Harangszó, 1931
1931-05-10 / 19. szám
HARANGSZÓ 1931. május 10. „ ISO csak gondolni sem mer, akkor tör elő teljes hatalommal s dicsőséggel s miként a Szentlélek mondja itt, foglyoknak sokaságát fogá, azaz megtöri az ördögnek, a törvénynek, a bűnnek s a halálnak hatalmát, kiragadja kezükből az uralmat, hogy az ördög a keresztyénnek többé ne árthasson, a törvény őt többé ne vádolhassa, a bűn többé ne ijeszthesse. s a halál felette többé ne uralk'odhassék. Csudálatos változás megy itt tehát végbe. Előbb az ördög mindig úgy vezetett és kormányzott bennünket, hogy mi az ő rabláncaival megkötözve, kénytelenek voltunk mindenben az ő tetszése és akarata szerint gondolkodni, beszélni és cselekedni. így a törvény is ellenünkre volt, megmutatta a bűnt (mert a törvénynek ereje a bűn), hogy az felettünk uralkodván, minket a halál hatalmába szolgáltasson, mely is minket lemészárol és felfal. Ez a rettenetes, elviselhetetlen fogság, melyből senki nem menekülhet, mindörökre megszűnt, miként a 68. zsoltár oly lelkesen zengi: Felemelvén a magasba, a foglyoknak sokaságát fogád; azaz, a Krisztus először is az ördögnek, mint e világ Istenének és fejedelmének, fejét széttiporta, hatalmától :#t megfosztotta, foglyul ejtette, ihegkötözte s miként Péter apostol irja, a setétség vasláncaival a pokolra ‘-taszította, hogy immár goA gyermekkori emlék. Irta: Dr. Schlitt Gyula. Horváth ék kastélya ki van világítva. Kissé kiemelkedik az órási park fái közül s a lágy éjszakai szellőben hajladozó lombok felett, olyan, mint a ringó tengeren úszó tiindérpalota. Horváth István, a régi magyar családnak utolsó férfisarja a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodó életfelfogásával új fényt kölcsönzött történetüknek, mely már elhal— ványulóban volt. Az ősöknek a múlt hagyományaihoz mereven ragaszkodó, könnyelmű élete nem tudott már lépést tartani a haladó kor kívánalmaival s így a család elszegényedett. A szép birtok árverés alá került s Horváth Istvánnak nem maradt szüleitől egyéb örökség, mint egy rég múltnak szomorúan fényes emléke. Nem vesztette el azonban életkedvét s feleségével, Lujzával kiment Amerikába. Nagy elhatározásai nem voltak hiábavalók. Becsületes szorgalommal vezetett törekvéseit minden vállalkozásban siker koronázta. Meggazdagodott s nagy vagyonnak jutott birtokába. Egy gyermekük volt, a kis Helén. Ez volt mindenük. Helén adott fényt a gaznosz angyalaival egyetemben azoknak, akik a Krisztusban hisznek, mindörökké semmit ne árthasson. És ámbár mérgelődik s rettenetesen tombol, dühöng s harapdáló- dik, mint valami megláncolt dühös eb, nem tehet egyebet, mint hogy kissé megijeszt bennünket; a mi üdvözítő Jézusunk ugyanis, kinek foglya az, megtiltotta neki a további kártételt, kitaszította, elitélte, kivégezte s elkárhoztatta őt. Gyámintézetí felhívás. Éveken át Misericordias Domini vasárnapján szoktuk kibocsátani azt a felhívást, amelyben híveinket arra kérjük, hogy tegyék le áldozatukat a gyámintézet oltárára. Ez idén már 3 hét is elmúlt Misericordias Domini vasárnapja óta és a gyámint. felhívás még mindig nem jelent meg. Megváltjuk, most is csak félve nyúlunk a toll után, hogy megírjuk ezt a felhívást. A gazdasági viszonyok oly rendkívüli nehezek és súlyosak, hogy már arra gondoltunk, hogy ez alkalommal elállunk, ha nem is a gyámint. gyűjtéstől, amelytől nem lehet és nem szabad elállni, de legalább erre a gyűjtésre buzdító külön felhívástól. Ámde a mai vasárnap, Rogate, másra tanít. Rogate azt mondja: Kérjetek. Igen, „kérjetek és megadatik néktek; keressétek és megtaláljátok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert minden kérő megnyeri azt, amit kér és a kereső megtalálja, amit keres és a zörgetőnek megnyittatik.“ (Mt. 7. 