Harangszó, 1930

1930-03-16 / 11. szám

1930 rnáicius 16.

HARANGSZÖ.

83

nagy népszerűségnek örvendett, fáradhatatlanul dolgozott az Úr szőlőjében, tekintélyt, becsületet szerzett ev. Sionunknak. A háború alatt 4 esztendőt töltött a fronton. 1928 ban vitézzé is avatták. Az összeomlás után magyar lelke miatt nem volt többé maradása Kolozsvárott — kiüldözték. így került 1923-ban Budapestre Raffay püspök mellé egyházkerületi lelkésznek. Hogy kije-mije volt közelebbről csak Raffay püspöknek is, szépen jellemzik őt a beteg püspök szavai is, midőn egyik fővárosi lap tudósítója előtt így nyilatkozott: „Nem a jobb kezem, de mind a két kezem veszett el halálával.“

Vitéz dr. Kendeh-Kirchknopf Gusztáv az elmúlt vasárnap délelőtt prédikáció előtt is rosszul érezte magát. Az istentisztelet végeztével csak fokozódott rosszulléte. Nagy nehezen elváuszorgott a lakására, ahová azonnal megérkeztek az orvosok is, azonban segíteni nem tudtak rajta. D. u. 3 órakor vitéz Kendeh-Kirchknopf Gusztáv visszaadta imádkozó lelkét teremtő Urának. Súlyos szívbaja, amelyet még a harctéren szerzett, ölte meg. Özvegye és 4 árvája gyászolja.

Temetése óriási részvét mellett kedden, március 11-én ment végbe. Legyen emléke áldott I *

A bányai ágostai hitvallású evangélikus egyházkerület és a pesti ágostai hitvallású evangélikus magyar egyház közönsége megrendült szívvel, de az Isten akaratán megnyugvó lélekkel hozza tudomására az

evangélium híveinek és szolgáinak, hogy az Egyház Ura az ő hűséges és fáradhatatlan szolgáját vitéz dr. Kendeh-Kirchknopf Gusztáv kerületi lelkészt, okleveles theolo- giai tanárt, az Országos Luther-Szövetség igazgatóját a böjt első vasárnapja szolgálatának buzgóságos elvégzése után, munkás életének 47-ik, boldog házasságának 22-ik és lelkészi szolgálatának 25-ik esz- esztendejében, amelyet Aszódon, Ikladon, Késmárkon, Kolozsvárott és Budapesten töltött el, 1930. március hó 9-én d. u. 3 órakor hirtelen magához szólította. A munkában elfáradt és elhanyatlott testet a Deák-téri templomból, ahol olyan hűségesen szolgálta az Urat és építette a hívők lelkét, 1930. március 11-én délután 3 órakor áldással és imádsággal elbocsátva a Kerepesi-úti temetőbe és ott a székes- főváros által ajánlott sírhelyen helyeztük nyugalomra.

Kiváló lelkészünk és szolgatársunk váratlan elköltözése eszünkbe juttatja az Úr eme mondását: „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, melyik órában jön el a ti Uratok I Legyetek azért ti is készen, mert amely órában nem is gondoljátok, abban jön el az Emberfia.“ Gyászunkban azonban vigasztal és megnyugtat, hogy akitől búcsúzunk, ráillik az Ür szava : „Boldog az a szolga, akit az ő Ura, mikor megjön. így talál az ő tisztében eljárva." (Máté evangéliuma, 24.) Budapest, 1930. március hó 9.

Az Ür kegyelme legyen vele és velünk I

Az erdélyi magyar arisztokrácia tehetséges fiatal tagja,

Kemény János báró, aki az irodalmi világban is ismertté tette nevét, a legutóbbi napokban a kolozsvári teológiai fakultáson lelkészi oklevelet szerzett. Kemény báró az első magyar mágnás, aki a református papi pályára lépett. Vele együtt vizsgázott a kolozsvári theológián az első női hallgató is, Molnár Margit.

Elfelejtett kincsek.

Gondolatok Szent Ágoston műveiből.

A szeretet hatalma szakadatlanul növekszik, mert nagyobb lesz a gyakorlás és gazdagabb a bőkezűség által.

*

Ne emelkedjék a könyöriiletesség az igazság fölé és ne akadályozza a a könyöriiletesség az igazságot. Mert ha ítéletet mondasz a könyöriiletesség javára, szemben az igazsággal, vagy elfejejtcd a szigorú igazságban az irgalmasságot; nem jársz az Úr útján, amelyen az irgalmasság és igazság találkoznak.

