Harangszó, 1931
1931-06-14 / 24. szám
194 HARANGSZÓ 1931. június 14. — I. ■ ... ................................Ilii 'mi I ■ I I- - I M i az élei? A rengeteg erdőt egyszer megrázkódtatta a kérdés: Mi az élet? Az erdő fái, madarai feleltek a kérdésre; a feleletek azonban nagyon eltértek egymástól. A hangya, vakondok folytonos küzdelemnek, a fülemüle dalnak, a pillangó köny- nyelmű örömöknek, a sas fenséges, magasztos eszmékért való küzdésnek tartotta az életet. Ha e nagy kérdést feltesszük az emberek előtt, azok is más-más feleletet adnak. A tudós számára az élet folytonos kutatás, a munkásember számára nyomorúságos ten- gődés. És mit mond Pál apostol? — „Mert nékem az élet Krisztus és a meghálás nyereség“. Testvérem! Ha fáj az élet, ha tövisek sebzik szívedet, ha a bánat sötét, komor felhője nehezedik telkedre s úgy érzed, kereszted súlya elviselhetetlen, halld meg Pál apostol csodálatos szózatát: „Mert nékem az élet Krisztus!“ Krisztus szüntelenül hív téged, csak akarnod kell követni Őt. Siess! Ragadd meg a feléd nyújtott kezet! S meglátod, könnyű lesz kereszted, lelked egéről elvonul a felhő s az Örök Nap csodálatosan fénylő világosságánál megtalálod a feleletet a nagy kérdésre. £>• E. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! A Württemberg! „közösségek“ élete. Irta: Farkas Zoltán. (5) A közösségi órák. Az eddigi hosszas bevezetés után végre rátérhetünk a főcím tartalmának a kifejtésére: képet adni a würtenbergi „.közösségek“ éiletéjql. Ezeknek a képeknek a felvonultatására nyugodtan vonhatjuk egy kalap alá az összes közösségeket, mert hiszen különösen a régi közösségek, aiEig tejnek el egymástól valamiben. Három nagyobb közösség alakult ki az idők folyamán: 1. Az „ópietista“ közösség, amelyik a legkiterjedtebb (mintegy 20,000 taggal); 2. a ,,Hahn-féle“ közösség, a legkarakterisz- tiküsabb és legszigorúbb würtenbergi közösség (mintegy 16.000 taggal) és 3. a „Délnémet“ közösség (Süddeutsche Vereinigung für Evangelisation und Ge- mein'schaftspflege), amelyik a nálunk is közismert „C. E.“ jelvényt hordja. Ez a legifjabb. E század elején alapították. A régi közösségek eleinte bizalmatlanul fogadták, mert mig ők mintegy a megtestesült konservativizmust képviselték, ez a maga egészében modernnek bizonyult s a maga eleven evangelisatios munkájával, a zene kedvelésével, friss éneklési módjával s különféle más praktikus berendezkedésekkel különöskép az ifjúságot vonzotta magához. — Az egy- házias közösségekhez tartozik még az ú. n. „Möttlingeni közösség“ is, amelyik Krisztusnak a testi betegségeket is meggyógyító“ erejét hangsúlyozza különösképen. Möttlingenben van a középpontjuk, ahol a 65 éves „Stanger apó“ él, akinek adománya van az imádság általi gyógyításhoz. Ezt az egy specialitásukat kivéve, mindenben megegyeznek a „Délnémet“ közösséggel. A hivatalos egyház cica belekapaszkodik öreganyja kötényébe s mentségül csak ennyit mond: De szüle, mikor a Kovács Ferkó me- gesí nímetnek csúfolt! — Ne törődj avval, hát’iszen nem vagy te mán az! Felfigyel a gyeírek a mán szóra s kérdi: Hát vótam? Nem vótál kis szógám, csak az öreg- apád. —• De hogy lett vóna szüle, mikor Szarvas a nevünk? —• Régen biz’ — Horn-nak szólítottak bennünket s ez magyarul Szarvast jelent. —De szüle — veti közbe Sándorka — mást is nímetnek csúfol a Ferkó, mert azt mondja, a lutheránus mind az. — Mind ippeg nem az vöt, de a legtöbbje. Elszontyorodik a kis Sándorka s szinte szemrehányóan szól elcsukló hangon: Szüle, szígyelem, hogy nem vagyok olyan magyar gyerek, mint a Ferkó, vagy a többi kálvinista a felvégről. —■ No ne, te kis vitézem, nem kell szégyélnéd! Öregapád honvéd volt s 48-ban Percei Mór seregében ugyancsak paskolta a nimetet és a rácot. Ez már tetszik Sándorkának. Büszkén emeli fel fejét s szétmorzsolja inge- ujjával az előtörő könnyeket. nem igen rokorjszenvez velük, de