Harangszó, 1931
1931-01-04 / 1. szám
2 HARANGSZÓ 1931 január 4. Nem tudjuk a jövőt.*) Irta: Dr. Raffay Sándor püspök. Jó, hogy nem tudjuk, ha az a jövendő szerencsésnek készül. Mert az emberi természetnek az az egyik legnagyobb hibája, hogy nagyon könnyen elbízza magát. Bizonyosan mindnyájan ismerünk embereket, akik míg szegény és alacsony sorsban voltak, embertársaikkal úgy bántak, amint testvérnek illik testvérével szemben. Miklor azonban magasabb polcra, fényesebb állásra kerültek, mikor a szerencse nyomon követte minden elgondolásukat, akkor megkérgesedett a szívük és kemény lett a szavuk. Bizonyosan mi is ismerünk embereket, akik szegénységben születtek és gondban nevelkedtek föl, s mikor munkával, vagy szerencsével fölvergődtek, elfordúltak azoktól, akiknek Isten után mindent köszönhettek és gőgösen és botorul megtagadták a családi kört, amelyben egykor megértő szívek jóságos szeretete boldogította őket. De bizonyosan ismerünk olyan embereket is, akik míg a mindennapi kenyérért is küzdeniük kellett, kevéssel is megelégedtek, mikor azonban bőségbe jutottak, vagy a telhetet- lenség vagy az elégületlenség töltötte el szívüket. Képzeljük el testvéreim, mennyiül Mutatóba az „Amit az Úr üzen“ most megjelenő sorozatos beszédgyüjte- mény második füzetéből. Válságos idők sodrában. Irta: Hering János. A nagy háború kellős-közepén, az Úrnak 1916. esztendejében (vagy ez az esztendő nem is az Úré volt) a veszedelem vérvörös felhői gyulladtak ki a Hargita csúcsain. A felhők mindjobban terjeszkedtek, gomolyogtak, ereszkedtek a lejtőkre, a békés völgyekbe. És nem volt, nem volt, aki gátat vessen eléjük! Az erős férfiak, hetyke legények távol mezőkön birkóztak a halállal... Mi lesz veled, drága Erdélyország, csendes, derűsen tiszta székely falvak serege, mire hazajöhetnek, mire ideérnek a te erőskarú fiaid ... A Hadak Útja se akart kivilágosodni az égen. Csaba vezér szellemhadával, nesztelenül vágtató csontvázparipákon csak nem jött... nem jött!... ... És beözönlött a védtelen falvakba a védtelenekkel szemben hős oláh ... Székely, magyar, két egytestvér nemzet öregének, aprajának futnia kellett.... I. H. falú népét is felverte egy hűvös hajnalon a vészharang. Tudta mindenki, re meg tudná rontani egy embernek a lelkét és az egész életét, ha beletekinthetne a jövendőbe és előre látná, hogy szerencse, öröm, boldogság és dicsőség várakozik reá. Nemcsak az elbízakodás és a gőg, hanem bizonyosan a csömör is úrrá lenne szívében. Mi úgy vagyunk teremtve, hogy boldogságunk akkor édes igazán, ha féltjük. És azok a legédesebb örömeink, amelyek vagy nehéz küzdelmek gyümölcseként, vagy váratlanul, az Isten ajándékaként értek bennünket. Ha boldog jövendőnk titka mint egy nyitott könyv állna előttünk, félő, hogy szerencsétlenekké és unot- takká tenne bennünket. A reménység, a vágyódás és a féltés kelti életre és növeli virágzóvá és teszi kedvessé a szív minden örömét és a lélek minden boldogságát. De ha jó, hogy nem tudjuk a jövendőt, mikor örömet készít számunkra, mennyivel jobb, ha nem tudjuk, mikor boldogtalanságot rejteget. Boldogan ringatja az édesanya gyermeke bölcsőjét. A bölcsőben ártatlan élet, a bölcső mellett pedig boldog szív. Mivé válnék a boldogság mosolya egy ilyen édesanyának az ajkán, ha tudná, hogy gyermekére milyen jövő vár! Nem volna-e annak az anyának minden pillanata gyötrelem, ha tudná, hogy az a kedvesen ringó bölcső