Harangszó, 1931
1931-09-06 / 36. szám
292 HARANGSZÓ 1931 szeptember 6. Atyám! A Jézus érdeméért könyörülj rajtam. „Tehozzád közelebb, tehozzád közelebb, Mind közelebb! E jelszó egyesít, e jelszó egyesit Uram veled. Karod bölcsen vezet, karod bölcsen vezet, Tehozzád közelebb, mind közelebb. * * Tehozzád közelebb, tehozzád közelebb Vigy szárnyadon, Habár a test és vér, habár a test és vér A porba von. Oh örök szeretet, oh örök szeretet, Hozzád mind közelebb vigy szárnyadon.“ Ámen. * Imádkozzunk ! Az imádság az embernek Istennel való találkozása, az az aranytűd, amelyen keresztül az emberi lélek Istenhez szárnyal. Talán semmire sincs olyan nagy szükségünk, mint épen az imádkozásra. És mégis oly kevés imádkozó ember van a földön. Mert imádság-e az, amely akkor fakad ajkadon, ha lelked egén vészes fellegek tornyosulnak s amelyről a vihar szerencsés elvonulása után újra megfeledkezel? Imádság-e az, amelyet csak akkor tudsz elrebegni, ha életed hajója viharba került s ha buzgó imádságod ellenére is hajótörést szenvedsz, kegyetlen haragodban elfordulsz az Úrtól? Vájjon imádság-e az, amely szüntelenül kér, de hálaadásra sohasem gondol? Nem! Ezek az imádságok csak üres szavak, amelyekben nincsen hit s amelyek legtöbbször csak ajkadról és nem lelked mélyéről fakadnak. Ezeket az imádságokat csak elmondod, de magad sem hiszed, hogy azok meghallgattatásra találnak. Az imádkozásnál mindenekelőtt hálával kell gondolnod Istenre, akinek irántad való nagy szereteté- ről bizonyos lehetsz, akinek a nevét áldanod kell akkor is, ha a szenvedés keserű poharát állítja eléd, hogy fenékig kiürítsd. Hidd el, neked használ ezzel is, mert Ő szerető mennyei Atyád, aki azt akarja, hogy a szenvedés tisztítótűzében megacélosodjék lelked, hogy megtanuld azt az imát, amely Őhozzá emel. Hittel imádkozz, testvérem! Higyj őbenne, az ö nagy szeretetében, végtelen kegyelmében, amellyel nap-nap után eláraszt! Higyj abban, hogy mindent megad neked, amit szent Fia nevében kérsz Tőle! Ha ezzel a hittel imádkozol, megtalálod a Hozzá vezető utat; csodálatos ereje lesz akkor imádságodnak, akkor megtudod, hogy „minden lehetséges a hívőnek“. Ha ez a hit él benned, akkor imádságod nemcsak kérő, hanem szüntelen hálaadó lesz, hálát tudsz majd adni az Urnák akkor is, amikor talán úgy érzed, hogy nem hallgatott meg. Mert ez a hit tesz bizonyossá afelől, hogy ezzel is csak javadat akarja, hogy szükséged van a próbáratevésre, mert csak így ébredhet benned vágy a reménytelenség sötét éjszakájában a hit békét adó hatalmas világosságának keresésére. D. E. A Württemberg „közösségek“ élete. Irta : Farkas Zoltán. (14) Hogy valaki kéregetésből éljen hivő és munkaképes létére, az úgy számítódik nálunk, mint az elképzelhető legnagyobb szégyen és gyalázat. Az ilyennel szemben nem sajnálnak egy kis jótevő kegyetlenséget. Egy nap például beállít egy ember a mägerkingeni Hansmartin- hoz. Kényelmesen sétálva jött, még halkan fíityörészett is s egy üres zsák fityegett a vállán. A „hívők“ közé számította magát ez is, de Hansmartin tudta jól kiféle, miféle. Egy véka vetőmagot kért könyörületből. Hansmartin éppen trágyát hányt fel a kocsira. A kéregetö szavakra egy pillanatig megállt, végigmérte az emberét, aztán röviden és keményen annyit mondott: „Neked nem adok semmit. A szomszédoktól már legalább tiz- vékányit kaptál, de még egyért se fizettél meg. De persze, amikor a rendes emberek a munka után látnak, te az ablakban könyökölsz s fütyörészel, vagy pipázol. Dolgozz s akkor majd nem kell kéregetned!" S azzal hátat fordítva néki, villázta tovább a trágyát. Ugyanezt a Hansmartint különben mindenki úgy ismerte, mint aki nem tudott a nyomor