Harangszó, 1931
1931-07-26 / 30. szám
242 HARANGSZÓ 1931. július 26. minthogy Megváltóját vajami bűn elkövetésével megszomorítsa. Ez a lelki életben a legszebb korszak. Maga a Szent- irás is az „első szeretet“ korszakának nevezi (Jelenések 2:4) s megfeddi az efezusi gyülekezetét, amiért ezt elhagyta. Szóval az írás szerint az igazán engedelmes és alázatos telkeknek lehetséges volna mindvégig megmaradniok ebben az „első szeretet“ állapotában s ebben növekedniök oda, ahová az Ur maga neveli őket. S egyes kivételes lelkek akadnak is nagy-nagy ritkán, akiknek lelki növekedésük elejétől kezdve sudár, mint a pálma s békességük olyan, mint a folyóvíz. De a legtöbb esetben nem ez következik be. A Sátán ezermester s azokat, akiket a karmai közül kiszakítottak, különös agyafúrtsággal és hevességgel rohamozza meg, hogy újra birtokába szerezze. Az „első szeretetnek“ szinte mámorszerű állapotában leginkább abban az alakban tudja a Sátán a körmei közűi kiszakadtakat megközelíteni, hogy „tökéle- tességi“ gondolatokat küld nekik. Észre véteti velük, hogy az életük „most már egész más“, mint eddig volt. Sőt odáig juttatja őkét, hogy elhomályosodik a lelki szemük és már nem is látnak magukban semmi bűnt. Vagy csak nagyon Leveset, amivel hamar végeznek. Ez „elbizakodottság“ aztán végzetes; mert hazug, hiszen minden gondolatunk, minden csepp vérünk tele van bűnnel. Az őszinte és alázaitos lelkeket nem is tévesztheti meg a Sátán ilyesmivel. Azok, mint ahogy Luther a Nagy Kátéban mondja, „akkor ijednek meg a legjobban“, ha nem látnak magukban semmi bűnt. Mert ha ez igaz volna, akkor azt jelentené, hogy Isten hazudik, amikor Igéjében azt mondja az emberről, hogy az utolsó porcikájáig romlott és minden gondolata bűnös, maga a halál, s csak akkor él, ha a Krisztus él benne. Ha valaki nem lát magában bűnt, az bizonyos, hogy a Sátán markában van, az takarta el előle önmaga förtelmességét, hogy ezáltal az elbizakodottságba vigye s kéA asálog. Irta: Szende Ernő. (5) — Igaz, erről jut eszembe, még Cse- mezről is szót akarok emelni. Én ugyanis meg sem köszöntem Csemeznek a segítséget. Szónélkül ott hagytam. Készakarva tettem azt. Mert tudni akartam, eldicsekszik-e a favágók előtt? Ezért is mentem ki közéjük. De ispánom nem tudott a dologról, tehát nem hozta elő. Este aztán elmondta idehaza az ispán, hogy ő kezdte firtatni a dolgot, de Cse- mez akkor se hozakodott elő. Ellenben a fia dicsekedett az apja hőstettével. — Derék fiú! Okosan tette! — Úgy van. Jól csinálta. Már most arról volna szó, mit tehetek Csemezért? Átért csak úgy nem hagyom! Mindent megérdemel ez az ember! Megmentette a leányt az apának s az apát gyermekének! — Ez igaz. Mi a terve, tekintetes uram? — Úgy tudom, Csemez szereti az erdőt. Azzal a házzal s öt holddal semmire sem megy, amit tőlem kapott. Szegény arra, hogy azt beinstruálja. Hát arra gondoltam, hogy az úttól jobbra eső ersőbb annál borzalmasabban belerántsa a bűnbe. Az őszinte, alázatos lelkek tehát fel tudják ismerni a Sátán ilyen kisértését is és ha nem látják, nem érzik a maguk bűnösségét, akkor „hiszik“, mert az Isten Igéje mondja. No, és aztán nem sokáig kell várniok, hogy meg is lássák és érezzék is! Akiket azonban megejthet a Sátán ezzel a kisértéssel, azok lassanként szörnyű veszedelmes állapotba jutnak: a képmutatásba. Lassan előtör és itt is, ott is megnyilatkozik a bűnös ti/mésze- tük s ők pedig igyekszenek ezt még önmaguk előtt is letagadni, a látszatot fen- tartani. Ezzel a hazugsággal addig nő bennük a belső sötétség és annak minden titkos növényzete, míg végre semmi világosság sem marad bennük. — Mások megkeményednek, megrekednek a fél-keresztyénség, langymelegség fokán s éveken, évtizedeken keresztül uralkodik rajtuk a legkülönfélébb átfinomult formákban a saját Én-jük. Sokan ezek közül kézzel-lábbal harcolnak a Megváltóval szembeni engedelmesség 100 százalékos komolysággal való vevése ellen. Így keletkezik a sok ellenségeskedés, viszálykodás az egyes különféle irányzatok között. A württembergi közösségek elejétől! Lezdve felismerték ezeket a veszélyeket s kérlelhetetlen szigorral harcoltak ellenük. Náluk nem vethette meg a lábát a semmiféle „pdrfectionismus“ (azoknak az irányzata, akik a „tökéletességet“ már itt a földön elérhetőnek tartják). Holott náluk is jelentkeztek az „első szeretet“ idejének a