Harangszó, 1931
1931-05-31 / 22. szám
1931. május 31. HARANGSZÓ 179 szentegyházunk megújulását, gyülekezeteink ébredését türelmetlen sóvárgással várjuk ... Ki nem veszi észre, hogy lassan partot mos alattunk a közönyös nemtörődömség, és egyre fenyegetőbb hatalommá válik a hitetlenség ezernyi formája . . . ijedt tekintetünk egyre több rémét látja a felderengő jövendőnek. Panaszkodunk... elégedetlenkedünk .. . emberi bölcselkedésre alapított mentő-akciókal kísérletezünk — csak éppen arra nem gondolunk, hogy engedelmes szerszámai legyünk a mindeneket megújító Szentléleknek . . . Pünkösd ünnepe nyissa fel szemünket! Legyünk szerszámai, engedelmes szolgái annak a szent harcnak, amit a Lélek viv megújulásunkért . . . Ott van a családod. Téged szerető szivek jaj de várják, hogy rajtad keresztül rájuk fuvalljon a pünkösdi erő és betöltse az egész házat a Krisztus szelleme, éltető igéje . . . Ott van a szomszédod, aki nehéz kételyekkel viaskodik és megtörött a hite . . . Miért nem lehetnél szerszám a Lélek kezében, hogy a szomszédod visszatérjen megint az élő, erős Istenhez? . . . Ugy-e milyen üres az a templom- pad, amelyben ülni szoktál!... — Sokszor egészen egyedül hallgatod onnét az igét. Látod, a Lélek szerszámul választott arra, hogy az a templompad vasárnapról-vasárnap- ra megteljék. Tettél-e már ezirány- ban valamit? . . . Gondolj arra a két jó ismerősödre, akik már ki tudja mióta, halálos ellenségek, de a te szavadat mindegyik meghallgatja. Látod, a Lélek arra szemelt ki, hogy összekötő hid légy, amelyen két ellenséges szív összetalálkozik és megbékül ... A múltkor meglátogattad azt a zárkózott, öreg felebarátodat, aki előtted végrendelkezett vagyonáról, de nem merted neki megmondani, hogy tes- támentuniából ne felejtse ki a nyomorgó, szegény eklézsiát sem... Pedig a Lélek halkan súgta neked, hogy légy akkor is az ő szerszáma . . . Jaj annak, aki a Szentléleknek ellene áll... Kemény ítélet zúg el egyházunk s gyülekezeteink felett, ha nem leszünk Péterek ... szerszámok egy új pünkösd nagy munkájában! ... „Te magas ég, üdv hazája, Zendülj meg pünkösd napjára, Isten lelke, szállj reánk! És keletről napnyugatra Villámként ragyogj fel újra, Hogy derüljön éjszakánk. Töltsd el hittel sziveinket, Lelkeinket és ébreszd fel Az alvókat szent igéddel. * * * így egyházunk hajdanához, Az apostolok korához Újra méltó lesz korunk; Győzelemre, virulásra, Legdicsőbb feltámadásra Bizton eljut Sionunk. Mint a szikla áll a vészben Rendületlen úgy fog állni S a világgal szembeszállni. Ámen. Nagy Miklós. A württembergí „közösségek“ élete. Irta : Farkas Zoltán. (3) Az egyház és a „közösségek“ viszonya. Mivel az előző részben kimondtuk már a tételt, hogy a Wiirttembergben található gyönyörű vallási és erkölcsi viszonyok éltető gyökerei a „közösségek“ talajából táplálkoznak .azért nem lesz nehéz a mostani, címben megadott tételt sem megoldani. Mert ez az a tétel, amelyet „elméletileg“, theologiailag maradék nélkül lehetőben megoldani. Már évszázadok óta folyik körülötte a harc. A legújabb időkben szintén a maga teljes hevével elevenedett meg s megoldáshoz még sem jutott. A protestantizmus sok területén éppen ennek a kérdésnek a kiélezése és a szószékről való megvitatása akadályozta meg életerős közösségek keletkezését. S imé, Wiirttembergben ez a kérdés is megoldáshoz jutott. De nem az elmélet, hanem a valóságos étet területén. Nagy múltja van ennek a kérdésnek itt is. Úgy, hogy ennek a kis cikknek a keretében még csak a vázlatos feldolgozását se kísérelhetjük meg. Csak madártávlatból tekinthetünk végig rajta, hogy a mai állapotok gyümölcsei mégis egy törzzsel és gyökíérzettel legyenek összeköttetésben, ne a levegőben lógjanak. A községi mozgalmak, így a Württemberg! is, a pietizmussal (17. század végén, 18. sz. elején) vették kezdetüket. Pietizmus és azóta is minden közösségi mozgalom, ott és akkor keletkezik, amikor az egyházban kihűl az élet s vagy a dogmatikus „ igazhitűségre“ teszik a hangsúlyt, vagy pedig az emberi „józan ész“ tesz bilincset mindenre, ami neki megfoghatatlan, mert „isteni“. A pietizmus az előzővel helyezte szembe az „igaz hitet“, a későbbi „ébredésnek“ inkább az utóbbival volt dolguk, de az ő mottójuk is a pietizmus atyjától: Spe- nertöl (1635-1705.) származik: „Tedd az eszed a szívedbe!