Harangszó, 1931
1931-07-05 / 27. szám
1931. július 5. HARANGSZÓ 219 messzi visszapillantanak az előző életükbe és megállapítják: „Igen, volt idő, amikor a sötétségben éltem és nem ismertem a Világ Világosságát, most azonban már ott ragyog felettem életem napja: Krisztus." Így áll tehát a „megtérés" ügye. Az ember ezerféle módját lelheti meg, ha egy olyan vidékre téved, mint pl. a Württemberg! közösségek területe. Mert a megértés, ha igazi, és valóságos folytatása is van (azaz termi a ,,Lélek“-gyümölcseit), sohasem az embernek magának az önelhatározása, önakarata, magába szállása, vagy épen bünbánata Nem. „Az Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből", — mondja Pál apostol. (Filippi 2:13). S az Úr nem „methodista", akinek csak egv út volna jó és helyes az ember szivéhez jutni. Nem. Sőt majdnem azt mondhatja az ember: ahánv ember van a világon. annyiféleképen dolgozik a Lélek az emberek üdvösségén. Az egyiket oly hirtelen lángba borítja, mint a szénakazlat a ráhullott szikra, a másikat szétzúzza a törvény vagy a testi-lelki csapások pörölvé- vel, — a másik szivét kegyelme ajándékaival, szeretete melegével lassankint olvasztja meg és nyitja fel a szemeit, mint a tavaszi napsugár a virágbimbókat. így tartják ezt a wíirtembergi „közösségek" is. Dietrich igazgató, az egyik híres ..Bruder“ mondta egyszer: Ha jézus azt mondta Nikodémusnak: „A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod honnét iő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektöl született", akkor ezzel azt is jelezni akarta, hogy az újjászületést nem lehet uniformizálni vagy egy sablonba belegvömöszölni, hanem az megtörténhetik akárminő formában is." A hirtelen felébredések, megtérések sohsem olyan síírüek, mint azok gondolják, akik a „közösségek" életét csak messziről, de annál élesebb (nem — szemmel, de) előítélettel vizsgálják. Ami tévedésbe ejthet, az csak az, hogy az ilyen esetek magukban a közösségi körökben is feltűnőek és sokat beszéltnek róluk. Egyes esetek szinte évszázadokig megmaradnak az emlékezetben s adják tovább apáról-fiúra.*) De ezekkel szemben ott áll a feketeruhás, csöndes életű tömeg, akinek majdnem azt mondhatjuk: „nincs megtérési históriája“ s mégis mind bizonyos benne, hogy ö megtért, azaz az Úr elhívta, kihozta a „világból" az üdvösség útjára. Egv-két ilyen régi történetet a „hir*) (S vájjon nem ebből áll-é az a „bizonyságoknak a nagy fellege“, amelyről a zsidóhoz írt levél beszél? (12 : 31). télén" megtérésről, én is hallottam itt- ott. Megpróbálok egyet-kettőt visszaadni belőlük. A múlt század derekán nagy tekintélyű embere volt Stuttgart környékének Scholl Gottlieb patikus. Ifjabb éveiben az ú. n. „Selbstgerechtigkeit“-ben élt, azaz megelégedett egy bizonyos külsöséges becsiiíefességge'l s épen ezért magát (mint a legtöbb ember még ma is) igen „derék" embernek tartotta. — Egyszer egy rokonnál volt vendégségben a mély hitű Lech- ler lelkésznél, akinél épen akkor egy csomó más hívő lelkész is együtt volt egy kis hitépítő konferencián. Scholl szintén odaült közéjük s hallgatta a megbeszéléseket. A lelkészek épen arról a kegyelemről beszéltek, amely Jézus Krisztusban lett nvilvánvaló minden ember számára. „Akkor nekem is! — kiáltott fel hirtelen a patikus és így folytatta az ámuló lelkészek előtt: — Igen, most hirtelen megvilágosodott előttem minden! Jézus Krisztus Vére által én is megbékéltem Istennel. Minden bűnöm megbocsátva, tehát Isten gyermeke vagyok!" A lelkészek csak hallgatták szájtátva. Egvik-másik már azt akarta felelni neki: „Hja, nem megy ám