Harangszó, 1931

1931-10-18 / 42. szám

330

HARANGSZÓ

1931. október 18.

c. költeménye jut itt eszembe, ahol az utolsó versben az áll:

Megy a honvéd, áll a hadnagy,

Mély sebében összeroskad.

„Hadnagy Uram! Hadnagy Uram!“ „Csak előre, édes fiam!"

A szabadságharc egyik hősének elestét örökítik meg e sorok, aki a csatában szerzett mély sebétől testileg leroskad, de még estében, halálos álomtól homályosodó szemmel is erőslelkü, hisz a győzelemben, amelyet nem érhet meg ugyan, de nem ad fel. Utolsó szavai is a hívő, az erőslelkü férfinak, a hősnek szavai: Előre!

Ilyen, testi és anyagi leroskadt- ságunkban is hívő telkekre van szükségünk, akik elesettségiikben is csak egyet ismernek és tudnak mondani vagy mutatni: Előre!

A világháborúnak 10 millió elesettje, halottja van. Ezeket már régen megemésztette az anyaföld. Rettenetes pusztítás ez, de még rettenetesebb az, amit a lelkekben vitt véghez. Az a sok 100 millió, egymásra agyarkodó, egymásnak felejteni nem tudó, gyűlölködő, egymás jószándékában még csak hinni sem merő lélek, kik Európát lakják, mind a világháború áldozatai. Ez a háború nemcsak a testet ölte meg, de a lelket is kiölte. Az élettelenek számát csak 10 millióval,

de a lelketlenekét 100 milliókkal szaporította.

Attila nagy csatájának esete újult meg, amelyről a monda azt tartotta fenn, hogy amikor az élők ádáz tusája megszűnt, amikor már csak a halottak ezrei maradtak vissza, akkor megmozdult a levegő és a lelkek hadakoztak a légben és folytatták a gyilkos harcot.

Megszűnt a világháború, csak a halottak emléke tartja fenn, de nem szűnt meg a harc, amelyet most a megrontott lelkek és szellemek folytatnak nem kisebb gyűlölettel, mint mikor szuronyos puskával kezükben néztek farkasszemet a seregek.

Roskadt, lelkileg harcképtelen állapotunkban csak hitért, bizalomért könyörögjünk az Istenhez, hogy erősítse meg bennünk a belső embert, az erős hitet újítsa meg mibennünk.

Csakhogy hit és hit között különbség van. A lelkek kíméletlen harcát szítóknak, a gyülölködőknek is van hitük. Bíznak azok a maguk fegyverében, ágyúikban, páncélos hajóikban, repülőgépeikben, pénzükben, pokolgépeikben. De az ilyen hitben nincs köszönet, mert ilyen hite az ördögnek is van.

Csak egy hit van, amely egészséges és boldogító. Ez a jézusban

való hit. Ez a hit hisz a jónak győzelmében a gonosz felett. Hiszi, hogy a rosszat meg lehet győzni, de csak jóval. Kiküszöböli az erőszakot és helyébe az öntudatos szenvedést, tűrést és engedelmességet teszi nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag. Jézus maga állott a világ elé örök példaként keresztrefeszítetten jelképezve, hogy aki győzni akar a gonosz felett, annak keresztet kell vállalnia. Letéteti Péter kezéből is a kardot, mikor erőszakra erőszakkal akar felelni.

Ma Európát és az egész világot a gyűlölet hite tartja lázban. Ez adott vakmerőséget azoknak, akik pokolgépet tettek a békés embereket szállító vonat alá. Ez fűti azokat, akik a szovjet jól fizetett apostolaiként vonaton, hajón, autón, repülőgépen, rádión a modern apostolok eme jól bevált lovain, paripáin száguldanak ország-világszerte, hogy vérbeborítsák a világot. A gyűlölet hite vezeti azokat, akik hitelek, bizalommegvonások, gazdasági bojkottok, segítségével egész nemzeteket akarnak lehetetlenné tenni és ! képesek volnának ...,a .forradalom örvényébe taszítani. Ugyanez a pokoli erő fűti azt is, aki el tudja nézni, hogy az ő atyjafia szükséPéíer és János.

Irta: Gáncs Aladár. 5.

