Harangszó, 1931
1931-11-01 / 44. szám
1931 november 1. HARANGSZÓ 347 amely lélek figyel szünetlenül az Ige szavára: „Légy hű mindhalálig“... Igen, a reformáció lelke sírig tartó hűségre, minden pályán vagy munkakörben föltétlenül hűséges munkára kötelezi az embert, tudván, hogy csak sáfárok vagyunk s a sáfártól pedig az kívántatik, hogy „hűnek“ találtassák ... De a reformáció lelke egyben — a szeretet lelke is. A reformáció minden mánkájában a szeretet lelkének kell lobognia. Az Isten iránti hálás szeretet táplálja s az emberek iránti szeretet ad neki lendületet. Ez a szeretet egyetemes — nem ismer korlátokat. Ez a lélek, a szeretet lelke győzi le egyedül a gyűlöletet, az ellenségeskedést. Ez a szeretet hoz igazi békességet az emberi szívekbe s a társas közösségekbe egyaránt, Ez a szeretet hidalja át az emberek között az emberi gyarlóság által létesített szakadékokat. Végül: épen ezért a reformáció lelke — a diadalnak lelke is. Igen, mert ez a lélek a Krisztus lelke. Krisztus pedig nem szenved vereséget, mert Krisztus ügye az Isten ügye. Ahol s ahová Krisztus vezet, — ott győzedelem van. S ha a fontiekre azt mondaná épen ott van, hogy az ember hüte- len lett a reformáció leikéhez, hűtelen lett a Krisztushoz. Ahol nincs engedelmesség Isten iránt, nincs hűség mindenekben, nincs szeretet Isten és emberek iránt — ott, ne csodálkozzunk, hogy a gonoszság, a bűn uralkodik. Ne csodálkozzunk, hogy ott vereséget szenved az ember, mert az ember önmagában tehetetlen. De Krisztus leikével, a reformáció leikével győz minden felett. Zwingli Ulrik. Luther és Kálvin: ez a két név ragyog a reformáció nagy műve homlokzatán. Harmadiknak oda lehet írni még egy nagy nevet: Zwingli Ulri- két. A reformáció hetében a róla való megemlékezést az is időszerűvé teszi, hogy e hónap 11.-én múlt 400 esztendeje annak, mikor a kappeli csatatéren ő maga is elesett a reformáció ügyéért vívott harcban. Zwingli Ulrik. ínségével, nyomorúságával bűneivel véresen rácáfol erre az elméletre, — arra pedig azt feleljük, hogy a baj Ötven nappal született később, mint Luther: 1484 január 1-én, egy svájci (wildhausi) egyszerű, de jómódú család szülötteként. Tanulmányai elvégzése után több helyen is lelkészkedett. 1518-ban zürichi lelkész lett, ahol mindinkább elmélyedő Biblia-tanulmányozása eredményeképpen a lelke egyre jobban lángot fogott az evangélium tűzétől. Sorozatos evangéliumi prédikációi csakhamar reáirányították a figyelmet. Az egész Zürich melléje állott s kimondották az egyházi élet evangéliumvalaki, hogy: mindez nagyon szép, de mindez csak elmélet, csak elgondolás, -- a valóság azonban a maga — Nem! —- felelt Simon. Oly jó volt, hogy az atyja beérte ennyivel s maga folytatta: — Elhiszem, nehéz egyszerre beletörődni ebbe. Kivált neked lehettek szép reményeid, hisz vezető szereped lett volna a tanítványok közt. Gyönyörű céljaid lehettek, de ugy-e ma már mindezt összetörted? Oh, kérve-kérlek, tördd össze! A szived egyenlőre még vérzik, de hidd el, az a legolcsóbb, ha egyszer minden célról lemondunk. Akkor többé nem vérzik a szivünk. Tudod, mire jöttem rá? Az élet célja a céltalanság. Minden cél egy csapda. Ha boldog akarsz lenni, semmisítsd meg ezeket a csapdákat. Hogy mi a halat léprecsaljuk, mi ez ahhoz képest, amit a célok tesznek mi velünk. Nincs igazam, Simon? Nekem is ez volt a bajom. Na, felelj, ugy-e, igazam van? — Igen. — Simon még sohsem örült ennyire annak, amit az Ür egyszer így mondott: A ti beszédetek legyen: igen, igen és nem, nem!