az olyan könnyen! Hát a bűnbánat. ., lelkiismereti kínok stb." — de Lechler lelkész mindenkit megelőzve megrázta a patikus kezét : „No, te igazán szerencse fia vagy ! Nem minden embernek sikerül ilyen könnyen hitre jutnia." S amily komolyan vette Lechler lelkész ezt a hirtelen megtérést, olvan komolyan vette a patikus maga is. Rögtön bejelentette az összes többi rokonának is, akik ugyanabban a falúban laktak, hogy épen az előbb találta meg a Megváltóját és elhatározta, hogy ezután csak egyedül Néki fog szolgálni. Ha nekik ez tetszésükre van, akkor annál A Bethánia Egylet sződligeti nyaralója. A nyaraló homlokzata. nvire mindig utón volt. Szinte, emberkerülő volt. De csak azóta, hogy a hitvese, akit rajongásig szeretett, szerencsétlenség folytán elhalt. Egy vasárnap a templomba kocsizott négy éves Ella leányával. A lovak megvadultak s az anya kétségbeesésében. hogy leánva életveszélyben forog, felállott a hintóbán, hogy segítsen a kocsisnak. A gyeplő után kapott. A hintó ekkor nagvot zökkent s a szerencsétlen anya kibukott a kocsiból. Feie egy kőhöz vágódott és szörnyethalt. A kis leány vad sikoltozásban tört ki s már-már kiugrott a kocsiból, amikor az hirtelen megállóit s ö visszaesett az ülésre s így maradt életben. S ekkor is Csemez volt az életmentő. Ún távozott hazulról, hogy az Istenházába menjen, mikor figyelmes lett a vad robogásra. Egyszeriben a lovak elé vetette magát s roppant erejével megfékezte őket. Ezért is tette Csepreghy szabad emberré. Volt erdészének házát s a körülötte levő öt hold földet adományozta neki. így lett szabad ember Csemez. Igaz, nem nagyon örült ennek, mert a két év óta, hogy szabad lett, nem volt annyi tehetsége, hogy lovat, vagv tehenet s felszerelést vehetett volna. így csak maga ka- pálgatta a földet s az bizony édes keveset hozott. Azért is járt el napszámba az urasághoz. S ime, az isteni gondviselés folytán most az uraság életét is megmentette. Szinte szégyenkezve állott az úr előtt. Mert bár ö is hitelt adott félig-meddig a nép beszédének, hogy Csepreghy Isten- és templom kerülő, büszke ember, ki templomban két év óta egyszer sem volt, azért mégis szerette, tisztelte őt. Úgy gondolta, hogy mindezt csak dacból teszi. Azért kerüli a templomot és gyűlöl mindenkit, mert áldott emlékű felesége ép templombamenet lelte szörnyű halálát. Alázatosan köszöntötte Csepreghyt. Jó reggelt, tekintetes uram. Csepreghy szóra sem méltatta. Odalépett a lóhoz s megrántotta a kantárt. — Szikra! Ne! Kelj fel! Vagy véged van? Csemez közelebb lépett. — Nincs ennek semmi baja, tekintetes uram. Legfeljebb az első lábai rán- dultak meg. Hátra lépett. Megfogta a ló farkát s emelt rajta egyet. A ló talpraállt, megrázkódott s riadtan nézett a gazdájára. Csemez megveregette a nyakát. — Nincs semmi baj, Szikra. Megijedtél a nyultól, te bitang s elragadtál. Hát most gyere haza. Azzal a hátán termett s lassú lépésben megindult. Csemez vállára kapta a fejszéjét, odaintette1 a fiút s ő is elindult a maga utján. Mire az irtáshoz ért, a többiek már javában dolgoztak. Az ispán rá is szólt: — Na megkésett, Csemez. Pedig ez az utolsó napja. — Tudom ispán úr. Rajta leszek, hogy behozzam a késésemet. Az ispán a gyerekre mutatott. — Hát ez a gyerek ki fia? — Az enyém. — S mit akar azzal a kis szekerével? — Ágakat fog vagdosni, ha nincs kifogása ellene ispán úr. Az ispán elnevette magát. — Nekem ugyan nincs. De a napszám azért csak' egy lesz! — Azt is tudom ispán úr. Köszönöm, hogv nincs kifogása a fiam ellen. S ezzel munkához fogott. (Folytatjuk.) Terjesszük a „HARANGSZÓM!
