Harangszó, 1931
1931-08-23 / 34. szám
1931. augusztus 23. HARANOSZÓ 277 az A és O, akkor legyünk bár többen vagy kevesebben 13-nál, Megváltónkkal való szövetségben mindig boldogság lesz az osztályrészünk." Fordította: Lindtner Attila. A württembergi „közösségek“ élete. Irta : Farkas Zoltán. (13) A dolgozó sereg. És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok. (I. Thessalon. 4:11.) Az „Imádkozzál“ után közvetlen annak kell következnie: „és dolgozzál“. Ha a kettőt egymástól elválasztják, abból natrv baj keletkezhetik. Egy hivő gyáros (Wiirttembergben nem is oly ritka az ilyesmi) egy kolostor romjai mellett hajtott el a kocsiján s azzal fordult oda a mellette ülőhöz: „Látja ezt a kolosszális kőhalmazt? Ezek a hatalmas falak azért omlottak szét és hevernek ma romokban, mert bennük „csak imádkoztak“ az emberek és nem dolgoztak is. Az azonban a meggyőződésem, hogy a mi hatalmas gyárépületeink is rövidesen erre a sorsra jutnak, ha bennük „csak dolgozni“ akarnak s nem imádkozni is“. A világ éles szeme régen felfedezte már a „kegyeskedök“ azt a típusát, amelyik „csak imádkozni“ akar, de a munkának olyan barátja, mint a kecske a késnek. „Jó keresztyén, de csapnivaló csizmadia“, mondja egy gúnyos német szólásmondás. S bizony a közösségi körökben imitt-amott felüti a fejét ez a típus, de — csak úgy, mint a vetemény közt a gaz. Az igazi hivő keresztyén RÓZSA SÁNDOR Hirt adtunk már röviden arról, hogy a beledi gyülekezet nyugalmazott lelkipásztora: Rózsa Sándor folyó évi augusztus hó 4-én 81 éves korában Kissomlyón, rövid szenvedés után elköltözött az élők sorából. Porrészeit a Kissomlyón történt megáldás után életharcának, odaadó munkálkodásának színhelyére: Beledbe szállították, ahol is augusztus 6-án temették el. Az evangélikus templomban, amelynek oltára mellett a megboldogult több mint 41 évig szolgált — pihent a virág- koszorús koporsó. A gyászoló családon kívül a tisztelőknek és a régi híveknek fájdalmas arcú gyülekezete állta körül a koporsót, amely felett Farkas Elemér esperes mondotta el a vigasztalásnak, az örök életnek igéit: I. Mózes 2431 Jöjj be Istennek áldott embere, mit állasz idekint? holott én elkészítetelött semmi sem utálatosabb, mint ez a típus. Tűzzel-vassal irtják állandóan. Épen Luther Márton hallhatatlan érdemei közé tartozik, hogy a szerzetes- ségi ideállal szemben az egyszerű, mindennapi élethivatásnak és munkának ismét visszaadta az Istentől neki ajándékozott becsületét és tisztességét. „Isten nem akar kivenni bennünket a világból, hanem épen beleállítani“, — írja egy helyen. „A szolga az istállóban, a szolgáló a konyhában, a gyermek az iskolában mind-mind Isten szolgái lennének, ha azt, amit az apjuk, anyjuk, uruk vagy asszonyuk eléjük szab, teljes igyekezettel megtennék. Úgy, hogy minden ház igazi istenházává lehetne, ahol állandóan istentisztelet folyik“. Ez a lutheri gondolat hatotta át a württembergi közösségek magatartását is. „Fekete juh“ természetesen akad minden nyájban, amelyik elüt a többitől. De sehol úgy az elevenére nem tapintanak egy lustának, mint épen itt. Az u. n. „Übergeistlichkeit“-et (a csak szép és nagy szavakban élő és túltengő, helytelen kegyességet) igyekeznek leszállítani a mindennapi élet józan szintjére. A „nagy akarások“ nem imponálnak nekik egy cseppet sem. Ellenben: „Kis dolgokon hűséges lenni, nagy dolog Isten előtt“. Augustinus egyházatyának ezt a mondását gyakran hallja az ember az „órákon“. De, ha valaki a közösségi órán valami különös hatást akar elérni fellengző szavakkal, nagyszabású nyilatkozatokkal, azt különös előszeretettel rántják le egy- egy találó megjegyzés által a felhők közül. Amint beszélik, az öreg Fauser Márton volt ennek nagy mestere. Ha