mivel a tényleges gyógyulások mellettük bizonyítanak, s mivel nem akarnak az egyházból kilépni, nem akadályozzák munkájukat. Ezeken az „egyházias“ közösségeken kívül vannak még „szabadegyházak“ (Freikirche-k) is, akik valamikor régen kiléptek az egyházból és külön szervezetté alakultak. Eredetükbe:! methodis- tikus kapcsolatok is fölfedezhetők. A mozgékony egyházalkotmányukból s a kicsiny létszámukhoz viszonyított gyönyörű kül- és belmissziói intézményeikből, fejlett sajtómunkájukból igen sokat tanulhatnánk. Württenbergben csak egy ilyen „szabadegyház“ van: az „Evangelische Gemeinschaft“, amelyet a hivatalos egyház (a „Landeskirche“), magával egyenrangúnak ismert el legutóbb s így levette róla a „szektaság“ gyanúját. * „A közösségi mozgalmak ütőere a biblia óra“, — hallottam ezt a tételt már odahaza is. Ez áll a württembergi közösségekre is. A biblia órának azonban két fajtája van. Vagy úgy történik, hogy egv valaki világosítja meg az órán az egybegyűltek előtt a Szentirás egy szakaszát. így a kezdő és záró ének és imádsággal együtt mintegy liturgia nélküli „kis prédikációvá“ válik az óra. —- Vagy pedig a felolvasott szakaszt többek hozzászólása világítja meg. Így erősebben kidomborodik az órának a meleg közösséget tleremitő jellege. Óriási veszélye azonban az, hogy esetleg szóhoz juthatnak határozott „felülről való világosság“ nélküli emberek is és az óra fecsegéssé vágy' vitatkozássá fajul. A régi közösségek (az „ópietista“ és a „Hahn-féle“) a bibliaóra utóbbi fajtáját, az újabbak (a „Délnémet“ és „mött- lingeni“) az előzőt választották. így az utóbbiaknak szükségük van az ú. n. „laikus prédikátorok“-ra (GemeinSiómenti történet egy régi bibliáról. Irta: Knábel Vilmos. Az egyszerű, földes parasztszoba ablakánál pápaszemes öreganyóka ül s gyapjúharisnyát köt. Jó meleget, hogy majd a télen a kis unoka szánkózás közben meg ne fázzék. S amint újjárói engedi a fonalat s a kötőtűk szabályos kattogása hallatszik, egy-egy pillantást vet a túlsó oldalról oda fehérlő iskolaépület felé. Ott van az ö Sámdorkája s tanulja a betű és számvetés nehéz mesterségét. — De nini, nyílik már az iskola kapúja s tódul kifelé a mezítlábos apró magyarok se|reg£! Ott van köztük a Sándorka is. De mi az? Az anyóka feláll a kukorica- levélfonatos székéről, kihajol az ablakon,, hogy meggyőződjék nem csalja e fliegest a szeme. Nem a! A Sándorka biz lekapta félválláról: vászontarisznyáját s odavágta a félvégi Kovács gyerekhez, hogy csak úgy zúgott. — No megállj — kiált az öreganyó, de arra Sándor már uccu neki, beugrott a kapujokon. Hát ezt tanítják az oskolában —■ korholja az öreganyja —• hogy megverjed a pajtásodat? Most aztán nem szedem le a fennállásról azt a pogácsaalmát, amit délben Ígértem! A kis Sándorka, mint valami hízelgő — Oszt mikor lett magyar az öregapám? — kérdi kíváncsian. — Hát a honvédseregben szólították először Szarvasnak és az is maradt azontúl. — Ezt elmesélem holnap a mesternek az oskolában. Hogy fog irigykedni a Feirkó — mondja a gyerek s megnyugtatva rakja le iskolaszereit az ablakdeszkára. — Itt az ó’-ma kis szógám. Majszold csak oszt tanúid meg holnapi leckédet! Persze verekedned nem szabad ám többet! — Nem bántom már a Ferkót szüle, s az odanyujtott almába harapva, mint valami csikó ugrándozott öreganyja körül. Majd szó nélkül az asztalhoz ült s belekapott a bibliatörténet fennhangon való tanulásába. Egy kis ideig csak ment a szódarálás, de aztán hirtelen félbeszakította, mert hát valami gondolat kezdett motoszkálni a kis koponyájában s nem hagyta békében. Az öreg anyóka is kötögette tovább a harisnyát, miközben régmúlt idők képei elevenedtek fel emlékezetében. Észre sem vette, hogy a kis unoka abbahagyta a tanulást és maga elé bámulva hallgat. Fel sem neszeit Sándorka kétszeri hívásának: Szüle, szüle ide hallgasson! — No mi az Sándorka — ijedt fel az