nemsokára csendes koporsóvá változik? Nem mondja meg azt a bölcső, Hogy milyen lesz a jövendő! hogy mit jelent jajgató kongása. Világosság támadt a lehunyt szemű ablakokban, megelevenedtek az előbb még csendes udvarok, sürgés-forgás kerekedett az udvarokon készen álló szekerek körül, melyekre néhol már két-három napja fel volt rakva minden, amit itt nem akart hagyni a .gazda és gazdasz- szony. Régen készülődtek már a futásra a védtelenek, hiszen apáról fiúra, fiúról unokára szállt a sok hátborzongató történet arról, hogy miket csináltak a vad mócok 1848-ban Enyeden, meg egyebütt, ahol orvul lehetett rabolni, gyilkolni. Csak a jelet várták. Most itt a jel: kong a nagyharang. Valaki jókor hírül— hozta : „Jönnek az oláhok 1“ Egy-kettőre kocsi előtt az igavonó állat, kocsi mögé kötve csikó, tehén. Sírva búcsúzkodik mindenki attól, amit magával nem vihet. Egyik-n.ásik sietős kocsi már el is porzott a fehér országúton. De a zöme, nehezen indul. Gyalogemberek, kocsik, állatok megtorlódnak a kis falu utcáin. — Siessünk, siessünk! A kapkodó, bizonytalankodó tömegben egy öszhap; feketekabáfos férfi jár Milyen jó, hogy nem mondja meg! És lehetne-e egyetlen bizodal- mas óránk, lehetne-e egyetlen boldog pillanatunk, ha tudnánk, hogy a következő napok csak gyászt és szomorúságot készítenek számunkra? És kiben volna még kedv, kiben volna erő a munkára és igyekezet a verejtékezésre, ha előre tudná és látná, hogy minden munka és fáradozás nyomán ott leselkedik a sikertelenség! Sokszor állít bennünket az élet folyása kedveseink betegágya mellé. Sokszor virrasztunk olyanok felett, akiknek megmaradásáért a saját életünket is áldozatúl adnánk. Sokszor fohászkodunk reménykedő bizalommal édesanyánk, vagy édesatyánk, hitvestársunk, vagy kedves gyermekünk megmaradásáért, lessük visszafojtott lélekzettel féltett betegünk keblének lázas emelkedését. Micsoda rettentő lelki gyötrelem volna az, ha tudnánk a jövőt, amely könyörtelenül készít- geti számunkra a síró gyászt és a vigasztalan bánatot. Bizony mondom, testvéreim, nagy áldása az rajtunk az Isten atyai szeretetének és bölcseségének, hogy nem tudjuk, milyen lesz a jövendői Most is a múlt és a jövendő fordulójára állított bennünket az Isten kegyelme. Most is bizalommal nézzük hát az idők változását. Mert Isten kezében van az idő és az élet. Legyen áldott a kéz, amely az időide-oda, szomorúar nyugodt lépésekké1!. Itt egy feléjenyuló kezet szorít meg, ott egy szöszke gyerekfejet simogat meg, amott egy sírórívó asszonyt csititgat. Rákiált Pál Mózesné: — Kedves jó tisztelendő urunk, csak nem akar itt maradni?! No né, még itt marad! Asszonyok, emberek, mért nem noszogatjátok? Az öreg tisztelendő fölhág egy kocsi kerékagyára. Felemeli a kezét, hogy lássák: beszélni akar. Csend lesz. — Véreim, híveim — kiáltja — én itt maradok. Ti csak ... Belezúg a szavába az ijedelem: — Azt nem engedjük! Az nem lehet! — Nem megyek, barátaim! Köszönöm a ragaszkodástokat. Én már öreg ember vagyok. Úgy se bírnám ki a menekülés fáradalmait. Aztán nekem kötelességem is itt maradni. Vannak elegen, magamfajta öregek, tehetetlenek, akik nem mehetnek. Meg a hozzátartozóik. Nekem velük kell maradnom. Hátha szükségük lesz az én öreg fejemre. De — s kitárta karjait az Isten háza felé — az én kedves templomomat se hagyhatom. Mi lesz vele, ha én elmegyek? — Mi lenne? Az ajtó zárva, a kulcs nálam! — kiált egy ember, a kurátor.