mellett úgy elmenni, hogy ne segítsen. A jelen esetben azonban egy lelki nyomoron kellett segítenie. Egy másik esetkét is fenntartott róla az emlékezet. Amilyen szorgalmas volt maga, ugyanolyan szigorúan a munkához szoktatta gyermekeit is. Egy alkalommal gyermekeivel együtt tövisbokrokat irtott a földön s a gyökereket is szorgalmasan mind kiásta. A kicsinyek végül már annyira kimerültek a fárasztó munkában, hogy már alig bírták. Egyszerre előáll az egyik: „Apa, miért nem hagyod benne a gyökereket, hiszen te úgyis mindig azt mondod, hogy az Antikrisztus hamarosan itt lesz?“ „No és ha holnap jönne az Antikrisztus, — felelte az öreg — ma estéiig akkor is gyökereket irtanánk.“ Egy parasztasszony épen mezei munkánál találta hétfőn korán reggel Kulién iskolamestert. (Az Ekoia munkája mellett még egy gazdaság gondját is ellátta.) „No, mi az, mester úr, — állt meg az asszony csodálkozva — már ilyen korán munkában? Hát nem éppen tegnap beszélt az „órán“ olyan szörnyű komolyan az anyagias gondolkozás ellen?“ „Csakhogy ma már hétfő van“ — válaszolt Kulién kurtán. Éppen azért, mert ment volt minden anyagias gondolkodástól, tudta örömét lelni a derekas munkában. „A mindennapi hivatásunk legyen a mi tulajdonképpeni s legigazibb istentiszteletünk“ — mondja Kolb iskolamester. „Magam teszem a hivatásomat értékessé vagy értéktelenné aszerint, amilyen lélekkel végzem. Ha pl. egy misszonárius lélektelenül végzi a munkáját, egy paraszt pedig imádságos lélekkel hány fel egy kocsi trágyát is, — akkor melyikük munkája értékesebb? Kétség nélkül az utóbbié“. Sturm Beáta, a nagy imádkozó, akinek az imádság olyan volt, mint valami állandó lélekzetvétel s szívével mindig Isten templomának szentélyében élt, így nyilatkozott a munkáról: „A legjobb gondolataim mindig a legalacsonyabb munkák közben jöttek .. . Inkább szeretnék a legforgalmasabb vendéglőben szolgáló lenni, mint teljes egyedüllétben csak magamnak és az érzelmeimnek élni“. Egy egyszerű stuttgarti varrónőtől is maradt fenn egy szép nyilatkozat: „Az ember mindig az örökkévalóság számára dolgozzék. Annak a ruhának, amelyet én varrók, meg kell lenni a formájának. Azon nem lehet semmi ferde vagy jólrosszul összecsapott. Mert ha ez el is múlik, mint minden földi dolog, az én munkámnak mégis örökkévaló értéke van az Úr előtt a lelkem számára.“ A munka tehát megszentelödik azáltal, hogy imádságos szívvel végzik. Nem maguknak, az Urnák dolgoznak s nem azt nézik, mit szól hozzá a. világ, menynyire elégedhetnek meg vele az emberek, hanem azt, hogy mit szól hozzá az Úr, mennyire lehet megelégedve vele az Ö mindent kereszttilláto szeme. — Mosolyra indít a maga gyermeki égyügyii— ségeben az egyszeri sváb szolgalegény, aki az „órán" egyszer azt hallotta, hogy minden munkát úgy kell végezni, mintha egyenesen magának az Urnák végeznénk, aki a királyok királya. Meg is szívlelte a szép tanítást. A következő napokban mindenkinek feltűnt, hogy a szolga állandóan a lovat keféli, holott az úgy ragyog már, mint soha életében. Ahogy a lelkész arra sétált, megkérdezte tőle, mi oka ennek a szörnyű lópucolásnak? Akkor, egy kis vonogatás után bevallotta a legény, hogy másnap reggel eszébe jutott, amit az órán hallott s a lovat úgy kezdte pucolni, mintha azon maga az Úr Jézus akarna lovagolni. De akármennyire pucolta is, még mindig úgy találta, hogy az még a királynak se lenne elég fényes, nem a királyok Királyának. Ha valaki minden legcsekélyebb munkáját így magának az Úrnak teszi, azt a munka nemhogy elválasztaná a Megváltótól, hanem inkább szorosan hozzáfűzi. Ha valakit a munka elválaszt a Megváltótól és lelkileg elsekélyesit, annál még valami (vagy semmi) nincs