7—8.) Jézus mondja ezeket a szavakat. S mi most úgy érezzük, mintha Jézus ezeket a szavakat különösen a gyámint. munkásainak mondaná: mintha biztatni, bátorítani akarna bennünket, hogy csak folytassuk most is a mi filléreket gyűjtő dagságnak s ennek ártatlan mosolya adott melegséget életüknek. A tovatűnő évek azonban árnyékot dobtak Horváthék örömére s amily mértékben sírjukhoz közeledtek, oly mértékben megszállta szivüket a honvágy. Nem tudták elviselni a gondolatot, hogy idegen föld takarja magyar szivüket s vagyonukat pénzzé téve, hazajöttek. Vettek szép birtokot s most, hogy ismét az ősök földjét érezték lábuk alatt, lett teljessé boldogságuk. Uj életkedv áradt a fáradt erekbe s még a sir is távolodni látszott tőlük. Tovább folytatták a Horváth családnak történetét ott, hol harminc évvel ezelőtt megszakította az árverés. Nincs azonban öröm bánat nélkül. Volt nekik is aggodalmuk, mely folyton nagyobbodó árnyékként követte életük iolyását s egyre súlyosabban nehezedett szivükre. Helén nem akart férjhez menni. Ragyogó szépsége bár rabul ejtett a környéken mindenkit s nem egy előkelő ifjú vágyódott titk'on őt boldoggá tenni, de Helén hallani sem akart róla, hopv kezét nyújtsa valakinek. Ez érthetetlen magatartás nagy bánatjára volt a szülőknek. Nincs utód s a verejtékkel szerzett vagyon idegen kézre megy. Hasztalan volt minden rábeszélés, még magyarázatot és majdan pengőket osztogató munkánkat. Azt olvassuk ki ezekből a szent Igékből, hogy új élet támad ott, ahol a munkavezetők nem nézik tétlenül mások munkáját, hanem jó példával előljárva, felbuzdulva buzdítanak és imádkozva dolgoznak. Azért mi ebben a végtelenül nyomasztó helyzetben is kérünk, keresünk, zörgetünk aj jó Isten trónusának zsámolyánál és a gyáminí. barátainak ajtajánál. Jézus nevében tesszük ezt. Jézus nevében kérünk meghallgattatást. Jézus nevében mondjuk: adjatok abból, amit Isten adott néktek. Ne mondjátok, hogy ebben a nehéz időben nem adhattok. — Voltak már a mi időnknél nehezebb idők és voltak már nálunk még szegényebb emberek is. És ime, ők nem tagadták meg áldozatukat Isten országától. Amikor évszázadokkal ezelőtt egy isszonyú éveken át tartó szárazság és éhínség idején Illés próféta már nem talált élelmet, a kiszáradt Kerith patakja mellett, lön hozzá az Urnák beszéde, mondván: kelj fel, menj el Sareptába és légy ott, imé én megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. És Illés bármilyen különösnek tartotta és Istennek ezen parancsát és rendelkezését, mégis bizalommal fogadta azt s engedelmeskedett. Elhitte, hogy a ragadományban telhetetlen hollók után egy földhöz ragadt, szegény özvegy, akit még az ág is húz, fogja őt táplálni. Elment Sareptába. Amikor a város kapujához ért, egy munkától, éhínségtől és gondtól agyon sanyargatott szegény asz- szonyt látott, aki fát szedegetett. S mintha csak egy jó angyal azt súgta volna neki, ez az az asszony, akiről Isten szólt néked, oda ment hozzá és miként egykor Náhor kapuja előtt Eliezer Rebekától, úgy ő Sarepta kapuja előtt ettől a szegény özvegyasszonytól kért egy ital vizet. S mikor az elmegy, hogy meghozza a vizet, utána kiált: hozz, kérlek egy falat kenyeret is kezedben nékem. De sem kaptak Heléntől, mely meg tudta volna őket nyugtatni. Valami gyermekkori emlékre hivatkozott folyton, mely betölti egész lelkét s útját állná annak, hogy bárkit is boldoggá tegyen. Bővebben azonban nem nyilatkozott. Szivébe zárta titkát és csupán ennek élt. Mosolyogni nem látta senki, csak a magányos órák, amikor rejtett emlékével beszélgetett. Ez a magába mélyedő merengés rányomta bélyegét Helén lelkületére s valami meghatóan szomorú bájt rajzolt fehér arcába. Az aggódó szülők attól tartottak, hogy búskomorságba esik. Az orvos tanácsára házukat belekapcsolták a vidék társas életébe, hogy Helén szórakozzék. Estély-estélyt követett náluk s gyakran tánc zaja verte fel csendéből a parkot. De minden hiába! Helén bánatos maradt s a körülötte hullámzó élet csak mélyebbre vonta emlékéhez. Hideg maid;, mint egy szép fehér márványszobor, melynél csak a belülről lüktető hangtalan bánat jelezte, hogy él. Ma este is együtt volt a társaság. Balázs Viktort várták, a kerület új képviselőjét. Grófok, bárók forgolódtak körülötte s esengtek egy mosolyáért, de Helén kimért volt mindenkivel szemben, szinte szertartásos. A fényes teremben