“ (A „szív“ lenne ugyanis Spener szerint a „hit“ székhelye.) S mivel így a keletkezésük mindig egy hiányérzetből fakadt, amely a hivatalos egyházban kielégítetlen maradt, természetes, hogy a közösségek bibliaolvasó és építő, szóval „meleg közösséget“ teremtő „órái“ és a templomi szószék mindig feszült, vagy nem ritkán nyilt ellenséges viszonyba került A felelősség súlyát, ha ez a feszült viszony elmérgesedett, nem lehét egészen se az egyik, se a másik fífl vállára vetni. De az egyes példák azt mutatják, hogy ahol az egyház hivatalos képviselője, a lelkész, megértő szívvel állt szembe a „közösséggel“, sőt abban maga is részt vett, még pedig mint aki maga is épülni akar ott a keresztyén testvérek hivő közösségében; ott a „közösség“ az egész gyülekezetnek csak mérhetetlen áldására volt. Az egész feszült viszony és harc majdnem mindig (még pedig az egyház részéről való) azon félreértésből támad, mintha a „közösség“ egyszerűen a templom megvetése és lekicsinylése volna. Holott legtöbbször a közösség tagjai alkotják a „szorgalmas“ templombajárók és szentséggel élők 80 százalékát. Pedig épen ellenkezőleg, egy közösség keletkezése mindig annak a bizonyítéka, hogy az „Ige“ hirdetése nem volt hiábavaló. De odáig, ahová Luther nagyszivüsége, lelki éleslátása és bölcsesége felemelkedett ennek a kérdésnek a megítélésében, kevés lelkész tudott felemelkedni. Luther megértette, hogy a kizöldült szölővesz- szőnék, ha igazi gyümölcsöt akar teremni, sokkal több nedvességre van szüksége az örök Szőlőtőkéből, mint amennyit a templomi szószék nyújt, ami elvből nem tesz és nem is tehet különbséget még száraz és már kizöldült szőlővessző között. Azért irta Luther 1526- ban (tehát a reformáció munkájának még jócskán a kezdetén) a „Német mise“ c. munkájában: „a nyilvános és közönséges istentiszteletek mdllett kívánatos lenne még egy másfajta istentisztelet is. Azokat, akik komolyan keresztyének akarnak lenni s az evangéliumiról kézzel és szájjal bizonyságot akarnak tenni, név- szerint össze kellene irni és valahol egy házban egyedül össze kellene gyülniök imádkozni, Bibliát olvasni, keresztelni, a szentséggel élni és másfajta keresztyén dolgokkal foglalkozni. Ebben a körben lehetne azokat is, akik nem keresztyén módra viselik magukat, megítélni, meg- feddeni, megjobbítani, kizárni vagy akár átok alá helyezni Krisztus parancsa szerint (Máté 18 : 15—20.) — Én azonban még nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen közösséget vagy gyülekezetét felállíthassak, vagy létre hívhassak, mivel még nincsenek hozzá való emberek, személyiségek. És nem is látok sokakat, akik erre törekednének“. Nos, ami a középkor mérhetetlen lelki tompultságából és dermedtségéből való ébredezés idején hozzá való személyek hiányában még nem volt lehetséges, az 150—200 évi protestáns igehirdetés után csak megérhetett már? Meg is érett s a pietizmus idejével mindenütt megalakultak a kis közösségek, a maguk sűrű építő „óráikkal“. S ez a mozgalom sehol nem talált olyan jó talajra és sehol nem vert olyan mély gyökeret, mint éppen Wiirttembergben. Mikor Francke 1717-ben Württembergbe jött, az útja szinte diadalút volt, mert amerre csak ment, mindenütt piestákkal találkozott. Az egyház több rendben hivatalos úton igyekezett rendezni a viszonyát a pietistákhoz. 1743-ban jelent meg az első ú. n. „piesta ediktum“,
