Harangszó, 1930
1930-12-28 / 52. szám
1930. december 28. HARANGSZÓ 405 Karácsony szombatján apró gyertyalángok lebbennek a karácsonyfa zöld gályáin. Gazdagnál palotamennyezetig ér a csillogó karácsonyfa, szegényeknél kicsi fenyő áll csupaszon, dísztelenül, vagy talán csak egy kicsi letört galyacska. De gyertya mindegyikre kerül. Talán még a legszegényebb padlásszobá- bán is felcsillog egy kicsi lángocska karácsony ünnepén: földrehullott égi üzenet, az isteni szeretet égi sugárzása. De mit ér a család legszebb karácsonya, a legpompásabb karácsonyfa, a legdrágább ajándé- kozgatás, ha hiányzik az igazi karácsonyi láng: a Krisztus megszületése felett érzett boldogító hit és öröm? Emberek csak akkor találják meg egymást a karácsonyfa alatt, ha megtalálják a karácsonyt ajándékozó isteni kegyelmet.Szerete- tük is csak akkor nemesedik igazi szeretetté, ha hitből és Isten iránti hálából táplálkozik. A boldogítás vágya űzi ilyenkor az ember szívét. Nincsen karácsonyod, mig könnyet nem töröltél. Nem ízlik a karácsonyi kalács, mig éhezővel meg nem osztod. Gyermekünk mosolygása elveszti édességét, hanem ébresztesz gyermekkacajt fütetlen, elhagyott padlásszobákban. Karácsonyi lángot gyújts szíved szeretetével. Végy le egy kicsi karácsonyfagyertyát s keresd meg annak helyét. Minden sötét, elhagyott kuckót rábízott az Isten — Tessék, ott benn van a kis Jézuska szent jászola. Kukucskálják meg. Az igaz szivűek ingyen láthatják. Az egyik nő bekukucskiált, de mindjárt bosszúsan szólt: — Vidd a manóba, kis csaló. Hisz* '•emmit se látok. — Semmit sem?! — csodálkozott a betlehemes fiú. — Hogyan lehet az?... Vagy úgy? Már értem: Jézust csak a tiszta, könyörületes szívek láthatják meg. csakis azok. A két nő elhalványodott. A betlehemes fiú nyila szíven találta őket. — Szegény gyerekek! Nem is láttam meg őket eddig — rebegte az egyik, mialatt pénzt csúsztatott Vinci sapkájába. Azitán a másik is. ügy rohantak el ismét. Többen is jöttek s a szívek megmozdultak: hullt a fiú sapkájába a pénz s zengett a kis leány ajakáról az ének: Messze, mesze Bethlehemben Földre szállt az égi fény, Ne sírjatok, szegény árvák, Nagy kincset nyert a szegény. Hitet, reményt, szeretetet Hozott a kis szent jászol... Jézus szíve könnyet töröl És vigaszt nyer, ki gyászol. valakire, hogy karácsony napján beragyogja azt a szeretet fényével. Vájjon melyiket bízta tereád ? Megkerested-e és megvilágítottad-e karácsonyi szeretet fényével ? Egyszer valahol láttam egy gyertyafényben tündöklő karácsonyfát s azt soha többé felejteni nem tudtam. Zimankós, havas téli időben temetőben jártam. Alkonyat teregette a fehér sirok között szürke leplét. Sötét felhők úsztak az égen. Csak a hó világított. De nem. Az egyik sírról csudálatos világosság sugárzott. Kicsi fenyőfa állott a sirhalmon, rajta égő gyertyák s azoknak fénye szikrává, csillogva százszorozódott a hideg havas takarón. Minden fénysugárka boldogan ragyogta a karácsonyi alkonyatba: nincsen sötétség, világosság van, mert ma született a Megtartó ! Annak a Megtartója is, aki a sirhalom alatt pihen és azé is, aki a sirhalom mellett sirva imádkozik. Karácsony ünnepén gyújtsatok karácsonyi lángokat! Adjatok hálát Istennek, imájátok az ő Egyszülöttjét és szeressétek egymást! ÜNNEPI ÉNEK. Óh illesse hála, köszönet, dicséret, aki karácsonyfát gyújt ma a szegénynek. S kiknek a jósága bethlehemi csillag: védőn vezérel a banatsivatagban. Jézuska mosolya a jászol öléről, reájuk sugárzik a leggazdagabban. Azokra, kik az ö szent nevében jönnek s eltüntetik szépen a redőket. .. könnyet. Karácsony estéjén, hogy öröm is zengjen, a múlt ne kísértsen ... ami rossz ne fájjon: szét osztják szivüket az áhittatteljes aranyos-ezüstös ünnep-ragyogásban. Majd jön még karácsony ... Ó az lesz az ünnep! fenyőink fölött a viharok elülnek. Életre mozdulnak rabbá dermedt erdők ... hitünket a folyók s tenger visszahozzák: S színes gyertyafény közt szemünkben ott csillog az a régi büszke, boldog Magyarország! Somboryné Pohánka M. Adakozzunk a „HARANGSZÓ“ terjesztésére! Kifelé-e, vagy befelé ? Irta: Hering János. A mi korunk a hangos szereplések kora. Szinte magától értetődő divattá és szokássá vált: elveket, mozgalmakat, ünnepségeket, vallást, mindent kivinni a világ elé. Az utcára. A tömegek ítélete alá. Hogy minél nagyobb legyen a reklám. Minél jobban telebeszélni az emberek szemét—száját, elkábítani a közvéleményt hangos dobveréssel, öblös szóáradattal. Mert, hogy ez volna a siker kulcsa. Persze, így is van siker. Ha más nem, hát az, hogy legalább is egy hétig mindenki a „nagy esemény“- ről beszél, minden újság a „nagy megmozdulás“-ról ír. És a példa csábító. Aminthogy itt—ott a mieink köréből, evangélikus híveink ajkairól is fel-felhang- zik bizonyos szemrehányó színezettel a szó: „Miért, hogy nem tudunk mi is eféle dolgokat csinálni? Hiszen az ilyen hangos megmozdulás után még az is észrevesz bennünket, aki eddig nem tudott, vagy nem is akart tudni rólunk!“ És én még se szeretném, ha a mi evangélikus anyaszentegyházunk az érvényesülésnek ezt a hangos módját választaná. Nem beszélek arról, hogy mi e hazában, sajnos, kevesen vagyunk, kicsinyek vagyunk, nekünk tehát nem is állana jól a nagy hang, a tüntető és kiabáló magamutogatás. De nyomatékosan rámutatok arra a bölcs jézusi tanácsra, mely Máté evangéliumának hetedik részében, a 6-ik versében olvasható. Tessék felkeresni! Éppen erre a bibliai versre támaszkodva úgy érzem, hogy a sikernek, az elismertetésnek és az érvényesülésnek olcsó eszközökkel való hajhászása egyáltalában nem illenék a mi bibliai alapon álló vallásosságunkhoz. Nem nekünk való a hangoskodás. Ha mi ezen az utón keresnénk az érvényesülést, akkor egyházunk leikével jönnénk ellentétbe. Mert a mi igazságaink nem reklámigazságok, azok számára nem lehet külsőséges eszközökkel diadalt szerezni és híveket hódítani. Egyházunk múltja és a lutheri keresztyénség meleg bensősége egészen más eszközöket jelöl meg a mi számunkra. Egyik ilyen hozzánk méltó eszköz, mellyel egyházunknak becsű-
