Harangszó, 1931
1931-10-18 / 42. szám
1931 október 18. HARANGSZÓ 331 get szenvedjen akkor, amikor neki feleslege van, A gyűlölet rontotta meg azt is, aki, bár van étele, itala, ruhája és mégis elégedetlen és akinek mégis a más többjére fáj a foga. A gyűlölet torlaszokat csinál, szakadékokat támaszt nemzet és nemzet, felekezet és felekezet, osztály és osztály, ember és ember közt. A szeretet mindezt kiküszöböli és kiegyenlíti. Ne más embertőr várjunk segítséget. Emberi vezetők nem mindenhatók. Hitetlen néppel, csüggedőkkel a legjobb vezér sem boldogulhat. Mi magunk kezdjük meg a szerétéiből fakadó cselekvést, a magunk környezetében. Krisztus tudományára kezdetben nem császárok, királyok, nem a föld hatalmasai, gazdagjai tanították meg népüket, hanem fordítva, a nép fiai közül támadtak apostolok. Maga Jézus is egyszerű környezetben, lent született. Tanítványait is ott kereste. A keresztyénség alulról, az egyszerű emberek köréből indult világhódító kőrútjára. A mi válságos korunkban a kibontakozás szintén csak alulról a mi körünkből, a nyomorúságot leginkább szenvedők-'köréből indul ki. Mert ahol legnagyobb a nyomorúság és a veszély, ott van legközelebb az Isten. Azért ne csüggedjünk! Ne csüggedjetek! A nagytarcsai cv, templom felszentelése Feledhetetlen ünepe volt a nagytarcsai eV. leányegyháznak szeptember 27- én. D. Paffay Sándor püspök ezen a napon szentelte fel a régi templom helyén Sándy Gyula műegyetemi tanár tervei szerint kb. 60.000 P. költséggel épült uj templomukat. A templomot példátlan áldozatkészséggel építették fel. Három éven át minden magyar hold föld után 8 P-t fizettek be a templomépitési alapra és annak ellenére, hogy a községben, mely 1000 lelket számlál, nagyobb birtok nincsen, volt család, amely 3200 P-t áldozott a nemes célra. De megható volt a ház- és földnélküli egyháztagoknak az az előterjesztett kérelme is, hogy a hiányzó összeget ne vagyon szerint, hanem személyi járulék formájában vessék ki, mert ök is részt kérnek a templom terheiből. Mindez olyankor történt, mikor mindenki igyekszik szabadulni a terhektől. A gyülekezet kántori, tanítói lakot épített, háborúba vitt harangjai helyébe újat és az uj termplorn tornyába egy negyedik nagy harangot is öntetett, melynek 2500 pengő költségét alig pár nap alatt adták össze a hívek. Oly áldozatkészség ez, mely büszke örömmel tölthet el minden ev. lelket. A nagytarcsai templom nemcsak egy az ev. templomok sorában, hanem beszédes jele annak, mit tud még ma is tgrepitepi, az, istpn'tsz.eretö lglkel<, áldozat- készsége. Azért mondotta a püspök ur, hogy ö talán jobban örül a tárcsái templomnak, mint a hivek maguk, mert abban azt látja, hogy még nekünk nem keli felsírnunk a próféta szavával, mert nem hiába prédikáltunk, mert volt, aki hallgatott a mi szónkra. A püspök Bezegh Samu püspöki titkár kíséretében érkezett autón, vele voltak Magócs Károly kerületi lelkész és Kemény Lajos ig. lelkész. A községház előtti diadalkapunál Harsányi főszolgabíró és Fridrik Ágoston főjegyző bandériummal várták, az iskolánál Blatniczky Pál főesperes, helyi lelkész a presbitérium élén üdvözölte az érkező püspököt. Harangzúgás mellett a hívek énekével vonultak fel a dombon épült uj templom kapuja elé, ahol iglói dr. Szontagh Antal felügyelő köszöntötte a püspököt, majd a templom építője, Sándy Gyula adta át az általa tervezett 14-ik templom kulcsát. A zárókő megáldása és elhelyezése után a püspök megnyitotta a templom kapuit. A püspök egyszerű, de a szív mélyéig ható beszéde könnyekig meghatotta a híveket. A templom felszentelése után Blatniczky Pál helyi lelkész hirdette az igét, melyen keresztül csengett a boldog pásztor öröme. Istentisztelet után ünnepi közgyűlés volt, melyen a tem- ploniépités történetét örökítette meg. Teplomépítés után a püspök felavatta a hősök emlékét. Tanévnyitó a hittudományi karon Sopronban. Verőfényes őszi idő szolgált külső keretéül annak az emelkedett szellemű ünnepnek, melynek a soproni ev. hittudományi' kr,r épülete volt a színhelye a a fakultás tanévmegnyitó ünnepélye alkalmából október 4.