“ — Oh, be drága nekem ez a te igened. Most már nyugodtan halok meg. Nincs az atyának nagyobb fájdalma, mint ha látja, hogy a fiának vérzik a szíve. Meglásd, egész szép életed lesz így is. Fiaid már nőnek, nagy szükségük lesz az apai kézre. Hisz a családnak eddig még nem is élhettél! Nősülésed után nemsokkal a Mesterhez szegődtél. Pedig a feleséged is milyen derék asszony! A kis Simeon már is csupa öröm és büszkeség. Érdemes lesz vele foglalkozni. Megtanítod jól a hálóvetés és halértékesítés minden titkára. Ráruházod az életed minden tanulságát. Mily szép lesz az. Talán még többre viheti, mint az apia. És ez csak öröm, mert ha másra irigykedünk is, hogy többre viszi mint mi, a gyermekünkre nem. Lásd én sem irigykedtem reád, pedig minden jel arra mutatott, hogy jóval többre viszi a fiam, mint az apja! Egyszerre reccsent valami. A kaliba oldalából kilógott egy nádszál. Majd kibökte a Simon szemét! — Látod, most jó munkát végeztél. Csak törj össze mindent, ami kiáll. Nekem is így kellett összetörnöm, ami kiállt. Egy darabig az ember azt gondolja, hogy feljebb juttatja az, ami az életéből kiáll. Pedig azután kiszúrhatja a szemét, hogy megvakul. Megmondom, nekem is sok minden tetszett. Nem maga a Mester, de az nagyon tetszett, hogy téged, mint visz előre. Valami úgy felbizsergett, gerjedezett bennem, hogy neked Kéfás lesz a neved. Kőszikla Iéssz a Sión hegyében. Hogy a te hajódból tartotta a Mester azt a nagy beszédet, hogv a te hálódat áldotta meg a sok Ballal, hogy te voltál az első, akit elhívott. Hogy valahányszor nagyobb kérdést tett fel, tereád nézett; te tudtad legjobban kezére adni a szót s legkedvesebben felelni arra a kérdésre: „Ti pedig kinek mondotok engem?“ Mikor a többiek már elakartak menni, te mondtad azt: ..Uram kihez mehetnénk, örökéletnek beszéde van tenálad!“ Egyik legszebb példázat úgy született meg a Mester ajkán, hogy te megkérdezted, hánvszor szabad az ellenségnek megbocsátani. Ha te nem kérdezel, sohasem tudja meg a világ, hogy hetvenhétszer is. Lásd, mindezek mélyen be voltak jegyezve az én atyai szívem hústábláira. S most már mind kitöröltem őket. Ne gondold hogv nagvon könnyen ment! De most. hogy túl vagyok rajt, sokkal könnyebb s akkor lesz igazán 'könnyű, ha látom. hogy te is kitörölted a magadét, ha mindent összetörtél, mint ezt a kiálló, repedt nádszálat lehet. Péter nyugodtan maradt. Kezében ott ácsorgott a lerepedt nádszál. Elfelejtette az egész kalibát, atyjával együtt mindazt, ami benne volt. Egyik zsinagóga jelent meg előtte ,— nem is tudta melyik, csak azt tudta, hogy a Mester arról beszélt benne, Aki a megrepedt nádszálat nem töri el és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. mígnem diadalomra viszi az ítéletet. — Mit teketóriázol vele oly sokat! — szólt rá az eddigi lágy hang után kissé érdesen Jóna. — Add ide, majd én megmutatom, hogy kell. (Folytatjuk.)
