Harangszó, 1931
1931-05-24 / 21. szám
166 HARANGSZÓ 1931 május 24. azért vagyunk küzdő egyház, de mindig velünk lesz mennyei vezérünk Krisztus is, ki a győzelmet biztosítja számunkra. Arra sem irányulhat a könyörgésünk, hogy egyházunk minél több anyagi támogatásban részesüljön az államhatalom részéről, mert csak így lehet képes magasztos hivatását betölteni a nemzet és társadalom életében. Nem a földi kincsekben való szegénység bénítja meg egyházunk tevékenységét, hanem az a körülmény, hogy tagjaiban meggyengült a hit, megfogyatkozott a szeretet. Szégyen lenne ránk, ha behódolnánk annak az anyagias életfelfogásnak, hogy földi gazdagság nélkül egyházunk tétlenségre van kárhoztatva. Nem beszédben áll az Isten országa, még csak nem is pénzben, hanem erőben. Az apostolok korában még szegényebb volt az evangéliom egyháza, mint ma s mégis nagy munkát végzett, áldásos missziót teljesített Krisztusból táplálkozó lelki gazdagsága által. Az sem vallana evangéliomi lelkületre, ha azt kérnénk Istentől, hogy egyházunkat juttassa kedvezőbb helyzetbe, mert jelenleg egyik legnagyobb bajunk a nagy szétszórtságunk. Isten másképen látja helyzetünket, mint mi. Ha az ő nézőpontjából próbáljuk ezt mi is vizsgálni, észre kell vennünk, milyen drága missziói lehetőségek szunnyadnak a mi szétszórtságunkban. Az a baj csupán, hogy egyházunk tagjainak a lelkében sok helyen kialudt, vagy még fel sem gyulladt a Szentlélek tüze, s a hitvalló evangélikusok mellett, kik teljes bátorsággal merik hirdetni szóval és cselekedettel Krisztus tiszta evangéliomát, a bűnnel megalkuvó, az ellenség előtt meghunyászkodó evangélikusokat is találunk. Egyházunk mai nehéz helyzetében első . lépés a jobb jövő felé annak a felismerése, hogy nekünk legelső sorban Szentlélekért kell könyörögni. Nemcsak a saját érdekünk kívánja ezt meg, a világé is, melyben felelősség terhe mellett isteni megbízatást vagyunk hivatva teljesíteni. Mi lett volna a világgal, ha Krisztus apostolai a fenyegetésektől megrettenve gyáván elhallgatnak, véka alá rejtik a Krisztustól nyert világosságot s nem merik megismételni bátor vallomásukat: „Nincsen senkiben másban üdvösség...!“? Sokat vétettek volna ezáltal az apostolok az üdvösségszerző Krisztus s a bűn utján tévelygő világ ellen is. A bűneik miatt elveszett lelkek szenvedése az Ítélet napján súlyos vád lett volna ellenük. Ugyanilyen nagy a mi vétkünk is, ha az evangéliomot, melynek letéteményesei vagyunk, mint egy holt tőkét hitvallási könyveinkben őrizgetjük s nem merjük belevinni az életünkbe, kivinni a világba. Miért tesszük ezt, miért hallgatunk, miért vagyunk szégyenkező, megalkuvó evangélikusok, mikor olyan sokrói tehetnénk bizonyságot? Ha Isten beszéde csak mint holt isméret marad meg bennünk, nincsen annak semmi haszna. A villanykörtében levő fekete szénszálak maguktól egyáltalában nem tudnak hasznot hajtani, de ha a villamos áram végigfut rajtuk, egyszerre ’izzó, ragyogó fényforrássá változnak át. Azért van szükségünk nekünk is egy új pünkösdre, a Szent Lélek kiárasztására, hogy gyarló életünk ne az evangéliom szépségét elrejtő, hanem az evangéliom fényét kisugárzó élet legyen. Az új pünkösd jelei máris láthatók egyházunkban. Abban az áldott imameghallgatásban: „És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely“, már mi is részesültünk bizonyos mértékben. Köszönhetjük ezt annak a kis imádkozó seregnek, mely felismerve legszentebb kötelességét kitartóan könyörgött a Szent Lélek elnyeréséért, az egyház megújulásáért. A buzgó könyörgésre megjött Istentől a felelet! Sok hálára és örömre indító jelét látjuk ennek. Megmozdulnak a közönyös szivek s a hit bátorságával, a szeretet melegével, egyházépítő munkavággyal, a Krisztus ügyéért való szent