-én. mert valóban feltámadott az Úr, hiába feszítették keresztre, a názáreti Jézus mégis a Messiás! De beletartozik ebbe az is, hogy most úgy állunk itt pár nap óta, mint akiket egészen pőrére vetköztetnek. Azt gondoltuk, hogy már mi is itt találjuk öt s már előttünk jő fel Galileába. Ha méltónak talált minket, asszonyokat, hogy előbb tudjuk meg feltámadását, mint a férfi tanítványok, miért né tarthatott volna méltónak arra, hogy itt Galileában is mi találkozzunk először Vele! Erre gondoltam ... De arra, hogy elmúlik tizednap s még se tanítvány, se Mester... — Látod, mégis csak meginogsz te is! — Várj csak, még nem fejeztem be! A vége épen az, hogy mégsem inogtam meg. Ez mind hozzátartozik a dologhoz. Az, hogy most szorongó szívvel vagyunk, nem jelenti, hogy vége mindennek. Sőt. Ez is azt bizonyítja, hogy nagy dolgokról van szó. Többről, mint a m,i gondolataink. Hidd el, hogy valamikor emlékét örökítik meg annak is, miért töprengtünk mi fiaink jövőjén itt a tengerparton, hogy mily nehéz volt téged vigasztalni s hogy mily tehetetlennek érezte magát a te vigasztalód, pedig igaza volt. — Te, Safome, honnét veszed így hirtelenjében mindezeket? Ug.y beszélsz, mintha ...-— Nem is hirtelenjében veszem. Tudod, az ember, mikor nem alszik, éjszaka sok mindenre rájön. így rájöttem én is arra, hogy nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogy Isten kezét mint ismerjük fel abban. S milyen értelmet adunk mi annak, ami történik. Amig azon szoronkodunk, hogy ez, vagy az. így, meg úgy történjék, addig nem lehetünk boldogok. — Te, Salome, tudod mihez hasonlít a beszéded? Ahoz a hálóhoz, amelyet az én fiam azon a napon egész reménytelenül az Úr parancsára levetett s amely szakadásig telt meg halakkal. Az imént még úgy éreztem: nálam ugyan hiába meregeted! Az én szívem már ki van halászva. Engem ugyan meg nem fogsz semmi beszéddel! S most majdnem ráakadt egy vén hal a horgodra. Bátortalanul nevetett hozzá. Salome ellenben hallgatott. — De azért ne örülj, mert a vén hal még nincs a horgodon. Tudom én honnét fuj a szél. Könnyen látod rózsásnak a jövőt, mert hiába a te fiaid nem sok vizet zavarnak. Mint mondád, János be van biztosítva. Akinek a főpap a barátja, nem kell annak félni mégha a főpap ellenségének tanítványaként jár is a világban. De az én Simonom! — és itt elnyúlt arccal sutto- góra fogta a hangiát, dicsekvés és aggódás együtt reszketett benne. — De az én Simonom, tudod milyen megbízatást kapott? Kéfás lett a neve. A Mester után nyomban ő következik. Ö kemény, ö szikla, neki elől kell járni! A te Jánosod szelíd, az senkibe se köt bele, az mindenkivel jó viszonyban tud lenni, annak most is csak János, János a neve, amii azt jelenti: az Isten kedvese. Lenne csak a te fiad neve Kéfás! — Jóna! Jóna! Valamikor én is értettem ezt a nyelvet. Beszéltem is ezen, amikor a Mf>tert leborulva kértem, hogy néni itt, de majd ott fenn, hadd lehessenek az én fiaim az elsők. Akkor nagyon elszégyeltem magam s nem akarok többé ezen a nyelven beszélni. De mit szólnál ahoz, ha a keresztrefeszített Jézus a te fiadra bízta volna anyját, Máriát, azt mondta volna neki: ,.Imhol a te anyád!“ s viszont a te fiadat meg így mutatta volna be Máriápak: „Imhol a te fiad!“ — Mit, hái ezt tette? — Ezt. — És mit szólt hozzá az én Simonom? — Simon ott se volt! — És András? — Tanítványok közül csak János volt a kereszt alatt. — A te Jánosod? — Ugy-e most már látod, nekem is volna külön aggódni valóm? — Nem, még nem látom. De most már elég. Hagyj magamra. mert még rosszat mondok. Salome engedelmeskedett. Összeszedte a mosott ruhát. Alulra egy halászhálódarabot fektetett. Jóna utána nézett. (Folytattuk.)
