Harangszó, 1931
1931-06-14 / 24. szám
1981. június 14. HARANGSZÓ 195 schaftspflegér). Több ilyen! prédikátorral ismerkedhettem meg s több véleményt hallhattam róluk komoljy le?k)é- szektől is. így az a benyomásom keletkezett róluk, hogy a legnagyobb részben nincs erejük ellen állani hivatásuk lelki kisértéseinek. Igen ritka köztük az igazán mély. megszentelt életű egyéniség, aki aztán ugyanígy a mélyre tudná vezetni a „megtérteket“. A sok szereplési és beszélési lehetőség veszedelmes hatással van redjuk, Másrészről a lekészek is valami „konkurrencia félét“ látnak a személyükben s az ilyes féltékenység sok áldatlan zavart tud előidézni. Azonkívül a „közösségi“ jelleg s^m tud a maga egészében kidomborodni. mert a hivatalos „prédikátor“ valamikép már szintén „hivatalos“. Nem tud annyira „testvér“ fenni a testvérek közül, mintha nem lenne „hivatalból“ prédikátor. S végül igen sokszor középkorú, vagy harmincas emberek ezek a prédikátorok. akiknek igen nehéz az örökélet útján öszhajú öregeket vezetni. Túlságosan sok alázatosság kellene ehhez. ÉDen azért sokkal rokonszenvesebb a „régi közösségek“ berendezkedése. Az ö „óráink“ valami olyas, mint ahogy az apostoli keresztvénség összejöveteleit képzelhetjük el. Magán építö-összejöve- telek, ahol a Krisztusban testvérek felbuzdulnak egymás hite által. — (Rom. I : 12). Pál apostol sokszor használja ezt a kifejezést: „Köszöntsétek azt a gyülekezetét, mely az ö házokban van.“ (Rom. 16, 5; I. Kor. 16, 19; Kol. 4, 15). Ilyen kis gyülekezeteket alkotnak a „régi közösségek“ egv-egy „Bruder“ házában. Sokszor a legidősebb Bruder, a „vezető“ (Leiter) házában, sokszor másutt, ahol arra alkalmas helyiség akad. A városokban és n'agyobb községekben, ahol népesebb a közösség, nekik is van, mint az „újabb“ közösségeknek, külön ,Ge- meinschaftshaus“-uk vagy „Stunde- haus“-uk. A legmeghittebbek és legjellemzőbbek azonban mégis csak az igazi öregasszony, Nem mért a bötüvetés, vagy nehéz az egyszeregy? — Mén az, ha akarom, de most mást kérdek. Azt mondja meg nekem szüle, hogy a nimet bibliában is úgy vannak-e megírva a történetek, mint a magyarban? Úgy hát! — — Oszt hogy Írták előbb, nimetül, vagy magyarul? —- Nimetül biz, kis szógám s csak osztán magyarul. — Hát vót nekünk is nimet bibliánk? — Meg is van az még ott fent a mestergerendán. — Édsapám sohse engedte megnézni azt a nagy könyvet, mutassa meg hát szülém — kérleli Sándorka öreganyját. Az öregasszony székre áll s leveszi a bőrkötéses nagy bibliát. Mint valami drága kincset, előbb gondosan letöröf- geti kötényével, majd abroszt terít az asztalra s csak aztán teszi le rája. — Minek az abrosz ilyen régi könyv alá, hisz új könyveimet is csak úgy rakom le? — — Ez a legnagyobb kincsünk Sándor- kám — s felsóhajt az öregasszony — az ogyedüli vagyon, mit megmentett ük öregapád. — Honnan mentette meg? — kíváncsiskodik a gyerek tovább. parasztszobák. A legtöbh parasztház emeletes Svábországban. Alul a földszinten van az istálló és egyéb gazdasági helyiségek, az emeleten a lakás. — Ennek a főrésze a „nagyszoba“, rendszerint egy sarokszoba, amelyik olykor az egész lakás felét vagy egyharmadát foglalja el. A bútorzata igen egyszerű. Nagy cserépkályha, az egyik sarokban az asztal, amely mellett a falnál V alakban pad, Egy kis könyvespolc, dívány és székek, képek egészítik még ki. No és a legfontosabb, a harmónium. Ezekbe a kis szobákba ballagnak el, szép lassan, csöndesen, magukba mé- lyedve a fekete ruhás Bruder-ek és Swester-ek. Már a külsejükről meg lehet ismerni őket. Tiszta feketében járnak mind a férfiak, mind a nők. Minden cifraságtól, minden hiúságtól úgy óvakodnak, mint a tűztől. Az óralánc, vagy a szemüveg zsinórja is fekete selyemzsinór, de még azt is a kabát alatt hordják. A férfiak rendszerirjt se bajuszt, se szakáit nem viselnek. (Ne legyen ok a hiúságra). Csak az öregek közt akad itt-ott szakállas. A nők mind középen választják el a hajukat és egyszerűen hátrasimítják. Az „órán“ és a férfiak jelenlétében odahaza is, egy sajátságos csipkesállal fedik be a fejük tetejét, amelyet aztán az álluk alatt összekapcsolnak. Az „órán“ elöl, az asztal körül ülnek az „öregek.