad, de halld csak az árnyoldalai is. Tudod te azt, hogy a te Simonod nemcsak örömére, de sokszor útjában is volt a Mesternek? Hogy egyszer így kellett szólnia hozzá: „Távozz tőlem, Sátán, hántásomra vagy nekem!“ Tudod te azt, hogy egyszer a te fiadnak azt mondta: „Simon az ördög kikért titeket, hogy megrostáljon?“ Tudod te azt, hogy az utolsó éjszakán arról beszélt nekem, hogy még ezután kell igazán megtérnem, holott eladdig én magam is, mások is azt gondolták, hogy az én megtérésemnél különb megtérés nem kell? Bizonyára te magad is azt mondtad volna egy-egy kételkedőnek: „Ki tért meg, ha nem az én fiam?“ — És te miért nem haragudtál meg? Remélem jót tett neked ez a jó dézsa hidegvíz s most ezért is könnyebben mondasz le a Mesteredről. Ki látott olyan Mestert, aki az utolsó percben kezdi firtatni, hogy a tanítványa megtért-e, vagy sem? A hidegvizes dézsát azonban egyelőre inkább Jóna kapta. Mert rosszat eddig még csakugyan nem hallott a fiára. Ám az utolsó mondattal mégis kezére játszott neki Péter s így felül kerekedett. Mosolygott. De ez az erőltetett mosoly csak nagyon vékony pajzsot vont vérző szíve fölé. — Ha meg is haragudtam volna, azóta százszor visszavontam volna a haragot. Mert a Mesternek igaza volt. Tudod te azt, hogy Simon, a Jóna fia a keresztrefeszítés előtt pár órával’ háromszor megtagadta a Mesterét. Pedig a Mester előre figyelmeztette rá. Pedig ő maga, a te fiad, előtte este még bizonykodott: „Ha mindenki megtagad is, én nem!“ És mi történt? Az, hogy egy elárulta, kilenc megfutott, de olyan egy sem volt, mint én, aki nyílt szóval, hamis esküvel és hazugsággal megtagadtam még azt is, hogy ismerem. Akkor láttad volna a te Kéfásodat! Elég volt egy gyenge szolgálóleány szava s nem volt sehol a kőszikla, sikamlós sárrá lett, nem való egyébre, csak, hogy kivessék az emberek. Jóna felzokogott. — Atyám, — szólt most vigasztalón Simon — nem folytatom tovább. Látod, még nálad is van, minek összetörni. Valami még neked is kiállt! Hadd törjön össze most egészen! — Úgy van, hadd törjön össze. S most már össze is tört. A végeredményen ez nem változtat. Sőt segít hozzá. Ha így van, akkor neked sem mehet nehezen összetörni, ami még kiálí. Ennyi szégyen, csőd, visszavettetés után csak nem kötöd magadat még mindig a Mesterhez! Most már mégha élne sem erőszakolhatnád Reá magadat. Ugy-e, egészen felhagysz vele? Ugy-e, beállsz a rendes halászok sorába? Lásd, most is hiába várjátok! Nem is jön többé. — Amíg nem jön, addig maradok. De ha jön, újból mennem kell. Istenországa ügye nem olyan, mint a kockajáték, amelyből kiléphet az ember, ha rosszul megy. Akit egyszer az Ür megragadott, nem könnyen ereszti Ő azt szabadon. Tolakodni, magamat Reá erőltetni, — nem, ezt nem fogom! — Mondd csak, Simon! Tudod te még ezek után is szeretni Őt? Az anyját sem rád bizta, hanem Jánosra . .. — Hogy tudom-e szeretni? Még csak most igazán. — Ha eljönne hozzád s megkérdené: „Simon,. Jónának fia, szeretsz-e te engem?“ mernéd akkor azt mondani: „Uram, én szeretlek Téged.“ Nem félnél Tőle, hogy nem hiszi el? Hiszen megtagadtad Őt! — Merném. — És, ha az Ür újból kérdezné és te látnád, hogy kételkedik, mernéd másodszor is azt mondani, hogy szereted Őt? — Atyám, de nehezet kérdesz. Magad sem tudod, hogy mily nagyot. De Isten kezéből veszem e kérdésed. Bizonyára
