Harangszó, 1931
1931-11-01 / 44. szám
346 HARANGSZÓ 1931 november 1. Isten hívására ez lesz-e a válasz ma is: „Uram a te néped készséggel siet a te sereggyüjtésed napján. Alázatnak, bűnbánatnak, hűségnek, elszántságnak, áldozatos szeretetnek szentséges öltözetében a te zász'ód alá, hogy veled együtt harcoljon és veled együtt győzzön Az egyház örök ura elszánt seregébe vár téged is! „Ne csüggedj el kicsiny sereg, Szivedet ne rémítse meg Ezeknek a napoknak a során, melyeket Isten kegyelméből most, október 31 .-ike táján élünk át, minden hűséges evangélikus embernek nagyon gyakran oda kell fordulnia Wittenberg felé. S fel 'kell vetnie lelke előtt azt a kérdést: mit jelentettek a wittenbergi események akkor s mit jelentenek azok ma, a mi számunkra ? Arról, hogy mit jelentett akkor, — ez alkalommal ne szóljunk részletesebben, hiszen tuduunk kell azt mindannyiunknak, hogy Isten igéjének győzedelme volt az az emberi elgondolások felett, az Istenbe vetett s Istenben megnyugvást találó hitnek diadala az embernek saját tetteiben, önerejében való bizakodása felett, a léleknek a betű fölött. Sok ádáz ellenséged. Bár dühök ellened fordul S te félsz és könnyed kicsordul: Nem árthatnak teneked. * * Bízzál, ügyed az Istené Ne félj hogy porba ejtené Drágán szerzett egyházát! Majd rendel Gedeont melléd Ki vészben, viharban megvéd Téged s evángyéliomát“. Amen. Nagy Miklós. Igen, ezt tudhatjuk, mert tanultuk, hallottuk mindannyian. De ezzel még nem adtunk feleletet arra a számunkra sokkal fontosabbnak látszó kérdésre: vájjon az, amit a reformáció az emberiségnak adott, elvesztette-e már a maga jelentőségét és döntő fontosságát miiánk vonatkozólag? Ezekben a nehéz időkben, amikor körülöttünk recseg-ropog minden, felvetődik az a nehéz kérdés: vájjon az, amit mi reformációnak nevezünk, nem élte-e ki magát, nem avult-e el s épen azért nem tűnik-e le, mint sok minden más letűnt, a történelem színpadáról ? Ezzel összefügg azután az a másik, nagyon is gyakorlati kérdés: vájjon az emberiség azon az úton remélheti-e sorsának jobbra- fordulását, hivatása igazi betöltését, melyet Isten a reformációban mutatott meg neki ? Ez a kérdés vezet bennünket szükségszerűen ahoz, hogy mi is a reformáció lelke, ami nélkül nincs reformáció ? A reformáció lelke — : Isten lelke, amint emberi szívekbe áradt és árad, hatásában és munkájában azonban többféle. Ezek közül ez alkalommal csak a legfontosabbakat említjük meg. A reformáció lelke — az engedelmesség lelke, — de nem emberekkel, hanem Istennel szemben. A reformáció ma is azt hirdeti mindenkinek: csak akkor szűnhetnek meg a bajok, bűnök, ha az ember nem magát teszi a középpontba s nem arra igyekszik egész életén keresztül, 'hogy a saját akaratát minél jobban megvalósítsa, hanem akkor, ha az ember mindent Isten szemszögéből igyekszik tekinteni és bármibe is kerüljön: Istennek engedelmeskedik. M:g vagyon írva: Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogynem az embernek! De a reformáció lelke — a hűség lelke is. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy az evangélikus ember alapjában véve nem tehet különbséget nagyobb és kisebb kötelességek, nagyobb és kisebb munkakörök, fog lalkozások között; de nem mondhatja azt sem, hogy: én már megtettem mindent eddig, amit tennem kellett és lehetett s most már pihenhetek A reformáció lelke — a hűség lelke. A reformáció lelke. Irta: dr. Deák János egyetemi tanár. Péter és János. Irta: Gáncs Aladár. 