— Épen jókor jösz, Salome. Most fordult át gondolatom arra, hogy én a jövendő rémképeivel küzködöm, pedig itt van a kemény jelen. Hányadnapja mondod: „Ma megjönnek, holnap már itt kell lenniök!“ Nyolcadnapja s még egy’fiát sem láttunk belőlük. Már abban is kételkedem, hogy igazat mondtál. Nem hallgattál-e el valamit? Annyit látlak sugni-búgni a nászasz- szonnyal, mégis csak történt valami az én Simonom körül. Az arcod napról-napra szomorúbb. Néha Olyan szűkszavú vagy. Valid be őszintén, téged is valami rosszsejtelem gyötör. Hátha tovább folytatták az üldözést a főpapok, meg az Írástudók? A Mester után jönnek a tanítványai: a te fiad is, meg az én fiam.

— Nem! Azt nem. Ha akartak volna valamit, elbánhattak volna az én Jánosommal, meg a te Simonoddal' is. A többiek elfutottak azon az éjszakán. Ök ketten utána mentek a Mesternek s a legveszedelmesebb órákban ott voltak a főpap házánál.

— Micsoda ostoba merészség! Mire való volt ez? Egészen ráismerek: ez az én Simonom! — mordult fel indulatosan az öreg Jóna.

■— Várj csak! Az én fiam ment előli! Tudod, ö nem félt. Ismerős volt a főpap házánál. Kajafás leánykoromban egyszer megszólított, feltűnt neki, hogy mennyire szeretem a Szenthelyet, az Írástudók és a papok beszédét. Férjem, Zebedeus pedig Annásnak volt kedves embere. Senki se vitt neki olyan finom halakat. Az igaz, kicsit haragudtak, hogy mindakét fiúnk, Jakab is, János is a Názáreti mellé szegődtek. Ám, Kajafás még mentette Jánost: „Te fiatal vagy, azért csavarták el a fejedet. De azért házam ajtaja mindig nyitva van előtted“. Most azután, hogy Mestere odakerült, eszébejutott ez az én Jánosomnak. Bement egyenest a katonák után. Nem is lett semmi bántódása. Sőt a te Simonodnak is biztosította a bejárást.

— Minő vakmerőség! Most tudom csak, miért szorongott

annyira a szivem akkor, a földrengés előtti éjszakán. És most ugyanaz a szorongás markolja szívemet. Bizonyos, valami baj van. Se ők nem jönnek, se a Mester. Mit is mondtál? Azt, hogy feltámadt? Azt, hogy ő előttük jő fel Galileába? Jó lesz elhallgatnod eféle hírekkel, mert még több adódik, hogy ujjal mutogassanak reánk a kárörvendö bethsaidaiak.

— Ne félj, öreg Jóna! Amit mi szenvedünk, szóba se jöhet a dicsőség mellett, ami reánk vár. Emlékezz csak, mennyi gyalázaton mentek át ősatyáink: Ábrahám, Izsák, Jákob, azután Mózes*, mikor szemrehányást tett neki a nép, miért nem hagyta őket békén Egyiptom húsos fazekainál. Dávidnak is meg kellett érnie, hogy Goliáthnál csúfosabb ellensége legyen a saját királya, akinek ő annyi odaadással szolgált. Meg kellett érnie még azt is, hogy saját fia elöl meneküljön s közben, míg sárral dobálják, Sémei szidalmaiban kellett gyönyörködnie.

Jóna göcsörtös botja végéről felütötte bozontos fejét, úgy nézett Salome szájába, mintha fényes folyam ömlenék onnét s a fényes folyam szép Sión szikláit aranyozza át: a kősziklákat, a Kéfásokat, a Sión új jövendő Kéfásait s elsősorban az ő Kéfását.

— Hidd el, az, ami itt három éve folyik, nem embertől való. A naptámadat látogatott meg bennünket a magasságból. Isten maga sátoroz közöttünk s ebbe beletartozik minden. Az a gazdag halászat is, amikor a hálók szakadoztak a haltól. S talán még jobban a szívünk, a túlfeszítő örömtől. Meg az is, hogy egyre fakultabbnak láttuk fiaink orcáját az utolsó időben. Beletartozott ebbe az is, hogy egész Jeruzsálem szemeláttára pálmaágak között királyként vonult fel a Mester s az is, hogy a üolgothára vivő úton leroskadni láttuk a kereszt alatt. Beletartozik ebbe az is, hogy fiad napát oly csodálatosan meggyógyította s hogy szülői szíved nem győzött ujjongni azon, hogy a fiad ily Mesternek lett a tanítványa. De beletartozik ebbe az is, mikor te búsultál, szorongtál, miért nem jött meggyógyítani a te lábadat, hogy legalább még egyszer felmeheUté! volna a Sión hegyére. Beletartozik ebbe az is, hogy mi úgy jöttünk el Jeruzsálemből, mint akik minden kétségtől megszabadultak;