“ Nagyobb, vagy külön e célra való helyiségekben egy dobogón áll ez az asztal. Eredetileg kereknek kellene lennie, hogy ne legyen „se alsó, se felső vége“, annak a kifejezésére, hogy akik körülötte ülnek, mindnyájan egyenlők. Erre nagyon vigyáznak. És mégis van mindegyik helyi közösségnek egv „vezetője“, aki igen sokszor pátriarchai tekintélynek örvend. Igaz, hogy rendszerint meg is érdemlik ezt a tekintélyt, mert ezek az öregek rendszerint díszpéldányai a közösségeknek. Bölcsességgel, szereltette!, szelídséggel — Nagy sora van annak Sándorkám, de csak elmondom, hogy el ne felejtsed történetét. Régen vót, mikor messze- messze országból kiűzték azokat, kik csak a biblia szerint akartak élni. Elvették házukat, földjüket s mint rühös kutyákat űzték őket csúfolódva falúról— fajúra. Nem vihettek magukkal semmi egyebet, csak azt a tépett-rongyos gúnyát, mely testüket takarta. A legnagyobb kincset, a bibliát azonban mégis sikerült vackuk közé rejtve átmenteniük az új hazába. Szükségük is vót erre a nagy kincsre. Mikor elfogta iiket a honvágy, vagy a kétségbeesés környékezte meg iiket, előszedték; olvasták egyenként, de együttesen is a pislákoló mécses világánál. Ilyenkor ük is abroszt terítettek, mint mikor kedves vendéget vártak s összekulcsolt kézzel hallgatták az olvasót. Ide nézz kisszógám — s nyitja az öregbetüs bibliát — mennyi megsárgulí kerek foltocskát látsz a lapokon! Mind megannyi eleink keserves sírásban aláhullatott könnycseppje. Ez itt tán üköregapád könnye, kit elszakítottak iiköreganyád sírjától, ez meg talán valamelyik komáé, kinek gyermeke útközben pusztult el s árokparton lett eltemetve. — Ne, ne folytassa szüle, nyögi a gyerek még, de aztán! lehanyatlik feje és alázatosággal telített öregek. Egyszerűek és természetesek a végletekig. Lényükről lesugárzik, hogy egy egész élet küzdelmében győzedelmeskedhetett a Lélek önnön én-jiik felett s most már csaki másokért élnek. Az egykori híres tiibingeni professzor, dr. Beck, az első keresztyének presbitereivel és püspökeivel hasonlította össze ezeket a sváb Gemeinschaftsleiter-eket, mondván: — „Mint ahogy azokat, ezeket se ékesíti semmiféle külső ékesség vagy méltóság, hanem csak a lényükből sugárzó visszfénye az isteni kegyelemnek, amelynek egyetlen igénye, hogy másoknak szolgálhasson.“ A többi öregeket, akik mellette üljenek az asztalnál, a „vezető“ válogatja ki az összegyűltek közül. Idösségük és lelki érettségük szerint. Szabály, hogy a „fiatal ember“ 40—50 éves koráig lehetőleg ne beszéljen az órán. 40—50 éves korában is csak akkor, ha adománya van hozzá. Ahol nincsenek öregek, akik szólni tudnának, ott bevon a vezető fiatalabbakat is, de kegyetlen szigorúsággal vigyáznak arra, hogy az ilyen „fiatal“ el ne bízza magát, s hogy az élete teljesert fedje azt, amit az órán rnond. Nagyobb helyiségekből, városokból, ahol többen vannak öregek, akiknek adományuk van a szóláshoz, gyakran látogatják vasárnaponként a kisebb helységeket, ahol kevés a „beszélő" Bruder. így megismerik egymást a közösség tagjai. Barátságokat kötnek a falusi és városi Brúderek s a sociális különbségek teljesen eltűnnek a közösség keretén belül. Különösen nagy szerepet játszanak itt a tanítók. Van egv szövetség: „Verein evangelischer Lehrer in Württen- berg“, amelynek mintegy 800 tagja van. Ez a 800 tanító majdnem kivétel nélkül tagja, vagy épen „vezető Bruder“-e egy valamelyik helyi közösségnek. Elgondolhatjuk, micsoda áldást jelelnt egy ilyen tanítói kar! Élete példaadás, fegyvere az Isten Igéje, szíve összeforrva a paaz asztalra s csak válla rángatásábó! látni, hogy ártatlan szive meleg könny- áradatban áldoz a hithű ősök emlékének. — Sándorka, kis szógám, hát ne ríjj! ]er adjunk együtt hálát a jó Istennek, hogy mindent jóra fordított azóta! S a lenyugvó nap utolsó sugarai mintha dicsfényt vorttak volna az öregasszony- feje köré, aki kis (unokájára hajolva imát súgott a fülébe. Percek teltek el néma csöndben, míg meg nem kondult az estharangszó. A gyerek felemelte fejét s mint valami megfontolt férfi összekulcsolt kézzel nézett maga elé. Kemény elhatározás kelt szivében s az estharangszó utózengésének elhallgatásával szinte ünnepélyes fogadalmat tett: — Szüle nem szigyelem már eztán, ha nimetnek csúfolnak. Hű maradok én is az öreg bibliához s ha kell, harcolni is fogok a hazáért, mint eleink tették. — így lesz jó Sándorka, — cirógatja és csókolgatja az öreganyó unokáját, kitől ily feleletet nem várt volna. Úgy áldjon meg a jó Istent, amint megtartod majd férfikorodban szavaidat. Őrizd hűségesen e régi könyvet, eleink egyetlen emlékét s meglásd: megsegít minden bajban! (Folytatjuk.)