6. — De jó ruhahordót találtál magadnak! — Hát még ha tudnád, hogy honnét való? Lásd, ha el is kedvetlenítettél volna, ránézek e hálófoszlányra s felvidulok. Ez a ti hálótokból való. Abból, amellyel Simon a esudálatos nagy halfogást kiemelte. — És hogy került hozzád? — Tudod, a te Simonod megkínálta az én fiaimat, hogy mert segítettek, vigyenek a halból. De én azt mondtam Jánosnak: „Fiam, ne halat kérj, hanem egy darabot a szétszakadt hálóból“. — Persze azt gondolta, nem lesz rá többet szüksége. Ez volt az utolsó halászata. Kiváncsi vagyok, hogy folytatja majd most. i ,:nih 1*6 Salome észrevette, hogy az öregben megint kezd forrni valami. Hátára emelte a hálódarab új terhét s mint aki dolgát elvégezte, nyugvópontra jutott szívvel ment haza. Jóna egyedül volt megint. Folytatta beszédét a kalibával, de most még keserűbben ment. — Bár csak ne jött volna, ez a Salome! Mélyeket sóhajtott. •—- Szegény Simonom! Milyen nehéz lehet a szíve! Hanem a Názáreti is tudta, kinél lehet anyját legjobban bebiztosítani. Annál, akinek barátja a főpap. Úgy van, Salome, te egész nyugodt lehetsz. De én!... Csak legalább so se lett volna Kéfás a neve! Felállt. Kitekintett a kalibából. Salomét már alig lehetett látni. Csak a hálófoszlányból duzzadt ki erősen az új fehér teher. ■— Gyere csak, Simon, gyere! Most hagyd a gyermekeket! Itt jobban tudunk beszélgetni! — tuszkolta fiát az öreg jóna a kalibába. A gyerekeknek meg odakiáltott: „Menjetek ál András bácsihoz, őt még úgyse láttátok.“ — Azután kérjétek András bácsit, mutassa meg azt a pálmaágat, melyet Jeruzsálemből hozott, — toldotta hozzá az apjuk. Kérjétek meg, mondja el, mily szép volt, mikor a jeruzsá- lemi gyermekek tapsoltak az Ur Jézusnak, hogy megtisztította a templomot s a sok kalitkából szabadult galamb ott repkedett a templom-tető körül. A gyermekek bár nem szívesen mondottak le amúgy is ritkán látott atyjukról, szót fogadtak s máris ficánkolva futottak vissza a partról. — Hátha az a pálmaág olyan lesz, amilyent eddig mi nem láttunk! — szólt a kis Simeon. — Hátha galambot is hozott magával András bácsi! — vélte a kisebbik. Jóna, meg a fia ezalatt elhelyezkedtek a kalibában. — Látor, édes fiam, itt búsultam én utánatok. Különösen teérted aggódott a szivem. Az előző estén, meg éjszakán, hogy a Názáretit felfeszitették. Ezt sohasem felejtem el. Lásd, meg- éreztem, hogy akkor nagy veszedelemben voltál. Minek is mentél a főpap házába? A Mester sorsán már nem változtathattál. Hallom, hogy a János megvédett s igy mégsem esett bajod. Simon furcsán bólintott. Az öreg Jóna elértette. — Na jó, hagyjuk ezt. Beszéljünk inkább arról, hogy most mihez akarsz fogni. Azt hiszem, legjobb, ha visszajöttök Andrással együtt a régi mesterséghez. Itt még van megélhetés Munka is, siker is. Verejték is, öröm is. Egyszer kevesebb, másszor több akad a hálóba. Valami nagy hire nem terjed igy az embernek, de nincs is kitéve nagy veszedelmeknek. Legfeljebb egy darabig csúfolnának, hogy most már lejebb adjátok s lelkek helyett halakat fogdostok. De ebbe egyitek se halna bele Nem igy gondolod te is, édes fiam?
