Harangszó, 1931
1931-05-10 / 19. szám
152 HARANGSZÓ 1931 május 10. mely becsületére válik és mellyel legalább némileg visszafizethetjük a Gusztáv Adolf Egyletnek azt, amit évtizeden keresztül klizködő magyar ev. egyházak felsegélyezésére fordított. Azt hiszem, minden magyar ev. ember szive szerint beszélek, midőn arra kérem a gyülekezetek minden rangú egyházi és világi vezetőit, hogy fogadal- miíkhoz niven ezen ügyet hathatósan támogassák és mindent elkövessenek, hogy az akció folyton ébrentartassék és a kívánatos eredménnyel járjon. A gyülekezetek l-í-2 offertóriumot is adhatnak s a vallásos estélyek, előadások, ifjúsági ünnepségek bevételeiből 10 százalékot is lehetne erre a célra fordítani. Mutassuk meg a Világ evangélikusainak, hogy él bennünk hitünk védelmezői iránt szeretet és őseink áldozatkészsége előtt térdet hajtva e tekintetben hű követőik akarunk lenni. Mikiás Mihály ny. ezredes, tb. egyházfeliig} e ö. idegeknek. Napokig a hatása alatt állottam és sirattam a szegény németeket. Eleinte nem is akartam kijönni Németországba, mint a többi végzett társaim. Minek? Ott már csaík rosszat lehet tanulni, jót nem. De hála az Urnák, hogy ő világosan megmutatta, hogy ki kell jönnöm, mert csak ideki, szemtőlszembe állván a dolgokkal láttam meg, hogy Bangha Páterék cikke egyszerűen célza- tos beállítása és elcsavargatása a dolgoknak. így származtak tehát az én Németországról szóló előre elkészített, sötét fogalmaim Bangha Páterék portájáról. S most még egy kicsit hálás is vagyok nekik érte, mert hiszen a kellemes csalódás MOUNT EVtRfcST. A Württemberg! „közösségek“ élete. Irta: Farkas Zoltán. Württemberg lelki arca. Ott kell kezdenem, hogy Württemberg nékem óriási csalódás! okozott. Ámde olyan csalódást, amelyen ritkán jut az embernek osztályrészül: kellemes csalódást. Ha az ember csalódik, akár kellemesen, akár kellemetlenül, a csalódás oka tulajdonképen mindig az ember saját maga; azaz azok a képzetek és előre elkészített ítéletek, várakozások, amelyekkel az ember elébe megy valaminek vagy valakinek. Már most tessék csak idefigyelni, micsoda képzetekkel és előítéletekkel mentem én ki Németországba, azaz Württembergbe! Még odahaza a csendes, öreg Sopron fiatal Evang. Theol. Otthonának friss falai között birkóztam a szigorlati anyaggal. Egy délután már nem győztem tovább szusszal, hát leballagtam a szuterénbe, az olvasó terembe, egy kis szellemi felfrissülés irányában. No, kaptam én ott szellemi felfrissülést! Az asztalon heverő folyóiratok közül felvettem egyet s ez épen Bangha Páterék Magyar (?) Kultúrája volt. Hogy melyik évfolyam, melyik szám, azt már nem tudom kívülről. — Elég az hozzá, hogy ahogy kinyitom, mindjárt a szemembe ötlik egy „grandiózus“ cikk a „protestáns“ Németország szellemi és erkölcsi elzülléséröl. — Hogy a cikk grandiózusán meg volt irva, azt el nem lehet tagadni tőle. Volt benne tudományos fejtegetés, enyelgő váll- veregetés, szent felháborodás, döngö vádak, hatalmas statisztika, sőt pikáns részletek is és ami csak kell a modern Ha a Brit és Külföldi Biblia-Társulat által eddig eladott bibliákat egymásra fektetnők, azok magassága közel kétszer olyan nagy (kb. 10.000 m.) lenne, mint a világ legmagasabb hegyéé, a Mont-Everesté mindig jól esik az embernek. De nézzük csak közelebbről ezeket a fogalmakat: A legelső persze az, hogy Németországban vallásos élet már szinte nem is létezik (természetesen csak a protestáns oldalon.) A templomok üresek. Az egyház ■ mindenütt inog s rövid időn belül egészen összeomlik. Külön hivatalok működnek, óriási munkazsúfoltsággal, amelyek nem tesznek egyebet, mint az embereknek az egyházból való kilépését olcsón és fájdalommentesen elintézik, stb. stb. Nos, jövök az ősszel Württenbergbe. Vasárnap csak harangozáskor indulok el a „Stiftskirché“-be. Hisz’ ráérek, lesz elég hely a hatalmas „üres“ templomban. Elég korán oda is értem, az isten- tisztelet még el sem kezdődött. De az „üres“ templom a legnagyobb ámulatomra zsúfolásig tele volt. Alig, hogy helye; tudtam kapni a legrosszabb irányban, a szószék háta mögött, ahonnét a lelkészt egyáltalán nem lehetett látni. Pedig még csak valami sátoros ünnep se volt, hanem egy egészen közönséges Szentháromság utáni 21. vasárnap. Hát az meg hogy lehet? — mondok. Hiszen Bangha Páterék mindig személyes meggyőződés és sziklaSzilárd statisztikai adatok alapján dolgoznak! De talán ez a mai nap kivétel. És a kivétel erősíti a szabályt. Ma talán összebeszéltek az összes „kilépett“ egyháztagok, hogy mégegyszer megnézik az öreg templomot bévülről, aztán soha többé. Lassan a testtel! Nem dőlünk ám be mindjárt az első benyomásnak és adjuk fel rögtön, amit Bangha Páterék a statisztikai adatok rideg szikláira alapoztak! Majd meglátjuk, hogy lesz a többi vasárnapokon! A következő vasárnap egy közeli városban volt egy helyi építő-konferencia. Átrándultam. Hadd lássuk a gyönge látogatottságot. A délelőtti istentisztelet nem a templomban volt, hanem egy más teremben a városban. A templom biztosan „túl nagy“, gondoltam, azért van itt az istentisztelet, hogy ne legyen a gyönge látogatottság olyan feltűnő. Később azonban megtudtam (Bocsánat Magyar Kultúra, én nem tehetek róla), hogy éppen ellenkezőleg, azért van itt az isten- tisztelet, mert a templom „túl kicsi“ lenne. Mivel egy félórával előbb ott voltam, még ülőhelyet kaptam, de mögöttem ,a folyosón ki az utcáig álldogáltak az emberek. Ebédre családokhoz osztottak be bennünket. Az én vendéglátó háziasszonyom Frau Rein volt, ahol valami nyolcad magammal kaptunk ingyen bőséges ebédet. Frau Rein a nevét (tiszta) ugyancsak megérdemelte. Valami gyári munkás lehetett a férje, de a lakását minálunk nem kellene szé- gyelnie egyik „középosztálybelinek" sem, még ha olyan veszedelmesen közel volna is a>z ötödik fizetési osztályhoz. Valami 4—5 szoba, ezüst- nemű az üvegszekrényben, porszivógép és minden modern, szép dolog található volt ott. De ami a belépésnél úgv érte az embert, mint valami keliemes tavaszi levegöáramlat, az a vakító tisztaság és rend volt. A házban szeretettől átitatott, mosolygó, egészségesen üde arcok. Ebéd után felolvasták a neukircheni bibliai le- szakítós naptár aznapi céduláját, a háziasszony a saját szavaival, szépen alázatosan imádkozott, megemlékezve a konferenciáról és vendégeiről külön is. Utána énekeltünk egy egyházi éneket (mind a
