Harangszó, 1931
1931-01-04 / 1. szám
1931. január 4. HARANGSZÓ 3 kel- és az életet igazgatja. Hogy föl nem tárja nekünk a jövendők rejtett titkait, azért is legyen áldott az ő szent neve. Mert az ő jósága és kegyelme így teszi számunkra kedvesebbé az örömet és könnyebbé a bánatot. Ámen. B. U. É. K. Ezektől a betűktől hemzseg ma minden levél, ettől a mondattól hangos ma minden ajak. Az evangélikus embert sohasem jellemezte a formák különös tisztelete. Megismeri bennük az üres kagylóhéjat, melyből kiveszett az élet, a hazugság álarcát s igazságért rajongó lelke tiltakozik az élettel való megalkuvás, a paktumkötések ellen. A felületesebb gondolkozást! része túlteszi tehát magát a szokásokon, a komolyabb elem pedig tartalmat akar adni a formáknak. „Harangszó“ népe! Ne legyen nálad a „B. ú. é. k.“ üres új évi szokás, a hazugság álarca, adj tartalmat az új évi köszöntésnek. Az új évi köszöntés egy imádság. Úgy mondd el tehát, mint imádságot s el ne felejtsd, hogy az elmondásával kötelezed magad állandó imádkozásra annak a boldogságáért, akinek elmondottad. Amelyik imádság azonban nem válik tetté, csak szó marad, az nem volt igazi komoly imádság. Az igazi imádjság előbb lesz az embernél, — Mindegy. Én itt maradok. Ezt én már elvégeztem magamban. Úgy se tudnám elmondani ahogy érzem, csak any- nyit mondok: itt állok, máskép nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Elhallgatott egy pillanatra. A nép is hallgatott. — Ti csak menjetek, — beszélt megint az öreg lelkész — sok drága kincsetek van, amit menteni kell, asszony, gyerek, egyéb. De mielöít útnak indulnátok ... ki tudja hova, merre visz útatok... ki tudja, visszakerültök-e még... Isten szent nevében induljatok! Kurátor uram, nyissa ki a templomajtót! — Nincs arra idő, tisztelendő uram! Ha el nem indulunk, mingyárást nyakunkon a móc! — Ne féljetek, híveim, hiszen még csak most hajnalodik. Az ellenség pedig, biztos híreim vannak róla, legfeljebb ha délre ideér. Az a tíz-tizenkét hegyi móc, aki a falu körül ólálkodik, be nem jön addig, míg mind itt vagyunk. Egy félórát bátran eltölthetőnk az Isten házában. Nem vész az kárba! Kinyílt a temlomajtó. S miközben megcsendült a harang, mintha síkoltva zokogna, lassan megtelt a kis fehérfalu templom imádkozó magyarokkal. mint az Istennél mozdító erővé. Az új évi köszöntés így lesz munka- vállalássá. Kötelezed magad, hogy mindent elkövetsz, hogy boldog legyen az új esztendője annak, akinek ezt kívánod. Az új évi köszöntést kézfogás szokta mindig követni. Amikor kezet adsz az új évi köszöntésre, akkor egyszerre a becsületed ügyévé teszed azt. A magyar becstelennek tekinti azt az embert, aki kezet adott valamire s még sem tartotta meg. Milyen más lenne ez az új esztendő, ha mindenki becsületbeli ügyének tekintené, hogy buzgón imádkozzék és dolgozzék mindazoknak új évi boldogságáért, akiknek így köszönt: „Boldog új évet kívánok!“ Az lenne boldog új esztendő! így kíván neked boldog új esztendőt a „Harangszó.“ Álruhában az indusok íőtinnepén. Vizkereszt a külmisszió ünnepe az evang. egyházban. A Krisztus előtt meghódoló első pogányok, a napkeleti bölcsek, ünnepén a pogányok Krisztus számára való meghódításának kötelességéről beszél az igehirdetés és a külmisszió szent ügyét szolgálja az offertórium. Ebből az alkalomból leközöljük egy pogány ünnepnek a leírását. Nem kulturát- lan ősemberekről van benne szó, hanem a nagyműveltségű hindu népről, nem régi Hegybíró Erzsiké, fanítóék viruló, tizenhat éves leánya is elfoglalta rendes helyét édesanyja és kisöccse mellett. S miközben felcsendült az ének bizakodva, de mégis fájón: „Mind jó, amit Isten tészen, Szent az ő akaratja ...