*

Az élelmiszer megsokasodott a kiosztásnál és Így történik a szegényeknek adott alamizsnával is.

*

Egyedül azt nem veszti el az ember, amit az Isten szolgálatában való munkára fordít.

*

Miféle tévedés vakíthatja meg az egyház ellenségeit, miféle gonoszság vezetheti őket, mégis mindig így van : ha hatalmat nyernek, hogy testileg ártsanak, akkor türelmét teszik próbára. Ha csak gonosz gondolkozásukkal vannak ellene, akkor bölcsességüket gyakorolják. Ezzel az ellenségeket is szeretik, mert akik Istent szeretik, azoknak minden javokra szolgál.

*

— Én csak a helyes útra akarom visz- szavezetni magát — zokogott az asszony, arcát kötényébe rejtve, — mert látom romlásba visz mindnyájunkat.

— Én ? — kérdezte István, pipájából a hamut tenyerébe verve.

— Igen, maga I

— Én ugyan nem I — harsogta indulatos hangon az asszony elé lépve. — Ne akarj engem vezetni, tudok a magam lábán járni!... Ha iszom, nem a tiedet iszom I... Majd ha a tiedre kerül, szólhatsz I . . . És ne bosszants engem folyton templommal, papoddal, mert . . .

Valami nagyot akart mondani, de hirtelen elharapta a szót.

— Bosszantom I — kiáltotta Mária asz- szony. — Mindenki megtudott térni, csak maga nem . .. egyedül I

— Nem egészen egyedül... a Táli Péter velem érez I

— A Táli Péter ? I — szörnyűködött az asszony. — Az a korhely... akit maholnap hitelezői kifordítanak vagyonából 1 . . . Finom emberrel barátkozik mondhatom I Hát ide sülyedtünk ? I

— Ha korhely is, de nem ingadozó jellemű . . . mint a többiek I... Nem adja fel elveit I

— Van is annak elve 1 ... Talán az

iszákosság?... Ez az elv az utóbbi időben magát is gyakran elragadja. Kocsmázással, ellenségeskedéssel sülyeszti alá tekintélyét.

István haragos tekintettel mérte végig az asszonyt és kifordult a konyhából.

— Az én tekintélyemet ne bántsd, mert eltiporlak I — harsogta mágánkívül

— Tiporjon I — hallatszott ki a konyhából Mária hangja. — Legalább nem élek ilyen szégyenteljes életet!

Istvánt elfutotta a harag. Ökölbeszorult kezét magasra fölemelte és megrázta a levegőben.

— Elég legyen I . . . Mert nem tudom mit teszek I — lihegte az asszony felé közeledve. — Megfojtlak... összemorzsollak.

Hirtelen elhallgatott. A jobbik énje hirtelen fellobbant benne . . , Megfordult és imbolygó lépésekkel törtetett a kocsma felé. *

István gazda szép szál legény fia, a huszonöt éves János, amikor a templomból hazaért, a leves már ott párolgott az asztalon. A fiú, amikor édesanyja kisírt szemeit meglátta, az apját kereste tekintetével. Amikor édesanyjától megtudta a történteket, leült az asztalhoz és szomorúan nézett maga elé.

Mária odalépett fiához, kezét vállára téve így szólt hozzá:

— A cselédlányt elküldtem apádért, hogy hívja ebédre. Azt izente vissza: „együk meg főztünket, ő Táliéknát ebédel“. . . Megint azzal az iszákos Táli Péterrel van ... Lelkem, gyermekem, mi lesz velünk, ha apád így folytatja ?

— Igen, mi lesz velünk ? — sóhajtott János.

Ez a kérdés ólomsúly gyanánt nehezült lelkűkre. Nem ízlett a pompás húsvéti ebéd. Mindketten érezték, hogy éltük egét betakarták a szomorúság felhői.

Bánatos szívvel keltek fel az asztaltól. Bánatos szívvel ültek oda este. hogy vacsorázzanak. István ugyanis egész délután nem mutatkozott otthon. Annyit tudtak róla, hogy Táliéknál van... Oda hordatják a bort ... ott isznak.

Mária éppen arra akarta kérni Jánost, hogy vacsora után menjen el érte, amikor az ablak alatt István gazda bizonytalan lépteit vélték hallani.

István, — mert csakugyan ő volt, — ittas állapotban lépett a szobába. Az asz- szony szólni akart valamit, de nyelve hegyéről visszakapta a szót. Elhatározta, hogy nem kezdi a pörlekedést... János, a szelid lelkű, jó fiú, apja elé ment és leültette az

asztalhoZ' (Folyl. k8v.)