kisértései. Kolb iskolamester, a württ. „közösségeknek“ ez az egyik legkarakterisztikusabb egyénisége Írja egy helyen: „Amikor fiatal koromban megtértem és az „első szeretet“ tüze lobogott bennem, azt gondoltam magamban, hogy ha ez igy megy tovább is, hamar ott leszek a célnál, a tökéletességnél. Csakhogy a keresztyén élet olyan ám, mint a kútásás: Felül van a lágy földréteg s úgy szalad benne az ásó, mint a parancsolat. De hamarosan leérünk a kemény rétegekhez és a sziklához, ahol ugyancsak elő kell venni a csákányt, sőt a puskaport is, hogy keresztül törhessünk rajta. A mi bűnös voltunk nem valami ránk mázolt valami, hanem valóság, nem hozzánk ragadt, vagy belénk nevelődött, hanem velünk zületett." Minél idősebb és érettebb egy keresztyén, annál inkább megismeri a saját természetének megromlottságát s annál komolyabban fog törekedni a megszen- telődésre. Valami csodálatos kettős út ez. Minél sötétebb és mélyebb lesz az a sza- kedék, amely Istentől elválasztja, annál mérhetetlenebb és drágább lesz a Megváltó kegyelme és váltsághalálának értéke. Minél mélyebben ismerte meg va- .aki a saját szivének gonoszságát, annai üresebben és alázatosabban, kegyelemre éhesebben áll az Ur előtt s annál több erőt vehet a bűn legyőzésére és az Ur dicsőségének az életében, tetteiben, szavaiban, sőt igen sokszor még az arckifejezésében való sugároztatására is. Kolb mondása az is: „Amennyi benned a rossznak a lehetősége, ugyanannyi a megdicsőülésé is.“ De ez az átalakulás, megdicsőülés nem megy ám magától. Minden bűnnek az alapforrása, melegágya és lényege: „az önzés“, vagy más, közösségi körükben sokszor használt szóval: a saját „Én“-ünk. Ez nemcsak a szivünk középpontját, szivünk trónját foglalja el, hanem beléivódott minden porcikánkba, minden gondolatunkba. Ha az Ur Jézus a megtéréskor bevonulhat is a szivünkbe, és elfoglalhatja is a trónt, ezáltal a - . saját „Énünk“ még nine's teljesen kiirtva 8 és megsemmisítve. Dehogy! Sőt most ümt r.ezdödik csak el egy hatalmas küzdelem: az „Én“ megtörése, a „keserűség gyökereinek“ a kiirtása s a Világosságnak lépésről-lépésre való térhódítása bennünk. S ez bizony nem kellemes mulatság az óembernek. Állandóan össze- törettetés, megalázás, lemondás, önmegtagadás, sikertelenség, tervek keresztül- húzása, vágyak álmok megsemmisülése, dőséget rábízom. Egy erdészem van s annak sok a kétezer hold. Ketté osztom hát s a jobboldaliban legyen ő az erdész. Két-három vadőrt kap s azokkal rendben tarthatja azt. Természetes, megfelelő fizetést is adok s végrendeletemben külön is gondoskodom róla, hogy szükséget soha ne lásson öreg napjaiban. Helyesli elgondolásomat? A lelkész felállt s kezet nyújtott. — Az Isten is megáldja e nemes cselekedetéért. — Hát jó lesz így? — Nagyon jó. — Hát akkor már holnap elintézem ezt. S most arra kérem tisztelendő uramat, ha megy haza, álljon meg Cseme- zék előtt s küldje be öt hozzám délelőttre. Máté arcán árnyék suhant át. — Holnap délelőtt alig fog bejönni az az ember. Csepreghy elcsodálkozott. — Hogy-hogy? Miért ne jönne el holnap délelőtt, ha hivatom? — Holnap vasárnap, tekintetes uram. Csemezék eddig még egy vasárnapot se mulasztottak. Mindig ott voltak az Isten házában. Holnap is ott lesznek. Azonban délután, ha jó lesz? Csepreghy jóváhagyta. — Jó lesz délután is. De akkor okvetlen elvárom, mert hétfőn elmegyek hazulról s hosszabb ideig leszek távol. Szeretném hát ezt az ügyet elintézni. — Jól van, tekintetes uram. Délután itt lesz Csemez. — Köszönöm tisztelendő uram a szives tanácsait. Én is hiszem, hogy nem méltatlan emberről gondoskodom. — Úgy is lesz. S most én kérek valamit, tekintetes uram. — Tessék. — Két éve már, hogy üres a tekintetes úr helye az Isten házában. Nem gon- H dolja, hogy illő volna most ott egy imát E mondani az Isten kegyelméért? a Csepreghy arca elborult. Szótlan me- I redt maga elé. Aztán megszólalt: " = — Elismerem, hogy igaza van tiszte- 9 lendö uramnak. S bár úgy húz valami oda, még sem tudok elindulni arra az a útra. Mindig eszembe jut feleségem 3| szörnyű sorsa. Az Úr házába ment, tehát § a legszentebb helyre s mégis akkor súj- S tott rá az Isten keze. Hát ezt, ezt nem *j tudom megérteni. S bár félem az Istent, g mégis-mégis képes volnék perbe szállni Hj vele. Ezért nem tudok, nem birok rátérni §1 arra az útra. Félek, nem tudnék uralkod- 8|