“, Erzsiké valami kimondhatatlan nehezet érzett a szivetáján. Ahogy körülnézett az egyszerűségében is kedves, tiszta kis templomban, egymásután rajzottak fel előtte gyermeksége emlékei... ... A konfirmáció ... mikor fehér ruhácskájában, meghatottan, könnyes szemekkel ott állott az oltár előtt ... milyen szépen be volt fonva a haja .. . anyácska maga fonta be, szalagot is font bele . .. mielőtt templomba indultak, anyácska könnyes-mosolygós arccal csókolta meg a homlokát, édes apa pedig, akitől bocsánatot kért, ha valamivel megszomorította volna (mert konfirmáció és úrvacsora előtt mindenkit meg kell engesztelni) megsimogatta a haját és szeretettel mondta: ezentúl már az én nagy kislányom leszel! ... ... Aztán, amikor ott az oltár előtt felelni kellett a tisztelendő úr kérdéseire ... aztán elmondta, de érezte is a konfirmációi fogadalmat: „Nem, nem ha~ történet az, amiről szó van, hanem nemrég élte át E. F. Loehndorff keleti utazó aki Benáresben látta azt, amit a Pesti Hírlap számára a fenti cim alatt leirt. — Ebből közöljük az alábbi részletet: „Ezután a folyamhoz érkeztem. Hatalmas Ívben hajlott az aranysárga víztükör lefelé. A partot istenszobrok, valami fantasztikus állatvilág szörnyetegei, templomok és ócska, roskadozó paloták vették körül. És mindenfelé ghat-ok (fürdőlépcsők) vezetnek le a vízhez. Külön a gazdagok számára, mozaikkal díszített márványból és külön a szegényeknek^, egyszerű téglalépcsők. Kavargó emberrajok álldogáltak csípőig a vízben, mások csak belegázoltak és visszafordultak, amint a szent nedvből ittak. Kint, a folyó közepén zászlócskákkal díszített bárkák tele tarkaruhás emberekkel, úszkáltak fel és alá; motorcsónakok haladtak el, amelyeknek székein fehérsisakos, fényképezőgépes angolok ültek sorjában. Egy rendőrcsónak, kék zászlócskával, mint egy ragadozó hal, úgy cikázott hol ide, hol oda. Éppen le akartam menni a lépcsőkön a vízhez, de megálltam, mert egy „csúszkáló“ csapat közeledett. Ez a menet mindkét nembéliekből, de főleg férfiakból állt, akik elvágódtak, felugrottak, ismét hasraestek — szünet nélkül, az egész utat, amelyet megtettek, amely hónapokig, vagy talán évekig tartott, a testük hosszával végigmérve. El- rettententöen néztek ki, a térdükön és könyökükön vastag szarupárnájuk nőtt, mint a tevéknek, a szemük eszeveszett fénnyel csillogott és tajtékzó szájuk szakadozott szavaktól vonaglott örömükben, hogy végre elérték a szent folyamot. A koldusszerzetesek, akik sietve közéjük verődtek, nem mulasztották el, hogy a nyomorultaktól utolsó rézgarasaikat elszedjék. A lépcsőn lementem a vízbe. Itt nem vetkőznek le, hanem mintegy csípőig bemennek a vízbe, elvégzik a mosakodást, isznak egy kortyot, imádkoznak és viszgyom el hitemet“... még most is elfo- gódik a meghatottságtól, ha rágondol... Aztán az első úrvacsora... hogy meg volt akkor rendülve a lelke mélyéig... Mikor a tisztelendő úr fejére tette a kezét, hogy megáldja, szinte valósággal ott érezte valahol közel az Úr Jézust... ... Az a terítő is, ott az oltáron, az ő kézimunkája ..., „Légy hű mindhalálig“ van belehímezve, csendes, kedves, nyári vasárnap-délutánokon csinálta, amikor a városi polgáriiskolába járt és hazajött a nagyvakációra ... Ezt a futó- szőnyeget is, itt végig a padsorok között, a tavasszal vette, mint a Nőegylet pénztárosa. .. Ott a szószék, ahonnan a jó tisztelendő úr bizony néha-néha szigorúan szokott rájuk nézni, mikor még, mint kis gyerekek, prédikáció közben sokat mozgolódtak... Amott az orgona, melynek magas padjára apácska maga mellé szokta ültetni, mikor még kicsi volt... milyen különösek voltak azok a fehér billentyűk, mintha fehér fogak lettek volna és harapni akartak volna, pedig milyen szép hangok és énekek jöttek ki belőlük, ha apácska rájuk tette az ujjait ... (Folytatjuk.)