pl. egy új szolgáló jött a házába s az a „közösségi órák“ sűrű látogatásával akart neki kedveskedni, hamarosan a tudtára adta, hogy előbb arra lenne kiváncsi, hogy állja meg a helyét az istállóban a jószág körül, meg a konyhában a mosogató détem a házat“... A csendes imádság ámenje után megkondult a beledi összgyiilekezet minden harangja s a helybeli róm. kath. templom harangjaival együtt siratták az Istennek áldott emberét. Azután megindult a temetési menet, amelynek hatalmas áradata, és szíve érzése bizonysága volt annak a csendes építőmunkának, hűséges kötelességteljesítésnek, odaadó szolgálatnak, amelyet Rózsa Sándor végzett az Istentől reábizott gyülekezetben. A politikai község és a különböző egyesületek küldöttségei s ezeknek meghatóan megnyilvánult részvéte, utolsó tiszteletadása viszont annak az embernek szólott, aki figyelő gondját, talentumait, szeretetét ráköltötte falujának küz- ködő népére. A róm. kath. templom harangjai a békesség emberét búcsúztatták, aki négy évtizedes őrt- állásával, evangéliomi bölcseségé- vel, nemes jellemével és egyéniségének súlyával két templom hívei zsa körül s csak azután arra, hogy mily szorgalmas látogatója az óráknak. „Szorgalmas lenni az imádságban, lusta a munkában annyi, mint orgonán játszani, mikor senki sem fújtat“ — mondta egy württembergi költő. Kulién iskolamester azt Írja a derék, energikus édesanyjáról: „Az úgynevezett „kegyeskedés" majdnem elviselhetetlennek tetszett néki. Szívesebben lett volna együtt pl. a nagymosás idején akárkikkel is. mint olyan asszonyokkal, akik nem fogytak ki a kegyes beszédekből, de aközben a mosással meg semmire se mentek: s akikről az ember tudta, hogy a beszédük és életük nagyon elüt egymástól. Az ő életszabálya az volt: „inkább az élettel, mint a szóval“. — A fia ugyanezt az elvet követte. Mintakéné volt a hűséges és lelkiismeretes munkásnak. Még hetvennyolc éves korában, ő héttel a halála előtt is ott forgolódott iskolájában a szeretett tanítványai között. S ez nem száraz kötelességtudás volt nála, hanem valóságos szenvedélves szeretet. Maga mondta egy alkalommal: „Nagyon jól érzem magam odahaza a családnál, ugyanúgv a látogatóim között, még inkább az istentiszteleten és építő összejöveteleken, de a legédesebb érzés mégis az iskolában lenni a tanítványaim között“. Szívesen beszélt egy öreg takács barátjáról is, aki még késő vén korában is ott ült a szövőszéke előtt és szőtt. Sokat mondták néki: „Jeremiás, a kezed már ugyancsak megérdemelne egy kis nyugalmat! Eleget dolgozott egy egész életen keresztül“. De az öreg csak megcsóválta a fejét s úgy válaszolt mosolyogva: „Nem tudjátok, hogy meg vagyon írva: Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, miglen visszatérsz a földbe?“ Ez a „miglen“ olyan fontos volt neki, hogy tényleg nem hagyta abba a munkát, amíg csak magához nem szólította az Ur. (Folytatjuk.) közt védte, őrizte és megtartotta a békességet.. . Könnyes szemű családja — 9 gyermek nézett reá, mint édesapára — újra megáldotta az el- hanyatlott kezet, amely érettük is imádkozott és dolgozott és áldotta a szívet, amilyen számukra csak egy volt a földön . . . . .. Így ment végig utoljára a faluján, templomból -- a temetőbe. Múlandóságból — az örökkévalóságba. Nemes életharca után Isten keze tegye homlokára a kegyelem országában a hűség koronáját. * FARKAS ELEMÉR. Az előző cikkben még ö temetett, itt már őt temetjük. Nem volt már fiatal ember. Életének 69-ik évét taposta már. De az alakja most is olyan volt, mint az egyenes szálfa, az arca piros pozsgás. Azok közé a jóvágású magyar emberek közé tartozott, akiknek az alakja már olyan ritka manapság. Mégis elment. Úgy halt meg, ahogyan csendes, meghitt beszélgetések között