lelkesedéssel telnek meg. Mint ahogyan tavasszal megmozdul a fában az élet s még a legkisebb gallyak is kirügyeznek, valami ehhez hasonló szent mozgolódás figyelhető meg egyházunkban. Az élet mozgalma ez, mely lerázza magáról a halál lenyűgöző bilincseit, a A gyermekkori emlék. Irta : Dr. Schlitt Gyula. (3) „Ez az — „vág közbe Helén“ — miről magának vallomást akarok tenni. Valóban szerencsétlen leány vagyok. Maga ki fog nevetni Balázs úr, ha hallja titkomat, de bármint fog felőle vélekedni, mégis ez szól bele életembe s tesz oly boldogtalanná. Szeretek valakit, kivel egyszer beszéltem életemben s azóta sem láttam. Annak is már tizenegy éve. A nevét se tudom. Szorult helyzetben volt, mikor beszéltem vele s nagyon megsajnáltam. Sohse láttam azután, csupán a sajnálkozás maradt vissza szivemben s ez az érzés az évekkel szerelemmé nőtt. Talán meg is halt már szegény s én mégis szeretem. Nem árultam még el titkomat soha senkinek, még szüleimnek se. Ne nevessen rajtam senki. Ön talán megért, Balázs úr. Legalább úgy érzem. Ugye nem tart képzelődő- nek?“ Helén itt egy pillanatra megállt. Nagyot sóhajtott s könnyes lett a szeme. Balázs tágra nyílt szemmel figyelte s alig mert lélegzetet venni, hogy ne zavarja a szomorú vallomást. Helén folytatta: „Képviselő úr, őszinte vagyok. Magam sem tudom miért, de már is köny- nyebb a szívem. Elmondom azt is, hogy ment végbe az a végzetes találkozás tizennégy éves koromban egy amerikai templom előtt. Éri ugyanis Amerikában születtem. Ott éltem gyermekéveimet. S azok gondtalanok voltak s nagyon boldogok. Az imádkozáson kívül nem volt más kötelességem. Nem is mulasztottam el egy istentiszteletet sem. Még a reggeli könyörgéseken is ott voltam mindig. S szent helyen történt a találkozás. Imáim között lopódzott szívembe annak képe, ki láthatatlanul is sorsává lett életeimnek s kezét tartja szívemen ma is s nem engedi, hogy bárki mással oltárhoz lépjek. Utolsónak szoktam kijönni a templomból. Nem szerettem tolakodni s addig is imádkoztam, míg a többiek előttem eltávoztak. Egy napon azonban akadt társam. Egy szegényes külsejű, tizennyolc év körüli fiatalember, ö megvárta mindig méfí az én eltávozásomat is, hogy egyedül maradhasson a templomban. Többször megfigyeltem. Mikor egyedül maradt, letérdelt az oltárlépcsöre, kezeit égnek emelve buzgón imádkozott. Hangosan imádkozott, de úgy, mintha az eget ostromolná. Megható volt nézni, azt az imádkozó fiatalembert. így imádkozva rajzolódott alakja a lelkembe. így látom mindig. Irmájából kivettem, hogy valami nagy bánata lehet s valami nagy kérése Istenhez. Részvéttel voltam iránta s imádkoztam azért, amiért ő, anélkül, hogy tudtam volna, mi is fekszik annyira lelkén? Egy nap megvártam a templom előtt. Valami bentről rám parancsolt, hogy ezt megtegyem. Kiváncsi voltam, mi .gyötri s szerettem volna tudni, miért imádkozik? Megszólítottam. Bánatos nagy szemével rám nézett, ép úgy, mint most ön is, Balázs úr. Elmondta szíve bánatát, vágyát. Elmondta őszintén, mint én is elmondom önnek szívem titkát. Szüleivel ő is bevándorolt volt Amerikában. Egyet sajnálok, hogy nem tudtam meg tőle, hol van szülőhazája? Megkerestem volna, mert vele boldog lennék. Szülei hamarosan elhaltak s ö egyedii maradt. Elfogta a honvágy. Ridegnek találta Amerika életét s visszavágyott régi hazájába. Rosszak voltak a kereseti viszonyok s nem gyűjthetett annyit, hogy elég lett volna útiköltségre. Oly vágyódással beszélt szülőhazájáról, hogy majd a szívem hasadt ketté s megfogamzott bennem a vágy, hogy én is meglássam szüleim hazáját. Otthon elmondtam az egészet édesanyámnak. Könnyesek lettek szemei. Nem szólt, de láttam^ nagy hatással voltak reá a hallottak. Másnap reggel egy borítékot adott át, hogy teli 1
